Diákként jó élményei voltak a szegregált osztályáról, de évtizedekkel később, mikor kezdő tanárként hasonló osztályban kezdett el dolgozni, a gyerekek észre sem vették, hogy ott van. „Sokkal nagyobb volt a zaj annál, hogy feltűnjön nekik az én túlságosan lágy hangszínem. Miután semmi sem érdekelte őket abból, amit mondtam nekik, a rajztudásommal próbáltam elérni, hogy figyeljenek rám" – mesél a kezdeti nehézségekről L. Ritók Nóra a HVG hetilapnak adott interjúban.

A pedagógus ma mást gondol a sikerről, mint húsz évvel ezelőtt: már nem gondolja, hogy egy-egy tehetséges gyerek mögé kell minden erőforrást csoportosítani, hogy ő futhasson be karriert, és így példa lehessen a többieknek. Sokkal fontosabbnak gondolja, hogy olyan hatással legyenek, ami mondjuk száz gyerek életesélyén változtat, ha csak kicsit is.

Sokszor megkapom, hogy úgysem változnak a cigányok, ezer éve nem lehet őket integrálni. De azért, mert eddig nem volt sikeres, hagyjam abba ezt az egészet?

– teszi fel a költői kérdést a pedagógus.

Évértékelő blogbejegyzését azzal kezdte, hogy „elégedett lehetnék, de…”. Bár az alapítványa és a gyerekeik sikert sikerre halmoznak, L. Ritók Nóra az utóbbi években fokozottan megtapasztalta a tehetetlenséget, hogy miközben biztos abban, hogy jó úton haladnak, ezt egyre kevésbé tudja képviselni a mai félreforduló, hibáztató, gyűlölettel átitatott rendszerben. „A kirekesztés és az elutasítás olyan fokú, ami miatt nem tudok eredményesen fellépni az ügy érdekében. Például beletört a bicskám az egyházi iskolák szegregáló hatásának megakadályozásába, pedig még a pápáig is elmentem. Ez az, ami igazán elkeserít, az, hogy lenne megoldás, mégis egy helyben toporgunk.”

A teljes interjút a csütörtökön megjelenő HVG hetilapban olvashatja el.

zelbernadettblog.blog.hu