Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A 20. század legnagyobb hatású szoprán énekesnője volt, lépten-nyomon lesifotósok követték, fiatal rajongói napokat álltak érte sorba az operaházak kasszáinál. Maria Callas körül olyan sztárkultusz alakult ki, amilyet addig csak Hollywoodban lehetett látni. A hangjával sokan nem voltak megelégedve, mégis halhatatlan lett, az egyéniségével, a botrányaival és legendás fogyásával pedig új életet lehelt az opera műfajába is.
Ha intelligenciát, lenyűgöző színpadi alakítást, intenzitást és zeneiséget akarsz, Miss Callas tudja ezt garantálni, jobban, mint bármelyik más szoprán énekes. De ha a Toscában hangot és vokális nagyszerűséget keresel, nem Miss Callas fog boldoggá tenni.
Ezt 1965-ben írta a New York Times zenekritikusa, Harold C. Schonberg, miután megnézte Maria Callas életének egyik utolsó fellépését, Puccini Toscáját a Metropolitan Operaházban (MET). Mondhatnánk, hogy Schonberg azért volt kettős véleménnyel az akkor mindössze 41 éves művész előadásáról, mert addigra Callas sokat veszített a hangjából; a hangszalagok folyamatos megterhelése, az agyonhajszoltság, a depresszió, az általános testi gyengeség, a gyakori betegeskedések sokat vettek el a teljesítményéből. Az igazság viszont inkább az, hogy a Divina – rajongói csak így emlegették – rövid, de intenzív pályafutása alatt még úgy is megosztotta a közönségét, hogy közben a legkeresettebb operaelőadó lett. 43 opera főszerepét és további 34 operából áriák tömkelegét tartotta szinte állandóan repertoáron egészen addig, amíg a 13 éves korától folyamatosan éneklő nőből a negyvenes éveire szó szerint kifogyott a szusz.
Egyeseket teljesen megbabonázott Callas hangja, háromoktávos hangterjedelme és kisugárzása. Zeneszerző és későbbi operaigazgató barátja, Francesco Siciliani olyan harmonikus vibrálásokat vélt felfedezni Callas hangjában, amilyen rezgésekre szerinte csak a madarak képesek. Siciliani egyszer azzal bókolt, hogy legszívesebben feldarabolná a hangját, hogy megtalálja, mitől ennyire melengető, tüzes és izgalmas Maria Callas éneke.
A vájt fülű kritikusok másik része viszont többre tartotta a milánói Scala operaház másik szoprán énekesnőjét, a rivális Renata Tebaldit. Callas hangjának felső regiszterét acélosnak érezték, volt, hogy a legmagasabb hangjait visításnak minősítették, és a mély hangokkal sem voltak kibékülve.
Egy dologban azonban mindenki egyet értett: Callas a színpadi jelenlétével, drámaiságával és temperamentumával mindenkit képes volt levenni a lábáról, ez tette őt ikonná. Nem véletlenül őt nevezik a magas C királynői között a legnagyobbnak, és nem véletlenül ő a 20. század, pontosabban a lemezfelvételek korának legfontosabb és legnagyobb hatású szopránja.
„Te vagy maga az opera!”
Hogy egy annyira réteg műfajban, mint az opera, egy énekesnő körül akkora mértékű sztárkultusz alakulhasson ki, mint hollywoodi kortársai, Audrey Hepburn vagy Marilyn Monroe körül, és hogy a fellépésének meghirdetése után a MET kasszáinál napokig álljanak sorba a jegyekért a huszonéves lelkes fiatalok, az két dolognak volt köszönhető.
Az egyik az, hogy Maria Callas élete a bulvársajtó számára folyamatosan kellő mennyiségű, csócsálni való alapanyagot adott – erről szól egy, a mozikba most kerülő, kizárólag archív hang- és képfelvételekkel dolgozó dokumentumfilm, A Maria Callas-sztori is.
A gyakori címlapsztorik pedig – mint tudjuk – fontos építőkövei a sztárságnak. Callas először a nála csaknem harminc évvel idősebb építőipari vállalkozóhoz, Battista Meneghinihez ment feleségül, majd később elhagyta a férfit Görögország leggazdagabb emberéért, a hajómágnás Arisztotélisz Onásziszért. Őt Callas a végtelenségig imádta, de a férfi összetörte a szívét, amikor az özvegy Jackie Kennedyvel titokban összeházasodott, becsapta és magára hagyta a párizsi otthonában betegeskedő Callast.
