Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Sörözgetünk, pecázgatunk, aztán főzünk egy jó halászlevet: nagyjából ez él fejünkben, ha a horgászatról van szó. A versenyhorgászat ezzel szemben speciális élsport, hajnali erőnléti edzésekkel, kemény munkával és rengeteg küzdelemmel. A dél-afrikai XXVI. Női Horgász Világbajnokságról aranyéremmel hazatérő magyar csapat tagjai elmesélték, mennyire hosszú az út a koránkeléstől a végső eredményhirdetésig.
Miért tűnik elsőre furcsának egy női horgászversenyző? A magyar válogatott időről időre próbálja megfejteni ezt a kérdést. Sokan azért nem értik, hogy ők nő létükre miért imádnak horgászni, mert a horgászat irdatlan sok kosszal jár. „El sem hinnéd, milyen koszos a körmünk vagy a ruházatunk egy-egy verseny után. És persze meleg van, hideg van, vagy esik, bogarak vannak. A halakkal úgy találkozunk, hogy meg kell fogni őket, nyálkás lesz a kezünk, a földdel juttatjuk be az élő anyagot, amit szintén kézzel fogunk meg. Ezt sok nő nem tudná elviselni. Kell ahhoz egy bizonyos megszállottság, hogy az ember ne undorodjon ezektől. Nem mindenki nyúlkál szívesen egy liter csontkukacban” – mondja Deli Ibolya, a női finomszerelékes szakágban világbajnok válogatott egyik tagja.
Az országos bajnokságon egyéniben egymás ellen, a világbajnokságon már együtt küzdött a győzelemért a hatfős csapat (Deli Ibolya, Gyulánszki Nikolett, Kovács Hajnalka, Kulcsár Aranka, Rudnay Csilla, Walter-Barna Diána), amelyik aranyérmet hozott haza a dél-afrikai XXVI. Női Horgász Világbajnokságról. Az oda vezető út azonban mindenkinél kicsit másként alakult.
A külkereskedő Rudnay Csilla például majdnem húsz éve horgászik, és már a gyerekkorát a vízparton töltötte. Az édesapja vetette fel, hogy csatlakozzon az egyesülethez, mert nincsen női horgászuk. Rudnay Csilla öt év helyi versenyzés után indult először az ob-n, ott pedig visszavonhatatlanul beleszeretett a sportba. „Későn mentem férjhez és későn is szültem, de addigra már bőven benne voltam a horgászatban, a férjem is megszokta. A horgászszellem nem ereszt, ezt nem lehet abbahagyni.”
Deli Ibolya szavaiból az derül ki, hogy ha horgászatról van szó, nem gyerekkorban dől el minden, ahol ugyanis ő felnőtt, még egy patak sem volt. Soha nem találkozott horgászokkal, viszont amikor tizennyolc évesen az akkori párjával elutazott a Balatonhoz, minden megváltozott. „Vettünk egy zsebpecát és elkezdtünk horgászni. Az első snecinél tudtam, hogy én ezt akarom csinálni. Mindig mondom, hogy az első hallal dől el, hogy valaki horgász lesz vagy sem. Vagy megfogod és magával ragad, és akkor mindig imádni fogod, vagy azt mondod, hogy ez büdös, nyálkás, és amúgy is, meleg van.” Amikor megjelent az első helyi versenyen, mindenkit megvert.
„A fiúk 3-4 kilókért küzdöttek, én meg tíz kiló fölött fogtam. Akkor éreztem meg, hogy horgászni és versenyezni egészen más. Mikor megszólal a duda, megszűnik a külvilág, és csak arra tudok koncentrálni, hogy én fogjam a legtöbb halat. Persze nem mindig jön össze, de a cél megvan” – mondja Ibolya, aki húsz évig volt pedagógus, és mikor otthagyta a pályát a horgászatért, sokan egyszerűen kinevették.
Míg Deli Ibolya sokat küzdött, hogy behozza a lemaradást és utolérje önmagát a horgászpályán (akárcsak a többi sportnál, itt is gyerekkorban lehet jól lefektetni az alapokat), Gyulánszki Nikolett már hároméves korától csapkodta a vizet, kilencévesen már részt vett az első országos bajnokságán.
