Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A hétszeres világbajnok újraírta azt, hogy mit jelent Forma–1-es versenyzőnek lenni. És 50 évesen is nagy harcosnak tartják.
Michael Schumacher ötvenedik születésnapját úgy értük meg, hogy tulajdonképpen nem tudjuk, velünk van-e még. Jönnek persze a hírek róla, amelyeknek nyilván a fele sem igaz, mert a sajtósa és a családja is tartja magát a vállaláshoz, hogy nem nyilatkoznak a 2013-as síbalesete óta a világtól lényegében elzárt bajnok állapotáról. Nem változtatott ezen az a néhány nappal ezelőtti közleményük sem, amely lényegében a versenyző eredményeiről megemlékező applikáció kiadásáról szólt. Nagyjából öt éve Michael Schumachernek csak az emléke van velünk.
Amikor 2012-ben – már másodszor, és akkor utoljára – visszavonult a Forma–1-es versenyzéstől, azt mondta:
Mostantól az élet rengeteg új lehetőséget kínál majd. Nagyon várom. És szeretném, ha úgy jellemeznének, mint harcost, mint valakit, aki soha nem hátrált meg.
Nos, ez az egy motívum biztosan élénken élhet sokakban az elmúlt évekből, a lépten-nyomon felbukkanó #KeepFightingMichael hashtag volt az egyetlen kapcsolatunk hozzá.
Azt viszont nem tudjuk, hogy mi ellen és miért harcol. Miközben a helyét a hírekben fokozatosan átveszi a fia, Mick Schumacher, akinek úgy indul be az autóversenyzői karrierje, hogy nemcsak apja hét világbajnoki címének, hanem az elmúlt öt év traumájának és titkolózásának a terhét is cipelnie kell.
Nagy, de legnagyobb is?
Azt senki sem vonja kétségbe, hogy Michael Schumacher volt a legnagyobb autóversenyző a Senna-Prost és a Hamilton-Vettel éra között. Olyannyira, hogy az F1-es karrierjét simán lehet egyszerűen Schumacher-érának nevezni – talán Mika Häkkinen volt az egyetlen, aki képes volt komoly kihívás elé állítani, Fernando Alonso világbajnoki címe pedig már egy generációváltás előszele volt.
Sokan viszont egyáltalán nem tartják olyan nagy versenyzőnek, mint amit a lenyűgöző szakmai önéletrajza – hét világbajnoki cím, 91 győzelem, 68 pole pozíció, 1560 pont – sugall, még ha a számok alapján nagy is a kísértés, hogy minden idők legnagyobbjának legyen kikiáltva. Hogy mennyire elképesztőek ezek a számok? A tavaly az ötödik világbajnoki címét megszerző Lewis Hamilton is azt mondta, soha nem gondolt arra, hogy valaha is elérheti Schumacher rekordját. 2018 után viszont azt tippeljük, már gondol erre is.
A Michael Schumacher körüli vibrálás szinte azonnal érezhető volt, amikor 1991-ben beugrott az épp börtönbüntetését töltő Bertrand Gachot helyére Eddie Jordan csapatába a Belga Nagydíjon, és azonnal a hetedik helyre kvalifikálta magát, hogy aztán egy verseny után a Benettont irányító Flavio Briatore rögtön le is nyúlja. Egy évvel később megnyerte az első futamát, három évvel később az első világbajnoki címét. Amikor viszont 2012-ben, akkor már majdnem 44 évesen abbahagyta a versenyzést az első visszavonulást követő visszatérése után – olvasni is fárasztó, ugye? – már inkább csak a megkönnyebbülést lehetett érezni rajta.
Az első világbajnoki címét 1994-ben azzal a kíméletlenséggel nyerte meg, amely már akkor előrevetítette a karrierjét végigkísérő megkérdőjelezhető stratégiákat, taktikákat és manővereket. De ez kellett ahhoz, hogy ő legyen, aki majd ismét naggyá teszi a Ferrarit – amikor 1996-ban csatlakozott a csapathoz, ott már tizenöt éve vártak egy világbajnokra. 2000-re pedig minden a helyére került: a német zsinórban öt világbajnoki címet szerzett a scuderiával.
A Ferrari öröme viszont sok fejfájást okozott az F1 vezetésének, egy idő után ugyanis halálosan unalmas volt újabb és újabb Schumacher-győzelmet látni – a német himnusz ekkor valószínűleg mindenkinek az agyába égett. Így aztán Michael Schumacher volt az, aki miatt az F1 főnökei elkezdték megbabrálni a szabályokat, hogy több legyen a dráma és kevesebb a kiszámíthatóság. Ekkor alakult át például az időmérő formátuma. Más kérdés, hogy mesterségesen nem feltétlenül lehet drámát előállítani.
Michael Schumacher viszont mindeközben újraírta azt, mit is lehet elérni a Forma–1-ben, és azt is, mit jelent Forma–1-es versenyzőnek lenni. Az ötvenedik születésnapján felelevenítünk az életéből és a karrierjéből néhány momentumot, amelyekből kiderül:
a terminátorszerű státusz mögött ott volt az ember is.
Amikor nagyvonalú volt
Michael Schumacher halálközeli élményként élte meg az 1999-es silverstone-i balesetét, amelyben végül csak a lábát törte. Ez azt jelentette, hogy arra az évre búcsút is mondhatott a világbajnoki reményeknek, viszont egy lábtörés nem akadályoz egy Michael Schumachert abban, hogy odategye magát. A több hónapos kényszerpihenő utáni első futamon rögtön egy másodperces előnnyel szerezte meg a rajtelsőséget a Malajziai Nagydíjon. Az esélytelensége miatt viszont erre a versenyre felcserélődtek a szerepek, amelyeket kiharcolt magának és amelyekhez egész karrierje során hozzászokott – hogy ő legyen az abszolút első. Az akkori csapattársa ugyanis a Ferrarinál még versenyben volt a vb-címért, így Schumachernek kellett vállalnia a csapatmásodik szerepét, ő pedig meg is tette: lényegében tálcán felkínálta a futamgyőzelmet Eddie Irvine-nak, aki aztán nem győzte dicsérni. Kivételes helyzet volt, az biztos.
Amikor nem bírta
Michael Schumacherben – már csak az elképesztő eredményei miatt is – könnyű volt meglátni a robotot. És ahogy gyűltek a vb-címei, egyre kevésbé bújt elő a versenyzőből az ember. Ezért volt olyan különleges az a pillanat, amikor 2000-ben, a monzai győzelme után tartott sajtótájékoztatón elsírta magát, miután közölték vele, ez volt a 41. győzelme, és ezzel beállította Ayrton Senna rekordját. (Schumacher volt az, aki megnyerte az imolai futamot 1994-ben, azon a napon, amikor Senna meghalt.) Mindenkit megdöbbentett az érzelmeknek ez a túlcsordulása, soha azelőtt nem láttuk így Schumachert, és igazából azután sem – ezért is maradt annyira emlékezetes az a pillanat.
Amikor erős volt
Hogy mennyire képes volt uralkodni az érzelmein, arra sokat idézett példa a 2003-as San Marinói Nagydíj, amikor alig néhány órával az anyja halála után nyert futamot. Szombat este még a kölni kórházban volt a testvérével, az akkor szintén az F1-ben versenyző Ralffal. Az 55 éves Elisabeth Schumacher ekkor már kómában feküdt. Amikor szombaton azt kérdezték tőle, hogyan tudnak majd versenyezni, miközben az anyjuk haldoklik, Schumacher csak annyit mondott: „Kérem, erre ne várjanak választ.” Másnap aztán megmutatta, hogy nemcsak versenyezni, hanem nyerni is tud. Minden médiakötelezettség alól felmentették azon a hétvégén, így csak annyit láthattunk, hogy könnyek gyűltek a szemébe a dobogón. Az volt karrierjének a 65. győzelme, és minden valószínűség szerint a legszomorúbb.
Amikor kockáztatott
Michael Schumacher 2006-ban visszavonult, a búcsúversenye Brazíliában egészen zseniálisra sikeredett – Fernando Alonso lett ugyan a világbajnok, de Schumacher volt az, aki még utoljára lenyűgözte a nézőket a gyorsaságával és az előzéseivel. Erre mondják, hogy a csúcson kell abbahagyni. Ezért is volt nehezen feldolgozható, hogy 2010-ben miért tért vissza – főleg, hogy nem keveset nyerhetett, és sokat veszíthetett –, hiszen a 40 éves Schumacher már nem ugyanaz volt, mint korábban, márpedig az ő nevével magasak az elvárások. A Mercedesnél eltöltött ráadás évek alatt olyanokkal versenyzett, és olyanok győzték le, akik még gyerekként láthatták őt a tévében. És Schumacher meglehetős alázattal és méltósággal viselte a megpróbáltatásokat – leginkább azért, mert élvezte a versenyzést. Innen nézve pedig nem számított, hogy három éven át hallgathatta a szakértők és a rajongók szemrehányásait, hogy nem elég gyors, és eleve nem lett volna szabad visszatérnie. De az az igazság, hogy egy Schumacher hét világbajnoki cím után azt csinál, amit akar.
Amikor taxizott
Ha akart, akár egy taxit is elköthetett. Jó, nem teljesen így történt, megkérte a taxist, hadd ülhessen a volán mögé, ugyanis nagyon sürgősen ki kellett érnie a repülőtérre. „Teljes gázzal vezetett a kanyarokban, és lehetetlen helyeken előzött” – emlékszik vissza a taxis, Tuncer Yilmaz. Schumacher a családjával ugyanis Coburgbe repült egy kiskutyáért, egy Ed nevű ausztrál juhászkutyáért, és késésben voltak a visszaúthoz. A taxis hihetetlen érzésként írta le, hogy Schumacher ült az autó volánjánál, de nemcsak az élmény volt felejthetetlen, hanem a borravaló is, Schumacher ugyanis száz eurót adott neki a 60 eurós fuvardíjon felül. Más kérdés, hogy a taxist és Schumachert is megbüntették.
