Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A hvg.hu gasztroújságírója, Gyimesi Zsuzsa elmeséli, hol ette élete legfinomabb halát és osztrigáját, itta az ígéretes hazai pezsgőket és borokat, és hol esik legjobban az Aperol Spritz. Íme a 2018-as gasztróbeszámoló.
Az emberek azt állítják, hogy múlik az idő. Az idő viszont csak mosolyog, mert az emberek múlnak, akiknek fogy az idejük
- ez az egyik kedvenc mondásom, amit valahol, valamikor régen egy falvédőbölcsesség-gyűjteményben találtam. Tán himalájai, tibeti, nem is tudom. De azt igen, hogy megint nagyon gyorsan telt el egy év - az én időmből. S mert az idén éppen 45 éve volt, hogy grafomániám erre a pályára hajtott - amiből az elmúlt 24 év már gasztromániával telt -, tán nem is kell magyarázni, hogy bizonyos kor után mennyire felgyorsulni látszik az idő. S mennyire összemosódnak a hónapok, az események, mi mikor, hogy is volt. Elő kell venni a naptárt, jegyzetfüzeteket (igen, én még ilyen régimódi vagyok), s mindjárt kiderül, mennyi minden maradt bennük, meg bennem. Mert hovatovább már jóval több a meg nem - pontosabban, csak fejben - megírt cikk, mint a megjelent.
Nem tudom, így van-e ezzel a többi, rezervátumba való öreg indián pályatársam, de én tényleg úgy gondolom, hogy a terep a fiataloké. Ez persze még mindig nem jelenti azt, hogy - egyre többször - "rangidősként" ne rontsam felfelé az átlagéletkort egy csomó helyen. A csomó hely, program kivülálló szemlélők szerint sok, én tudom, hogy önként választva már fele, negyede annak, mint amennyi adódik, amennyi lehetne. S azt is tudom, csak az a biztos, ami már megvolt. S a mindenkori "itt és most" az, amit igyekszem tudatosan megélni. Mert az idő mosolyog...
Gondoltam, most picit bepótolok az elmaradt tudósításokból, de kivételesen engedtessék meg egy teljesen szubjektív lapozgatás a naptáramból, mielőtt kibontom a szilveszteri pezsgőt.
A kötelező sólet és az orosz pezsgőmester
Az év bizony 2018-ban is a januárral kezdődött, amit nem bírok megszokni, és leginkább azt várom, hogy február legyen. Segített az évindításban egy perui vacsora - a Ráday utcában. Az Inka grill bisztrót egy kedélyes perui házaspár - Carlos és Milagros - viszi, és a kicsi helyen leginkább itt élő honfitársaik fordulnak meg. Engem egy sok évet Peruban élt barátom sodort oda magával, mondván kis hazánkban itt lehet autentikus chevichét és picaronest enni (előbbi zöld citrom levében pácolt fehér húsú hal, utóbbi egy fánkféle), no meg pisco sour koktélt (a pisco az alap párlat neve, amihez tojásfehérjét, cukorszirupot, citromlevet ráznak sok jéggel) inni. Ez cseppet sem zárta ki, hogy a hónap folyamán még ne forduljak meg (nem először ugyan, de ezúttal kényelmesen időzve) a Kőbányai úti "Kis Kínában", ahol megtanultam, hogy nem mászkálunk be minden útbaeső büfébe, hanem elgyalogolunk a volt Ganz Mávag gyártelep legeslegvégéig, a kerítéstől pár lépésnyire befordulva felkapaszkodunk a sehova se vezetőnek tűnő lépcsőn, és az ottani kifőzdében várjuk, amit elénk raknak, mert úgyis csak kínaiul van minden kiírva. Ezúttal is elcsodálkoztam, milyen jól megfér egymás mellett a tésztaüzem és a fodrász-kozmetikus, milyen jól be lehet vásárolni az ottani nagy "közértben".
Az ízváltás kedvéért (is), és mint hosszú évek óta rendesen, meg kellett fordulni még ebben a hónapban egy rendes adag téli sóletre a Józsefvárosban, egészen pontosan a Kőfaragó utcai Fülemülében, ahol minden megvan a "kelet-európai" étel-és életérzéshez, csak drága barátom, Singer András hiányzik az első asztal mellől, mert ő már jó néhány éve odafentről figyeli a családi vállalkozást (sajnos társaságában ott van - éppen januári búcsúztatással - Jakabffy László, szakácsgenerációk, vendéglősők nagy tanítómestere, és Sánta Zoltán, a hazai borászati oktatás ikonikus alakja, akit a 2018-as év vitt el). Aztán még belefért egy Pest környéki kiruccanás is a hónapba, kihagyhatatlan apropóból, ha nem bánja a Sonkás Józsi, akkor elárulom, hogy nagyon kerek (az enyémnél néhány évvel több) születésnapot ünnepeltünk Dányon - nagyon sok bubival és Dunszt Zsolt hatalmas húsaival. Január utolsó napján is jutott a poharamba bubi, Borotán Koch Csabánál, aki nem bírt ellenállni a kísértésnek, és pezsgőkészítésre adta a fejét, orosz pezsgőmesterével elkészítve a 2016-os évjáratból az első Chardonnay Brut-ot.
S már be is köszöntött a február (tetszik tudni, január-február, itt a nyár). Jött vietnami barátom Saigonból (bocs, Ho Si Minh város), hogy megvacsoráztassam a St. Andrea borbárban (ami szerintem étterem), mert már annyit hallott Barna Ádám séfről, aki még ebben a hónapban meg is kapta az Év séfje elismerést a Dining Guide díjkiosztó gálán, no meg Lőrinczék egri borairól (ha vannak igazán őszinte borok, akkor az övéik azok, és mindig nagy öröm helyben a pincénél találkozni velük, amire nyár elején az idén is sor kerülhetett). Aztán mentem Lillafüredre békebeli nosztalgiázni, leginkább meglátogatni a pisztrángost, és jövet-menet kikerülhetetlenül pizzázni a Dudás fivérek miskolci Pizza, Kávé, Világbékéjében (szeptemberben újrázva). Szó szerint egyenesen onnan vezetett az utam a szigetmonostori Rosinantéba egy kis rendhagyó svéteskedésre, mert nagy kedvencem az "azonos felfogású, de eltérő stílusú vidéki éttermek baráti szövetsége", amely bizony itt született, és tartottak házibulit, felvezetendő, hogy 2018-ban már a 10. országos találkozóra (Egerben) készültek. Apropó, az idén újabb tagokkal bővültek - így már 20-an vágnak neki 2019-nek: csatlakozott a hosszúhetényi Almalomb, a győri La Maréda, az őriszentpéteri Pajta és a Tatai Platán.
Márciusban megkezdődött a füredi szezon, illetve folytatódott, mert ugye a Balaton négyévszakos, legfeljebb én hagyok ki pár hónapot... Mindjárt megvettem a betevő kenyeret, kalácsot a Péklánynál, koccintottam a Kredencben, kávéztam a Pazarban, átrándultam fasírtot enni a Szőlősi kocsmába, és Árpi húslevesét kanalazni a Franciskába (amit kényeskedő gourmet-k ne is keressenek fel, mert nem nekik való, de én Árpit és azt a levest szeretem, passz). S megnyugodtam, hogy a hír igaz, a Malackrumpli 2018-ban is folytatja Tihanyban Jacek Luzsával :-).
A hónap legnagyobb élménye és megtiszteltetése - az új pannonhalmi főapát, Hortobágyi Cirill beiktatása alkalmából adott vacsora volt a Viatorban, ahova még most karácsony előtt, az év végi fogadásra is visszatérhettem.