„Apukám nagy horgász volt, én meg elkezdtem neki kőkeményen hisztizni, hogy vigyen le magával a vízhez. Nem akart, azt mondta, unatkoznék, márpedig csak akkor jönnénk haza, ha ő végez: aztán persze neki kellett könyörögnie, hogy menjünk már haza, sötét van, nem látunk semmit” – mondja. Az apja ezek után elkezdte felkészíteni a lányát a horgászjövőre, erőnléti edzéseket tartott neki, tanítás után pedig újra és újra visszatértek a folyóhoz. „Hatévesen indultam először versenyen. Nyertem biciklit, labdát, mindent, amit csak egy gyerek kíván, ez pedig egy ideig elég motivációt jelentett. Végigmentem a ranglétrán, a gyerek-ifi-női kategóriákon, de persze az elmúlt húsz évben bőven voltak hullámvölgyek. A kilenc évvel ezelőtti vb-n sajnos nem kerültem be a csapatba, de most végre visszaadta az élet, amit akkor elvett.”
A győztes taktika
A világbajnoki címet azonban nem adják könnyen. Miután a Mohosz, vagyis az országos horgászszövetség kihirdette a válogatott keretet, a versenyzők már itthon elkezdtek edzeni a vb-re mentálisan és fizikailag is. Feltérképezték a versenyhelyszínt, a Vaal folyót, az ott élő halakat. Fontos volt tudni, hogy milyen mély a víz a szektorokban, mennyire mozog, hányas úszókat kell használniuk, és persze a legfontosabb kérdés, melyik az a hal, amelyikre győztes taktikát tudnak építeni.
Egy edzésnap ugyanúgy zajlik, mint a verseny: a horgászok öt órakor kelnek, reggel nyolctól ülhetnek be a szektorokba, ahol kimérik a rendelkezésükre álló etetőanyagot. Az alapozó etetést tíz óráig kell befejezni, akkor megszólal a duda, és indul a verseny. A cél, hogy a csapat négy óra alatt annyit fogjon – mindegy, milyen halból –, hogy a mérleg náluk mutassa a legnagyobb számot. Edzés közben azt is kipróbálják, melyik horog vagy gumi lenne alkalmasabb számukra, mennyire húzhatják a halat, hogy ne törjenek botot. A tapasztalatokat ezután megbeszélik, majd összesítik a versenyre.
„Öt versenyző horgászik, egy a tartalék. A versenyzők öt külön szektorban, más országok nevezettjeivel vannak összezárva. A szektorok egy-két kilométerre is lehetnek egymástól, csak walkie-talkie-n tudnak beszélni egymással” – avat be a verseny rejtelmeibe Magyar Gábor. A szövetségi kapitány hozzáteszi: horgászhat az ember ugyanazon a vízen, ugyanabban az időben, de nincs két egyforma nap. „Mindig valami más, vagy jobbról fúj a szél, vagy balról, vagy esik az eső, vagy süt a nap. Leül az ember, elkezdődik a verseny, de csak megtippelni tudja, hogy eredményes lesz-e azzal a taktikával, amit kitalált.”
A csapat úgy fogalmaz: a jó magyar virtussal nyertek. Agresszív, kétórás etetéssel tízpercenként ökölnyi méretű tömény gilisztás földet juttattak be a vízbe a botjaik segítségével. Dobálni nyilván nem lehet, az ugyanis elijesztené a halakat.
„Itthon nagyon sok halra horgászunk, a versenyeket 6-8 kiló átlagfogással lehet megnyerni. Európa más országaiban ez a szám sokkal kisebb. Az agresszív technika hatásos itthon, hiszen sok a hal, sokszor kell pótolni az etetőanyagot, hogy ott maradjanak, de máshol erre nincs szükség. Sokat gyakoroltunk az edzéseken, mert nem olyan egyszerű bejuttatni a csalit. Más országok versenyzői alig, vagy nem is etettek a verseny alatt, pedig az afrikai harcsa mohó hal, nagyon szereti a gilisztát, ez hozta meg a sikert a lányoknak” – értékelt Magyar Gábor. A csapat egyébként 91 darab hallal - és összesen 31 kilogrammal - nyerte meg a versenyt.
A csali kardinális kérdés volt, hiszen a versenyzők a helyszínre érve megdöbbenve tapasztalták, hogy odakint egészen más etetőanyagot használnak, mint ők. „Nálunk gyakran túlmisztifikálják a csalikat, aromákkal, spraykkel, de mikor megkaptuk az etetőanyagot, csak néztünk. Kukoricadara volt benne, meg csupa természetes anyag, és nem használhattunk szúnyoglárvát meg csontkukacot, ami nekünk a csalik csalija, ahhoz vagyunk hozzászokva. Ott meg egy liter gilisztát és egy negyed liter kígyógilisztát kaptunk, ennyi volt az élő csali” – mondja Deli Ibolya.
