Csúnya szakítás után egy fiú megpróbálja lejáratni a volt barátnőjét a közösségi média segítségével. Photoshoppal meghamisított, degradáló képeket tesz fel a lányról a Facebookra, az Instagramra. Hogy jutott a képekhez? Hogy tudta azokat meghamisítani? Milyen kommentek érkeztek a hamis posztokhoz? – Egy általános iskolában vagyunk, ahol ezt a történetet adja elő néhány 7-8.-os tanuló a társainak. Később más csoportok veszik át a „színpadot”, hogy a személyiséglopásról vagy egy sértődött kamasz által létrehozott „Laura utáló oldalról” mutassanak be mini színdarabokat.

Minden kis jelenetet átbeszélnek a tanulók, hozzáteszik a saját tapasztalataikat, kérdeznek. A teremben azonban sehol egy tanár. Gimnazisták vezetik a foglalkozást, 2-3 évvel idősebbek mindössze az érintetteknél.

Az utóbbi években minden hegyvidéki iskolában belefuthatunk hasonló „tanórákba” – ezek az ottani Hegyvidéki ONvédelmi Program (HOP) kortárs segítői által vezetett rendhagyó médiatudatossági foglalkozások.

A szülők illúziókba ringatják magukat

Digitális bűnözés, adathalászat, cyberbullying, kiközösítés – az internet veszélyeiről elég sokat lehet hallani, ám kevés eszközünk van arra, hogy megóvjuk a gyerekeinket ezektől. Sőt, szülőként, pedagógusként sokszor hárítunk, ha arról van szó, hogy a tinik mennyire lehetnek ebben érintettek.

Egy 2016-os, a XII. kerületben végzett kutatás szerint például a szülők mindössze 6 százaléka vélte úgy, hogy a gyermeke találkozott már olyannal, akit az interneten ismert meg. Ugyanerre a kérdésre az érintett gyerekek 21 százaléka válaszolt igennel. Alig valaki (2 százalék) gondolta úgy, hogy gyermeke kapott már szexuális ajánlatot a neten, miközben a gyerekek 15 százaléka állítja, hogy megtörtént vele ilyen. Az én gyerekem zaklat-e mást? A szülők 3 százaléka véli ezt, a gyerekek ötöde, azaz 20 százaléka viszont bevallja, hogy már ő is zaklatta társát.

Úgy tűnik, tehát, hogy elég nagy különbség van a felnőttek vélelmei és a valós helyzet között.

„Mi szülők egyfajta vakságban szenvedünk, legalábbis illúziókba ringatjuk magunkat, nem érzékeljük ezeknek a veszélyeknek a kiterjedtségét. Egyébként is azt gondoljuk, hogy sokkal jártasabbak e téren a gyerekek, mint mi, úgyhogy nem is szeretünk foglalkozni a dologgal” – magyarázza Pokorni Zoltán egykori oktatási miniszter, ma a Hegyvidék polgármestere.

„Az itteni középiskolákból is sorra jöttek a hírek a különböző netes zaklatásokról, kiközösítésekről. Fel kellett, hogy ismerjük, ezek nem egy-egy buta kamasz csínytevései, hanem egy jól érezhető, egyre növekvő, intézményes választ kívánó társadalmi probléma.” Nyilvánvaló azonban – mondja –, hogy pusztán büntetéssel nem érünk el tartós eredményt, hiszen jóval összetettebb problémával állunk szemben.

A kerület ezért egy kifejezetten pedagógiai választ keresett a problémára. 2016-ban indították el a HOP-ot, amely, mint látni fogjuk, két év alatt mérhető eredményt ért el a diákok, szülők, pedagógusok médiahasználati tudatosságában.

Itt nem működik „az okos tanár és felvilágosításra vágyó gyerek” képlet

A HOP egy olyan komplex program, amely megpróbálja megcélozni az oktatás mindhárom szereplőjét.

A pedagógusok képzése volt a legegyszerűbb feladat, hiszen ezt az elemet könnyen be tudták illeszteni a tanár-továbbképzési rendszerbe. A kerület átvette, és adaptálta a MediaSmart nevű nonprofit szervezet évek óta bevált képzési programját, és a kerületi pedagógusoknak elindították a 60 órás ingyenes akkreditált pedagógusképzéseket.

A képzéseket Google-szakértők, digitális menedzserek, pszichológusok, kriminálpszichológusok tartják. „Egy olyan problémával küzdünk, amiben a gyerekek okosabbak, képzettebbek, tájékozottabbak. Ezzel az információs előnyükkel ráadásul ők is tisztában vannak. A hagyományos szerepek (okos tanár és felvilágosításra vágyó gyerek) nem működnek” – magyarázza Pokorni, miért fontosak és népszerűek a pedagógusok számára ezek a képzések.