Brékinghíreknek számítottak a művész magánéleti válságain kívül a szakmai botrányai is. Címlapon hozták le, hogy Callas sorra bontotta fel szerződéseit a világ vezető operaházaival, amikor kirúgták a Metropolitanből, mert nem akarta már puszta rutinból újra és újra elénekelni ugyanazokat a szerepeket, és azt is, amikor időnként le kellett fújni a második felvonást, mert betegségre hivatkozva Callas nem tudta folytatni a megkezdett előadást.
A botrányok és minden kritika dacára a közönség rajongva szerette Maria Callast. Előadásáról így ír a korábban őt kritizáló Harold C. Schonberg 1977-ben, Callas nekrológjában:
Az ő idejében egyetlen énekes sem, a történelem során pedig nagyon kevesen voltak képesek úgy uralni a közönséget, ahogy ő. Amikor a Carnegie Hallban énekelt, egy hang az erkélyről azt ordította: „Te vagy maga az opera!”. Hisztérikus imádói számára ő képviselte az operát, mint színházat – ő volt a művész, aki megélte a szerepeit, és életet lehelt beléjük. Magas, vékony, impozáns, egzotikus szépség volt, Miss Callas egyedülálló kombinációja volt a felvillanyozó erőnek és az intelligenciának.
Terrence McNally amerikai drámaíró így írt róla a Guardiannek: „A hangregiszterek között nem tudott finoman váltani. Nem volt tökéletes a hangja. De pont a hibáival tette élővé az operát, a Normát, aToscát. Spontánnak és természetesnek hatottak előadásában a nagy romantikus zeneszerzők. Olyan volt, mintha beszélne hozzánk, nem is énekelne.” Ő tette újra népszerűvé a 19. századi zeneszerzőket – Bellinit, Donizettit –, velük együtt pedig a bel canto (szép ének) stílust is, amely a díszített, virtuóz áriákat hozta ismét divatba.
Tom Volf, az említett dokumentumfilm rendezője szerint Maria Callasnak megvolt az az egyedülálló képessége, hogy bármit énekelt is a színpadon, az mindig saját magáról, Mariáról mondott el nekünk, nézőknek valamit.
Ezeknek a kilóknak az eltüntetése operatörténelmet csinált
Talán elsőre meglepően hangzik, de a kimagasló színészi teljesítményhez Callasnak szüksége volt arra is, hogy radikálisan lefogyjon. A későbbi énekes görög bevándorlók gyerekeként született az Egyesült Államokban, ám tinédzserkorát már Görögországban töltötte, itt kezdett el konzervatóriumba járni. A második világháború is itt érte a lányt és családját; a nélkülözések idején pedig szegényesen, rosszul táplálkoztak.
Callas ezt követően újra New Yorkba került, ahol viszont már az éhezés ellenkezője, a sajtburgeres, amerikai palacsintás gazdasági jólét és dőzsölés fogadta. Fiatal nőként nem mindenki találta őt vonzónak, egykori tanára, Elvira de Hidalgo úgy emlékszik vissza találkozására a serdülő Callasszal, hogy a lány nagyon tehetséges volt ugyan, de kerek arcú és pattanásos, vastag szemüveget viselt. Kövér volt, slampos és döcögött. Állítólag Hidalgo becsukta a szemét, amikor Maria énekelt, hogy ne kelljen látnia, milyen testből jön a gyönyörű hang.
Amikor 1951-ben debütált a Scalában, Callas alatt 95-100 kilót mutatott a mérleg. Az operaénekes ezt követően, az argentin turnén határozta el, hogy szigorú diétába kezd, és valódi szenzációnak számított, amikor az 1954/55-ös szezont már negyven kiló feleslegtől megszabadulva nyitotta meg.
