Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Amikor ezekben a napokban a csokinyuszik között válogatunk, valójában évezredek öröksége vesz körül minket. Bár a húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, a hozzá tartozó szimbolikában és a szokások egy részében a pogány újjászületés-ünnepek élnek tovább. Sokan ezt valamiféle pogány-keresztény szembenállásként értelmezik, pedig valójában értékként is tekinthetünk rá.
Húsvétkor a keresztény világ a Jézus kereszthalálát követő feltámadását ünnepli. Az evangéliumok szerint Jézus a zsidó Pészahra érkezett Jeruzsálembe, ahol a főpapok elfogatták, és a római helytartó, Poncius Pilátus bevonásával halálra ítéltették. Az írások szerint az ünnep miatt az ítéletet még aznap, pénteken végrehajtották, Jézus viszont a halált legyőzve harmadnapra feltámadt, és ezzel megváltotta az emberiséget a bűneitől.
A keresztény megváltáskoncepció bonyolult misztérium, ehhez képest már hetekkel az ünnep előtt elözönlik a boltokat a csokinyuszik és tojásfestő készletek. Hogy a tojást tojó nyúlnak pontosan mi köze van a kereszthalálhoz és a feltámadáshoz, az elmúlt évszázadok, sőt, évezredek ködébe vész. Bár minden bizonnyal nem mondunk újat azzal, hogy a húsvéti ünnepkör szimbolikájában és szokásaiban a kereszténység előtti kultikus rend formái is továbböröklődnek. Köztük nem egy olyan, amely igazi túlélőként vándorolt kultúráról kultúrára az emberiség hajnala óta.
Ami igazán izgalmas ebben, az nem valamiféle pogány-keresztény szembenállás, hanem éppen ellenkezőleg. Ezeket a vándormotívumokat akár annak jeleként is felfoghatjuk, hogy a gondolkodásunkban, a vágyainkban, a félelmeinkben, vagy abban, ahogy a létezésünket feldolgozzuk, valójában sokkal több köt össze bennünket az elődeinkkel, mint elsőre hinnénk. Ebben a cikkben kísérletet teszünk arra, hogy feltérképezzük a húsvét néhány, a kereszténységnél idősebb elemét - úgy is mondhatnánk, hogy az univerzálisan emberit.
Az újjászülető istenek mindig népszerűek voltak
A halált legyőző, feltámadó isten nem keresztény “találmány”, Jézus korában a Római Birodalom területén több vallás és kultusz tisztelt ilyen istenségeket, akik sok esetben maguk is egy korábbi kultúra örökségét hordozták.
Itt van például mindjárt a sumér Inanna, aki az akkád-babilóniai Istárban élt tovább, és akit később Athénével és Aphroditével is azonosítottak. Inanna/Istár a növényi és az állati vegetáció, a szerelem, a termékenység istennője is volt, de a háborúé is, alvilágjárásának történetét népszerű eposzok örökítették meg. Ezek arról szóltak, hogy az alvilág mélyére alászálló istennő fokozatosan elveszítette minden hatalmát és ékességét, mígnem teljesen lecsupaszítva állt meg az alvilág tőle rettegő istennője előtt.
Inanna/Istár persze végül visszakapta a hatalmát, és visszatért az életbe. Az ilyen alvilágjáró történetek ugyanis azt jelentik, hogy az istenség vagy hős konkrétan vagy szimbolikusan meghal, majd feltámad. Ebben az utazásban a régiek a telet elűző tavasz évszakváltását is felismerni vélték.
A világ egyik legidősebb feltámadási mítosza az egyiptomi Hóruszé, akit kisgyerekként mart halálra egy skorpió. Az íbiszfejű, bölcs Thot isten minden tudását latba vetette, hogy életre keltse, Hórusz pedig az újjászületés és a folytonos megújulás istene lett. Hórusz védelmező szeme (az Udzsat-szem) túlélte az évezredeket, és manapság ismét népszerű amulett, illetve jelentését vesztett divattárgy lett.
És ha már mítoszok, nem maradhatnak ki a görögök, és Zeusz egyik félrelépésének története. Az olümposzi főisten és a tavaszi újjászületés istennőjének, Perszeponénak gyermeke volt Zagreusz, aki nem kerülhette el Héra bosszúját. Héra felbérelte a titánokat, hogy tépjék darabokra a fiút, nem is maradt belőle más, mint a szíve. Az elszörnyedt istenek a széttépett testet a szívvel együtt összeillesztették, de új anyára volt szüksége, és új névre. Így született meg Dionüszosz másodjára, ezúttal a thébai Szemelé hercegnőtől.
A tojást tojó nyúl évszázados rejtélye
Mit nekünk feltámadó, újjászülető, halált legyőző, bűnöket eltörlő istenségek? A húsvét nagy kérdése, hogyan és mikor került bele a tojást tojó nyúl alakja.
Külön-külön tulajdonképpen érthetőek. A tojás időtlen idők óta az élet és az újjászülető természet univerzális szimbóluma - az ókori Egyiptomtól, Krétán át Mezopotámiáig és Indiáig tudunk erről a szakrális jelentéséről.
A nyulat már több mindennel azonosítják világszerte, például a gyávasággal, bölcsességgel is. Ide most viszont az a tény illik, hogy mivel nagyon szapora állat, a termékenység szimbólumának is tartják. A középkorban ráadásul azt gondolták, hogy képes szűznemzéssel szaporodni, ezért gyakran láthatjuk a korabeli ábrázolásokon Szűz Mária mellett a tisztaságot jelképező fehér színű nyulat.
De vissza a húsvéthoz.
A nyomok az észak-európai régióba vezetnek, egy népszerű feltételezés szerint ugyanis az egész nyúl és tojás koncepció egy ősi germán istennőhöz kapcsolódik, akinek a neve Ēastre, Ēostre vagy Ostara volt. A tavaszi termékenység istennője először egy futó említés erejéig a 7-8. század fordulóján élt northumbriai szerzetes történetírónál, Bédánál jelenik meg.
Szent Béda azt írta, hogy az angolszászok a tavaszi napforduló környékén ünnepelték Ostarát. Ostara a hajnal istennője is volt, a fényét nyulak vitték, ráadásul az istennő a gyerekek kedvéért nyúllá változtatta a kedvenc madarát, amely hamarosan tojásokat kezdett tojni. Állítólag az istennő nevéből ered a húsvét jelentésű szó angolul (Easter) és németül (Ostern).
Ez annyira passzol, hogy az már gyanús - állítja viszont több szakértő. Ráadásul ahhoz képest, hogy a kora középkorból viszonylag sok óangol és latin szöveg maradt fenn az angolszászoktól, Ostara neve kizárólag Bédánál szerepelt, aztán legközelebb csak a 19. században, a nagy nyelvészeti robbanás korában bukkant fel újra. Az ilyen ritkaságokat pedig érdemes forráskritikával kezelni. Mivel Ostara megjelenése Bédánál felér egy nyelvtörténeti dea ex machinával a húsvét szó eredetének megmagyarázására, több kutató úgy véli, hogy ezt a részt utólag illeszthették Béda szövegébe. Esetleg az istennőt maga Béda találta ki.
Az is igaz, hogy 1958-ban előkerültek a 2-3. századból származó római-germán fogadalmi feliratok, amelyeken nyelvtörténetileg akár Ostarával is kapcsolatba hozható kifejezéseket találtak. A szakértők azonban továbbra sem biztosak benne, hogy az istennő így, ebben a formában - nyulastul, tojásostul - létezett. A neopogány körökben mindenesetre kifejezetten népszerű ez az elképzelés.
Amit tudunk, hogy az ajándékozó, tojásos nyúl képe az 1500-as években bukkant fel egyre több feljegyzésben a mai Németország területén. Megemlékeztek például egy szegény asszony esetéről, aki húsvétkor nem tudta megajándékozni a gyerekeit, ezért befestett pár tojást és elrejtette egy fészekben. Mikor a gyerekek a tojások keresésére indultak, egy nyúl ugrott ki a fészekből, és elszaladt.
Ez a kapcsolat aztán a 17. századra annyira megerősödött a német húsvéti szokásokban, hogy egy évszázaddal később a német telepesek Amerikába is magukkal vitték. Azóta pedig már nálunk is teljesen természetes, hogy húsvétkor a gyerekek fészket építenek a nyuszinak a kertben.
A tavaszi nap-éj egyenlőség mágikus napjai
A karácsonnyal ellentétben a húsvét mozgó ünnep, a Hold állásától függően eshet márciusra és áprilisra is. Még 325-ben, a nicaeai zsinaton határozták meg, hogy a feltámadást a tavaszi nap-éj egyenlőség után következő holdtölte utáni vasárnap ünneplik. Így az idei például az egyik legkésőbbi időpont, amikor a római katolikus rend szerint húsvétolhatunk. 2011-ben április 24-re esett a húsvét vasárnap, 2038-ban pedig április 25-én lesz.
Nem véletlen, hogy az egész ünnepkör a tavaszi nap-éj egyenlőség köré szerveződik, hiszen az északi féltekén ez az időszak az idők kezdete óta szakrális töltetű. (Maga a zsidó Pészah nemcsak az Egyiptomból való kivonulás, hanem időpontja miatt a tavasz ünnepe is.)
A sötétben cseperedő mag sarjadásnak indul, a természet kizöldül és virágba borul, ami elég látványos váltás a télhez képest. A csillagászatban már jártasabb kultúrák számára pedig az is nyilvánvaló volt, hogy a tavaszi nap-éj egyenlőség után a világos órák száma fél évig meghaladja a sötétet.
A tavaszváró ünnepek tehát szellemi tartalmukban nagyon passzoltak a feltámadás misztériumához. Bár több ezer évről beszélünk, a kereszténység előtti rítusok hol tetten érhetően, hol elválaszhatatlanul összefonódtak a húsvéti katolikus liturgiával és szokásokkal, mint például a nagyszombati tűz- és vízszentelés vagy a húsvéti ételek megáldása.
A rituális cselekedetek ilyenkor a termékenység és az újjászületés gondolata körül sűrűsödtek, és ez tulajdonképpen mind a mai napig így van, még ha a tavaszi szokásainkat nem is ruházzuk fel szakrális tartalommal. A megújulás, megtisztulás jegyében tavasszal lomtalanítunk, nagytakarítunk. Sokak számára a tavaszi böjttel gyakorolt önmegtartóztatás az elmélyülésre, önismeretre is lehetőséget teremt. És a hiány hetei után újra élni az addig mellőzött étellel, itallal stb. szépen rímel az elfogyás-kiteljesedés ellentétére, a meghaló-újjászülető istenek történeteire - végső soron a télben elcsendesedő, majd a tavaszban felpezsdülő természet ritmusára.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