Újramesélt villányi borospalackok
Ha eljő a húsvét (az idén április elején), akkor itt az elbűvölő villányi faluban, Palkonyán a HúSVÉT is, ahova nem lehet nem elmenni és sok jó gasztronauta társaságában összevissza enni, meg inni. Még jó, hogy nem sokkal utána Gere Andiék jöttek fel Villányból Pestre a Ritzbe, hogy bemutassák, új ruhába öltöztették a pincészet borait. S beszámoljanak, hogy Gere Attila Pincészete új fejezethez érkezett három évtizedes történetében: Unger Zsolt dizájner márkaépítő segítségével teljesen megújították arculatukat, és a családi borászat megjelenésének minden elemét, beleértve a nevet is. A borok ugyanis “A. Gere” néven kerülnek forgalomba. Akkor még nem lehetett tudni, hogy az egri Bolyki Jani is áttervezésre készül. Ő szeptemberben mutatta be az Ipacs Géza grafikáival újramesélt palackokat stílusosan a budai Palack Borbárban. Novemberben pedig a Vylyan Bogyólé Borcímke pályázatra érkezett grafikákat lehetett látni a pesti Teslában (a győztes pályamunka Csiby-Gindele Botond elsőéves tervezőgrafika MA szakos hallgatóé lett), Debreceni Mónika villányi pincészete az Arany Rajzszög kiállítás támogatója (is) volt.
Ha május, akkor persze, hogy Gourmet Fesztivál a Millenárison, ahol a legbiztosabb találkozási pont a Kreinbacher stand, onnan ismerszik meg, hogy ott a legnagyobb a bubikra és aktuális gasztropletykákra ácsingozó tömeg. Gasztrotrend-diktálók szemében, aki ott nem fordul meg, az nincs is. Az idén a pezsgőkhöz, borokhoz nem akármilyen falatokat kínáltak, Pesti Istvánt, a tatai Platán séfjét vitték oda magukkal. Néptelenségre az immáron nagy népszerűségre szert tett gyöngyösi Bori Mami sem panaszkodhatott, a leglátogatottabb vidéki stand volt. Kávéfronton itt debütált - az egyébként már márciusban a Hold utcai piacon nyitott - speciality By Beans, amelyik elhozta Budapestre a skandináv Per Nordby márkát.
Nem mellesleg májusban vendégeskedett nálunk az európai Michelin-világ színe-java, itt hirdetve ki az új kontinentális csillagokat. Nem mindennapi élmény volt ott lenni a díjátadó gálán, legfőképpen együtt örülni az Onyx csapatával, hogy immáron két csillaggal ragyognak.
Életem legjobb halai és osztrigái
S akkor beindult a nyár ezerrel, jártam-keltem Bordeaux-ban, Velencében (imádott Giudeccámon esik a legjobban az Aperol Spritz), végig gurultam a Strada del Proseccón Észak-Olaszországban.
S máig sem fogtam fel igazán, hogyan is sikerült, de eljutottam Szibériába is, amit egyszer tényleg meg kellene írnom. Most csak annyit, hogy itt ettem életem legjobb halait, a legfrissebb lazacot, osztrigát, Szent Jakab kagylót, vörös kaviárt (nagykanállal) - a Bajkál-tavon, Vlagyivosztokban, a tengermelléki határterületen, Rikorda szigetén, Kamcsatkán, a Kuril-tónál. Tartok tőle, hogy soha többé nem fordul elő, akkor küldik le a búvárokat a Szent Jakab kagylóért a másfélórányi hajóútra levő szigeten, amikor kifut a kishajónk a szárazföldi kikötőből; amikor pedig megérkezünk, a frissen felbontott kagylót csak egy kis vodkával és szójaszósszal löttyintik le, és jó étvágyat!
Irkutszkban, Ulan Udéban a boza lett a kedvencem, ami hússal (többnyire vadhússal, báránnyal vagy birkával) töltött tésztabatyu. A Transszibériai expresszen a vodka volt a legjobb, amit magunkkal vittünk..., de azért ez is ki lett pipálva a nem létező bakancslistámról.
Az idő már nem is mosolyoghatott, hanem egyenesen nevethetett rajtam, mert olyan gyorsan szállt el velem az a nyári három hónap. Hogy augusztus legvégén a szilágysági Kárásztelken fejeződjön be. Persze, hogy megint bubi: a Carassia pezsgő "szülőhelyén" jártam, megismerkedve egy egészen fiatal borásszal, a 26 éves Bereczki Csabával, akiről még nagyon sokat fogunk hallani.