Egy városi legenda szerint az után döntött a drasztikus fogyás mellett, hogy Audrey Hepburn karcsú alakja lenyűgözte a Római vakációban. Ne felejtsük el, hogy az ötvenes években a virágzó hollywoodi filmipar az egész világgal elhitette, hogy a nő akkor lehet szép és sikeres, ha vékony. Az Egyesült Államokban agresszív elhízás-ellenes kampányok jelentek meg, a globális, így az olasz divatipar számára is kritérium lett a sovány testalkat. A társadalom szemében a modern, független nő vékony volt, mert ezzel is azt a képet sugallta magáról, hogy nem takaros háziasszonyként sürög-forog éjt nappallá téve a konyhában.
Callas a sikeres fogyást követően is kínosan ügyelt az alakjára, a szervezet számára még egészséges diéta azonban hamar átfordult kényszeres fogyókúrázásba. Jód-alapú diétát folytatott, és szinte csak grillezett húson, félig átsütött marhán és nyers salátákon élt, teljesen száműzte az életéből az édességeket és a tésztát. Ironikus módon – mintegy kompenzálásként – viszont rengeteg receptet gyűjtött. Egyetlen hobbijának tartotta, hogy a finom és nem feltétlenül egészséges ételek receptjeit megszerezte, ha kellett, akár a világ legjobb szakácsaitól is. Az ezek alapján elkészült fenséges ételekből azonban szinte sosem evett.
A hirtelen fogyása a nők körében nagyon népszerűvé tette Callast, rejtélyes alakváltoztatásának köszönhetően még azok számára is ismertté vált, akik soha nem hallották őt énekelni.
Végül pont az egészsége látta kárát az egyoldalú táplálkozásának. Egyesek szerint a hangja is azt követően lett rosszabb, hogy Callas nagyon lefogyott, mert izmai nem tudtak alkalmazkodni időben az új alakhoz. A vérnyomása kórosan alacsony lett, immunrendszere legyengült, a félig nyers húsoktól galandféreg került a szervezetébe, és a sok jód megváltoztatta központi idegrendszerének működését, felborította az anyagcseréjét.
De ami Maria Callasnak ártott, az végső soron jól jött az operának. Mert, ahogy Battista Meneghini fogalmazott a memoárjában: „ezeknek a kilóknak az eltüntetése operatörténelmet csinált.”
Hogy mi volt ebben a mínusz 40 kilóban a történelmi? Barátnője, Giovanna Lomazzi szavaival élve az, hogy Callas fogyása új korszakot nyitott az operában, „amely véget vetett a csúnya és kövér énekesek korának”.
Pierpaolo Polzonetti zeneprofesszor tanulmánya szerint a műfajban vízválasztónak számított, amikor Maria Callas 1955-ben, Luchino Visconti rendezésében a Traviata című opera Violettájaként soványan lépett a színpadra. A Traviata ugyanis egy tüdőbeteg kurtizánról szól, és az opera 1853-as megszületése óta – kevés kivételtől eltekintve – Callasig szinte kizárólag teltkarcsú szoprán énekesnők alakították az elvileg beteg főszereplőt az olasz operaházakban. A fasizmus idején pedig kimondottan a molett, termékenységet szimbolizáló szoprán művészeket preferálták.
Az operában egészen Maria Callasig teljesen rendben volt, hogy a színész fizikuma semmilyen értelemben nem emlékeztetett a karakterére, mert a műfaj alapvetően a belső, morális értékeket, pszichológiai állapotokat vetíti ki és dramatizálja. Így az 1700-as vagy az 1800-as években még rendben volt, ha kasztrált férfi énekelte a szopránt, vagy ha Violettát kövér nő játszotta, és az sem okozott fennakadást, amikor Bellini Rómeó és Júliájában, a 19. században még egy mezzoszoprán énekesnő bújt Rómeó bőrébe.
Először – a testalkatával és szuggesztív játékával – Callas adott lehetőséget az operának arra, hogy a színész ne absztrakt módon viszonyuljon a szerepéhez, hanem eggyé váljon vele. Az pedig, hogy sokan őt magát azonosították az operával, éppen ezen az átlényegülésen múlott. Callast az operaénekeseknek egy egész új nemzedéke követte a bel canto stílus elsajátításában, a szoprán énekesek körében pedig ma már egyáltalán nem megy ritkaság számba a sovány testalkat.
Maria Callasnak lehet, hogy nem volt tökéletes a hangja, de modernizáló erejét nem lehet elvitatni tőle.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