Az lenne a cél, mondja, hogy iskolánként legyen legalább 1-2 kiképzett pedagógus, aki „viszi az ügyet”, hosszabb távon pedig az, hogy szinte minden tanár találkozzon a médiatudatosság témakörével. Az internetbiztonság ugyanis nem az informatikusok dolga, sőt sokkal inkább az osztályfőnököké, magyartanároké és más szaktanáré – hangsúlyozza.

Ha a szobájában van a gyerek, biztonságban van?

A program másik eleme a Szülői Akadémia. Először központi helyszínen próbáltak fórumokat rendezni, ahol a szülők előadásokat hallhattak, vitázhattak az internet veszélyeiről. Az volt a tapasztalat, hogy viszonylag kevesen mentek el ezekre, és nem is nagyon mertek kérdezni. Rájöttek, hogy az iskolába kihelyezve, egy kvázi szülői értekezlet keretében sokkal nagyobb az érdeklődés, és főleg az aktivitás.

Azóta már nagyjából minden kerületi iskolában átbeszélhették a szülők szakemberek segítségével a digitális világ pszichológiai hatásait, az információbiztonságot, a műszaki segítségnyújtást stb. Az ősszel arról beszélgettek a szülőkkel, hogy mikor szerezzék be az első okoseszközt a gyereknek, arra mit érdemes letölteni, milyen beállításokat érdemes elvégezni, hogyan lehet kontrollálni annak használatát, milyen szabályokat érdemes lefektetni még a készülék vásárlást megelőzően.

„Nem elég a szülők és a pedagógusok tájékoztatása, arra kell őket rávezetni, hogy merjenek a saját erősségeikre támaszkodni. Lehet, hogy nem tudják, mi az a Snapchat (amire mellesleg a diákok 71 százaléka regisztrált), de azt tudják, kiben lehet megbízni, kiben nem, hol vannak az egészséges határok, van élettapasztalatuk ezekhez. Ezeket fontos, hogy átadják a gyerekeknek. A szülői akadémiákon Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakértő is azt hangsúlyozta, hogy „amennyiben nem beszélgetünk gyermekeinkkel az online világról, hanem csak a kezükbe nyomjuk az okoseszközt, az olyan, mintha bukósisak nélkül, biciklivel engednénk fel őket az autópályára” – meséli Pokorni Zoltán. Emlékeztet arra is, hogy ha bulizni megy, mondjuk egy 16 éves lány, akkor bizonyos szabályokat felállítunk neki, míg ha ugyanez a lány a szobájában tűnik el, fogalmunk sincs, hol barangol a digitális térben, így általában nem is közvetítünk neki ezzel kapcsolatban semmilyen szabályt.

„Tőlünk elfogadják az okoskodást”

A HOP harmadik eleme a már említett kortársmentor-program, ez az elem kifejezetten a kerületi szakemberek fejlesztése. Lényege, hogy gimnazistákat képeznek ki (szintén a MediaSmart szakemberei közreműködésével) az alapvető internet-biztonsági alapokra, és azok átadására az általános iskolások (5-6.-osok, illetve 7-8.-osok) számára. (A Szülői Akadémiákon kérésként merült fel, hogy alsó tagozatba is menjenek a kortársak.)

Meglepően sokan érdeklődtek a gimnazisták körében – nyilván nem függetlenül attól a ténytől, hogy ez beszámítható az érettségi feltételeként előírt 50 órás közösségi szolgálatba. Mind a három kerületi állami gimnáziumból jelentkeztek diákok – évente mintegy százan.

Az egyik diák, Pócsi Brúnó a Városmajori Gimnázium 9.e. osztályos tanulója, az osztályából 15-en vesznek részt a kortárs segítő programban. Mint mondja, volt egy 4-5 órás képzésük, ahol megtanulták, hogy tartsák meg a foglalkozásokat, felkészítették őket a diákok várható kérdéseire, arra, hogyan kell az érdeklődést, a fegyelmet fenntartani. „Van, hogy 25-28 fős osztályokról van szó, ők együtt ki tudnak adni egy hangos egészet” – mondja mosolyogva Brúnó.

Emellett itt kapták meg azokat a segédanyagokat, amelyek leírják a foglalkozásokon feldolgozandó szituációk – vagy Brúnó szavaival: példázatok – leírását. Ezek különböző internetes problémákat – zaklatás, befeketítés, személyiséglopás – mutatnak be egy-egy életszerű szituáció segítségével.