Rockzenészből szakács a Rádayban
A kánikula dúlt, de a meteorológiai ősz beköszöntött. Szeptemberben visszatértem a Ráday utcába, hogy a Café Delion lehető legpolgáribb környezetében beleegyem magam Nyúzó Imre gerillakonyhájába, aki rockzenészből lett szakács (dark’n’roll/love metal vonalon nyomult, egyetlen "mentsége", hogy az édesanyja is szakács volt). A hónap nyitása viszont Óbudán várt rám, a Gléda vendéglő, amit a világot és kis hazánkat megjárt, több helyet is sikerre vivő Deli János-Kerekes Sándor páros visz a gasztronauták nem kis örömére.
Erre a hónapra is jutott SVÉT, igazából az a bizonyos éves nagy Stílusos Vidéki Éttermiségi gasztro-közönség találkozó Egerben, egészen pontosan a Losonczy-völgyben, ahol ismét bebizonyosodott az ország minden pontjáról ezerszám kerekednek fel jó evő-ivó emberek egy-egy ilyen eseményre, amelyek úgy kellenek, mint egy "falat kenyér". A borvilág azokban a napokban pedig Mádon gazdagodott egy újabb pincészettel, hivatalosan is megnyitott a Juliet Victor birtokközpont. A JV a légiközlekedésben használt - egy pilótáról elnevezett - egyezményes hívójel, így igazán nincs mit csodálkozni azon, hogy a Wizz Air-es Váradi József ezt a márkanevet választotta hegyaljai borainak.
Októberben nagy koccintásokkal és régi-új süteményekkel én is megünnepelhettem a Gerbeaud 160. születésnapját, mellesleg a sajátomat is, de azt nem mondom meg, hányadikat. Részt vehettem a Borkollégiumban egy Sanzon Tokaj kóstolón, és kicsit-nagyon távolabb, Katalóniában egy egészen különleges pincészettel, a palamósi Celler Brugarol-lal ismerkedhettem meg.
Aszút hozott puttonyában a Mikulás
A november és a december valóságos borünnep lett. A tokaji Dobogó pincészet igen stílusosan november 15-én a Petőfi Irodalmi Múzeum disztermében tartotta 15 éves vertikális furmintkóstolóját. A sort a 2017-es Betsek, Szent Tamás, Úrágya furmint nyitotta, és a 2003-as Betsek furmint zárta - ennél élvezetesebb időutazást nemigen tudok elképzelni. Kerek jubileumot ünnepeltünk a neszmélyi Meleges-hegyen is, a Hilltop borcsalád 25. évfordulóját, "bónuszként" a Magyarország legszebb szőlőbirtoka cím elnyerését - a születésnapi meglepetés pedig a Kamocsay Prémium dűlőszelektált chardonnay-k premierje volt (a 6 tételes sorozatot 2017-es chardonnay-k alkotják, a pincészet öt dűlőjéből, illetve egy birtokborból).
December elején az Oremus aszúkóstolót hozta el a Mikulás a puttonyában a budapesti Palack borbárba, a pincészet - és a magyar borászat - ikonikus alakjával, Bacsó Andrással
A Belvárosi Piacon pedig Champagne Day-en pukkantak a válogatott bubisok, egyúttal megnyílt a legújabb hely, a Champoint a 4 majomhoz, ahol minden együtt van, ami egy pezsgős brunch-hoz kellhet.
Az ünnepek előtti utolsó "publikus" koccintására a Dob utcába igyekeztem, ahol hamarosan a Vino Castillo nyit, polcain a spanyol borvidékek pezsgőivel, boraival. Kóstolás közben azt is megtudtam, hogy a Biblia után a világ legtöbb nyelvére lefordított könyvben, a Don Quijotéban 43-szor fordul elő a borról való szólás - erre koccintsunk!
.
Hát, ez volt az év szubjektíven. Ez volt az év? Ah, dehogy, ennél sokkal több. Majd egyszer megírom.
BÚÉK!