A gyakorlás során a saját etetőanyagukat próbálták megcsinálni, de a kísérlet teljes mértékben kudarcba fulladt, a halak ugyanis nem ismerték meg a magyar keveréket. „Harmadik nap jutottunk el arra a szintre, hogy most már elég, alig fogtunk valamit. Kénytelenek voltunk az ottani anyagokból összeállítani az etetőanyag-adagunkat. Vihetünk mi innen akármint, ha nem ismeri meg a hal és nem szokott hozzá, nem fogja megenni” – mondja Magyar Gábor.
Bírni kell erővel – fejben is
„Egy egyhetes verseny alatt alapból egy-két kilót fogyok, pedig ott eszem a legtöbbet. De két órát pakolunk a verseny előtt, utána négy órát horgászunk a 30-40-50 fokban. Mindig csinál valamit az ember, mozog, nézi az úszót, folyamatosan koncentrálni kell. A nyári hónapokra elkezdek kőkeményen edzeni, futok, nyomom a fekvőtámaszokat, erősítem a vállamat, hiszen minél gyorsabb valaki, annál több halat foghat. Tele vagyunk fiatalokkal, mi már nem annyira tartozunk közéjük, bírni kell erővel” – mutat rá a horgászat sportos oldalára Rudnay Csilla.
Magyar Gábor szerint a versenyzés egyik sarkalatos pontja az önuralom. Embert próbáló feladat megélni a horgásznak, hogy a szomszéd kapkodja ki a halakat a vízből, ő pedig még nem fogott semmit. „Fejben kell helyretenni, hogy mit rontott el. Sokszor, aki át tud ezen lendülni, meg tudja fordítani az eredményeket. A vb-n két külön taktika volt az első és az utolsó két órára is. Az első fordulóban nem álltunk jól, de a másik stratégia jó eredményt hozott. Fontos volt, hogy a lányok ne essenek össze.”
„De persze, ha úgy ülünk le, hogy tudjuk, a második két órában be fog jönni, amit elterveztünk, az könnyű. Az már más kérdés, hogy mi van, ha a harmadik meg a negyedik órában sem sikerül?” – kontráz Gyulánszki Nikolett. Neki is a sikertelen versenyek jelentették a legnagyobb akadályt, finoman szólva is keservesnek jellemzi azt az egymást követő három évet, amikor mindig csak a dobogó második fokára állhatott.
„Elgondolkodtam, hogy van-e értelme, elég jó vagyok-e. És persze utána mindig jöttek a pozitív visszacsatolások, amelyek arra vezettek, hogy mégsem szabad abbahagyni.” Nehéz volt megélnie azt is, amikor tinédzserként bulizni, sörözni hívták, de nem ment, hiszen állandóan versenyre készült. „A környezetem egy idő után lenézett, »á, Niki megint különcködik«. Ez néha a mai napig megvan. De áldozatokat mindig kell hozni.”
Deli Ibolya – mivel felnőttként kezdte a horgászatot – sokat küzdött, hogy méltó ellenfél lehessen a versenyen. Hiába talált ki elméletben egy technikát, sokáig nem tudta tartani a tempót a lányokkal, hiszen nekik készségszinten ment a botkezelés. Azt meséli, a verseny előtt három hónapig ötkor kelt, súlyzós edzésekre járt – ha nem készült volna, az utolsó két órát nem bírta volna végigcsinálni. „Kell az erőnlét, az állóképesség, ha az nincs, kidőlünk a melegben, ráadásul ezt bírni kell idegekkel. A vb-n fogtam két halat: azután nehéz bízni benne, hogy jön a harmadik, koncentrálni, hogy a szemem mindig ott legyen, és el ne tévesszem a kapást, hiszen lehet, hogy csak egyetlen pillanatom akad. Sok nehézséggel jár, de szeretem. Az egész életemet egy lapra tettem fel, horgászboltunk van, ott az egyesület, gyerekekkel foglalkozom, népszerűsítem a sportot. Most már mindenki a horgászattal azonosít. Múltkor mentem az utcán, és odakiabált egy gyerek: »ott a halas néni!«”