A kétszer 45 perces foglalkozásokon általában három kisebb csoportra osztják a gyerekeket, ezekben a csoportvezetők felolvassák, átbeszélik az adott szövegeket. Brúnó tapasztalatai szerint a 7.-8.-osok nagyon könnyen megértik a példázatok üzenetét. Ezekből aztán kis színdarabot állít elő minden csoport, amit kis szünet után elő is adnak a többieknek. A végén természetesen alaposan átbeszélik a látottakat.

„A program nem arról szól, hogy ne használd, hanem arról, hogy használd tudatosan a médiát. Megértik az általános iskolások, hogy nem mindegy, mit tesznek közzé, mit osztanak meg a közösségi oldalakon, hogyan célszerű beállítani a profiljukat, mi az, amit nem érdemes elküldeni még ismerősnek sem stb. Érzékenységet alakítunk ki arra, hogy a saját online jelenlétünkre jobban figyeljünk. Talán ránk jobban figyelnek, mint a felnőttekre, mert korban közel állunk hozzájuk. Az biztos, hogy mindig jó visszajelzéseket kapunk” – magyarázza Brúnó.

Mérhető eredmények

Pokorni szerint a gyerekek megtanulják, hogy merjenek nemet mondani, és merjenek segítséget kérni, hogy nem ciki egyik sem, nem lesznek ettől lúzerek.

A program 2 éves működését követően megvizsgálták a diákok, pedagógusok, szülők hozzáállását a médiafogyasztással kapcsolatban. Bár két év alatt (miközben az internetpenetráció és az okoseszköz-ellátottság is nőtt) nem várható nagy változás, mégis egyes területeken statisztikailag érzékelhető elmozdulást találtak.

A diákok például jóval nagyobb arányban írták, hogy ha bajba kerülnek, vagy veszélyeztetve érzik magukat, akkor felnőtthöz, elsősorban szülőkhöz fordulnak. Mernek segítséget kérni. 2016-ban még a fenyegetés, gúnyolódás, sértegetés áldozatai közül 48 százalék, 2018-ban már 58 százalék mondta azt, hogy szólna a szüleinek ilyen esetben. De szignifikánsan többen jelölték be azt is, hogy szólnának internetbiztonsággal foglalkozóknak, szakembereknek. Ez önmagában pozitív fejlemény.

Más területeken nincs változás (egyelőre). Mint láttuk, 2016-ban a szülők 2 százaléka gondolta úgy, hogy gyermeke kapott már szexuális ajánlatot a neten, 2018-ra ez még mindig nem több mint 5 százalék, miközben a gyerekek 15 százaléka állította mindkét évben, hogy megtörtént vele ilyen.

Kissé enyhült a szülői szigor a két év alatt, kevesebb szabályt, tiltást állítanak a szülők a gyerekek netezése elé. Viszont szignifikánsan nőtt a szülői segítségnyújtás, ha valami negatív dolog történt a neten a gyerekekkel.

Nem nagyon változott azonban a pedagógusok hozzáállása: a netes keresésről, annak veszélyeiről nem sok szó esik az iskolákban. Nagyjából a gyerekek kétharmada állítja még most is, hogy a tanáraival ezekről nem beszélnek, közel 90 százalékuknak soha nem segített még pedagógus, ha valami rossz történt vele a neten.

Országos programmá nem kéne tenni

A program viszonylag olcsónak számít. Nagyjából ötmillió forintjába került az önkormányzatnak, ez nem olyan nagy tétel még egy kevésbé gazdag kerület/település esetében sem.

A HOP-ot kisebb helyi adaptálás után át is tudja venni bármelyik kerület, önkormányzat, folyamatosan keresik is a XII. kerületet ez ügyben.

Hogy országos szinten menne-e, azt nem állítja Pokorni. Szerinte különböző módon kell hozzányúlni a különböző helyzetű, érdeklődésű gyerekek problémáihoz. Módot kell adni az iskoláknak, hogy találják ki, hogyan akarnak ezzel a témakörrel foglalkozni. Úgy véli, a kormányzatnak a téma fontosságát kellene hangsúlyoznia, a megoldásokat pedig támogatnia kellene, de meghagynia sokszínűnek.

„Megoldást mi sem tudunk. Állj bele, ne próbálj elmenekülni, mert nem tudsz! Már rég nem a parton vagyunk, rég sodródunk a vízen. Meg kell próbálnunk irányítani a hajót.”

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: