Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A világ minden részén oktatási reformok zajlanak, de ezek jó részét politikai és gazdasági érdekek vezérlik – állítja Ken Robinson. A nemzetközi hírű oktatási szakember új kötetében e helyett egy alulról jövő oktatási forradalomról ír, amely már sok helyen el is kezdődött. Szerinte először térképezzük fel a tanulók szükségleteit, és csak utolsósorban alkossunk tantervet. Állítja: megbukott az oktatás egységesítésének eszméje.
Az iskolák, „amelyek börtöncelláikban letöltendő hosszú távú kényszerfogságra ítélik a tanulókat és tanárokat, lényegében olyanok, mint az infantilizmus gyárai, vagyis a felnőtté válás akadályozói” – idézi az egész életében tanárként dolgozó (New Yorkban egyszer az Év Tanára címet is elnyerő) John Taylor Gattónak a nyugdíjba vonulásakor elhangzó keserű kifakadását Ken Robinson a Kreatív iskolák című kötetében.
Az idős pedagógus hozzátette azt is, hogy „ha akarnánk, könnyen és költségmentesen megszabadulhatnánk a régi, buta struktúráktól, és segíthetnénk a gyerekeknek, hogy részt vegyenek az oktatásban, és ne csak elszenvedjék az iskolát. Ösztönözhetnénk a fiatalság legjobb tulajdonságait – a kíváncsiságot, a kalandvágyat, a rugalmasságot, a meglepő meglátások képességét –, ha egyszerűen csak rugalmasabban kezelnénk az időt, a tananyagot, a teszteket… de nem ezt tesszük.”
Reformok, de minek
Ken Robinson (akinek Az iskola megöli a kreativitást? című előadása a TED történetének legnézettebb előadása – itt magyar felirattal is elérhető) tavaly év végén magyarul is megjelent kötete erőteljes felhívás egy valódi oktatási forradalomra. Arra, hogy – bár a régi szokások megváltoztatásával szembeni ellenállás az oktatási rendszer minden szintjén megjelenik, és a kulturális, politikai és gazdasági környezet is sokszor gátolja ezt – a 24. óra utolsó percében vagyunk, hogy átalakítsuk, a gyerekek egyéni igényeihez, a XXI. század kihívásaihoz szabjuk az iskolákat.
Megjegyzi, a világ minden részén oktatási reformok zajlanak, de ezek jó részét politikai és gazdasági érdekek vezérlik, amelyek nem foglalkoznak az ember tanulási folyamataival, és nem építenek a jó iskolák gyakorlati tapasztalataira.
Robinson négy pontban vázolja az oktatás forradalmasításának felelősségi rendszerét. Mint írja, az oktatásnak arra kell összpontosítania, hogy megteremtse a körülményeket, amelyek között a tanulók akarnak és képesek tanulni. A tanárok feladata, hogy megkönnyítsék ezt a gyerekeknek. Az igazgatóké, a törvényalkotók és döntéshozóké pedig (az utasítás és irányítás helyett) az, hogy megteremtsék az ehhez szükséges feltételeket.
Egyéni szükségletek
Robinson egy kiegyensúlyozottabb, személyre szabottabb és kreatívabb oktatási szemléletet szorgalmaz, és jó néhány bevált gyakorlatot be is mutat a kötetében. Ezek az intézmények azonban legtöbbször az uralkodó oktatási struktúra ellenében végzik munkájukat, ahelyett, hogy az támogatná őket. Ez az alulról jövő modernizációs igény egyébként Magyarországon is egyre inkább terjed (erről itt írtunk bővebben).
A Georgia állambeli Newnanben található Smokey Road Általános Iskola például néhány éve még arról volt hírhedt, hogy rossz tanulmányi eredményeket értek el a tanulók, kiugróan magas volt a hiányzás és a fegyelmik száma, az odajáró – jellemzően hátrányos helyzetű – diákok között állandó volt a verekedés. Az intézmény élén évente változott a vezetés.
Amikor Laurie Banson került az iskola élére, egy jól átgondolt stratégiával néhány év alatt kisebb csodát vitt végbe a pedagógustársaival. Első lépésben az volt a cél, hogy a gyerekek egyáltalán járjanak iskolába, és megszűnjenek az állandó verekedések, azaz a tanulók biztonságban érezzék ott magukat. Ezután azt próbálták elérni, hogy minden tanuló értékesnek érezze magát, rájöttek, hogy ehhez minden tanulóval az egyéni szükségletei és érdeklődése mentén kell foglalkozni.
Közép-Anglia egyik városában, Grange-ben szintén egy nagyon rosszul működő iskolát kellett az odakerülő vezetőnek, Richard Gervernek átalakítani. Ő a kisgyerekek spontán tanulását figyelte meg, és építette be az iskolai programba, a szerepjátékokat, tapasztalati tanulást, utánzást. Ezek alapján hozta létre az iskolán belül várost, Grangetont.
Ebben rádió- és tévéstúdiót, vagy az egészségügyi ismeretek elsajátításához játék orvosi rendelőt alakítottak ki, amelyek lehetőséget jelentenek a gyerekeknek a szerepjátékokkal való – csoportos és egyéni – élményszerű tanulásra. A tanulók, akiket korábban egyáltalán nem érdekelt az iskola, aktívan és lelkesen vettek részt annak életében. Az iskola bő három év alatt az egyik legrosszabbul teljesítő intézményből a körzet minden listájának az élére került.
„Az a legfontosabb, ami a tanulónak fontos – mondta Laurie – egyik tevékenység sem előrébbvaló a másiknál: a foci, a zenekar, a matek, az irodalom… Amikor a gyerekek látták, hogy értékeljük, ami számukra fontos, kezdték ők is tiszteletben tartani azt, ami számunkra érték.” Végül (és utolsósorban) egy a tanulók sikerességét megalapozó tantervet dolgoztak ki.
A sztenderdek bénító hatása
Ehhez a fajta szemlélethez (az említetteken kívül számos más példát sorol Robinson) az iskoláknak általában félre kellett tennie minden, az állam által szorgalmazott modellt, az sem biztos, hogy minden előírt adminisztrációs kötelezettséget teljesítettek, ám az eredmények magukért beszéltek: jelentősen csökkentek a fegyelmik, a hiányzások és nőttek a teszteredmények.
Robinson egyébként – bár nem vitatja, hogy egyes teszteknek van értelmük – harcosan ellenez mindenféle sztenderdizálást, az állandó teszthajszát, közte a PISA-vizsgálatot is. Idézi a PISA-tesztek egyik éltanulójának számító Kínából Sanghaj városának egyik magasrangú oktatási tisztviselőjét, akit nem lepett meg a jó eredmény, mert mást sem tesznek, csak a tesztekre trenírozzák a diákokat. Pedig tudják, nem ez a lényeg, fel is merült, hogy kilépnek a PISA-mérésekből.
„Sanghajnak nem TOP1 iskolákra van szüksége, hanem józan nevelési elveket követő iskolákra, amelyek tiszteletben tartják a tanulók testi-lelki fejlődésének folyamatait, és megalapozzák az egész életen át tartó fejlődésüket” – foglalta össze Yi Hoqin az ellenérzéseit.
Robinson leszögezi, hogy a sztenderdizálási mozgalmat az oktatás színvonala miatti jogos aggodalom indította el, de szerinte végül több problémát teremt, mint amennyit megold. Ezzel kapcsolatban Wayne Gretzky hokis mondását citálja: „Ne oda korcsolyázz, ahol a korong van, hanem oda, ahová majd érkezik”. Úgy véli, a sztenderdizálási őrületben a legtöbb ország oda rohan, ahol szerintük a korong van, és nem arra tart, ahová a korong érkezik majd.
Kulcsszerepben a tanárok
Az innovatív iskolák Magyarországon is, és szerte a világon mindig egy – vagy néhány – lelkes pedagógus nyughatatlan tettvágya okán jönnek létre. Ők azok, akik nem törődnek bele a rendszerek adta kényszerpályákba, ha látják, hogy a gyerekek számára e kényszerpályák sikertelenséghez vezetnek. Azt a jelszót pedig, hogy a jó oktatáshoz a legfontosabb tényező a jó pedagógus minden oktatási reform a zászlajára tűzi – csak a legtöbb esetben ez nem marad más puszta szlogennél.
Andy Hargreaves és Michael Fullan hat évvel ezelőtti tanulmányában azt állítja, hogy a rövid távú, költségcsökkentő megoldások a tanárok kiválasztásában és képzésében elkerülhetetlenül olyan pedagógusokat eredményeznek, akik tapasztalatlanok, olcsók és hamar kiégnek. Ennek ára a tanulás elszegényedése, a gyerekeink sikerhez való lehetőségeinek beszűkülése.
Robinson szerint egy tanár akkor jó, ha a tevékenységeivel korán inspirálni tudja a gyerekeket a saját tárgya iránt, a tanulókban önbizalmat és a kreativitást erősítő készségeket kell erősítenie. Szerinte bármely tanterv megvalósítása során e hármas célnak kellene érvényesülni. Ennek megfelelően egy robinsoni tanterv nem annyira tantárgyak elkülönülő építőköveiből áll össze, hanem olyanok a hívószavai, mint kíváncsiság, a kreativitás, a kritikai gondolkodás, a kommunikáció vagy az együttműködési szellem, és ezek alapján állít fel műveltségterületeket.
Szülői szerep
A kreatív iskolák kialakulása nem csak a pedagógusokon múlik, nagyon sokat tehetnek ezért a szülők is. (Erre is van hazai jó példa.) A szülők bevonódása a gyermekük oktatásába közvetlen kapcsolatban áll a tanulmányi motivációval és teljesítménnyel – társadalmi és gazdasági háttértől függetlenül.
Chicago egy alacsony jövedelmű családok lakta környékén az ottani egyetem 2010-ben tett közzé egy kutatási jelentést, amelyben azt írták, hogy ahol a szülők erősen bevonódtak az iskola életébe, a tanulók teljesítménye tízszer nagyobb valószínűséggel javul matematikából és négyszer nagyobb valószínűséggel olvasásból, mint a szülői részvételt nélkülöző iskolákban.
Ez ügyben volna mit átgondolni Magyarországon, ahol a legtöbb iskolából gyakorlatilag ki vannak tiltva a szülők, és ahol az oktatást egykor vezető államtitkár ki is jelenti, hogy a szülők nem értenek az oktatáshoz, ne is szóljanak bele.
Semmi új, csak a helyzet forradalmi
Kreatív, az egyéni tanulási utakat szorgalmazó iskolák a világ minden részén, évtizedek óta léteznek magániskolákban és állami iskolai keretek között is. Tehát, mi az, ami új ebben az egészben? – teszi fel a kérdést a szerző.
„Először is, gyorsan változik a környezet, amelyben élünk, ezért égetően fontos, hogy alaposan megértsük ezeket a megközelítéseket, és tömegméretekben alkalmazzuk őket. Másodszor, ma rendelkezésre állnak olyan technológiák, amelyek lehetővé teszik az oktatás teljesen új formában történő személyre szabását. Harmadszor, a világ számos részén felsejlik az az érzés, hogy drasztikus változásra van szükség az oktatás szemléletében és gyakorlatában” – írja.
És hozzáteszi: a tét nagyobb, mint valaha, és végeredmény soha nem volt fontosabb.
