Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Szalonrománozások és olcsó buzizások között osztják az észt a jobboldal nehézfiúi az Echo TV boroskólás hangulatú Keménymag című műsorában. Azért egy poént vagy eredeti beszólást összehozhattak volna, mert ennek híján csak a jól ismert szurkolói rigmussal köszönthetjük a „közéleti B-közepet”: „Egyszerűen senkik vagytok, hej!”
Ha vége a kommunisták uralmának, jönnek majd a „nemzeti színű gatyában felsorakozó” „műparasztok” – jósolta Márai Sándor, de azt még az első Orbán-kormány kedvenc írója se láthatta előre, hogy a műparasztok magukat majd „konzervatívnak” tartják, és Márait meg „konszarvatív” gondolkodóként szarják le.
Pedig jelenleg ez történik a Fidesz szellemi hátországában. A fiatal pártértelmiségiek, akik tíz éve még Oakeshottért voltak oda, ma már Trumpért rajonganak, és ha még egyszer behúzzák a kétharmadot, annyira elszabadulnak a „kezüket dörzsölő” srácok, hogy lesz még itt vén hülye John Lukacs is.
Ők azok, akik a konzervativizmus „ideológiamentes” gondolkodása alatt eszmei és erkölcsi tartástól mentességet értenek. És most végre a magyar alt right mozgalom kirakatműsorának szánt Keménymag című drukkerkocsmával saját show-t is kaptak a Mandiner Facebook-szemléiből ismert jobboldali odamondogatók, akikhez képest Kun Béla is Churchill.
Velkovics Vilmos műsorvezető körül, akit büntetésből rakhattak ide, öten pörögnek az Usztics Mátyás Parabolája óta legszellemesebb jobboldali produkcióban. A „válogatott megmondóemberekben” közös, hogy egytől egyig írogatnak, viccesnek találnák, ha felgyújtaná magát egy emberjogi aktivista, és azt mondanák rá, hogy hiszti, és úgy vannak rosszul Whoopi Goldbergtől, mint Superman a kriptonittól.
És persze mind sértésnek használják, hogy „értelmiségi”.
Ebben különösen Megadja Gábor jeleskedik („Hát ő nagyon értelmiségi, az biztos” – írta le például Elek Istvánt), aki persze nem segédmunkás, hanem tudományos segédmunkatárs, és „eszmetörténészként” ül benn a stúdióban. Ezt a „közíróhoz” hasonlóan lejáratott megjelölést jellemzően azok a történészek szeretik használni magukra, akik nem folytatnak kutatást. Bár neki könyve is van – cikizik is ezért a többiek –, amelyben asszonyverő reggae-zenészként rugdossa a földön fekvő „utópikus gondolkodást”, azért még várjuk tőle az eddigi sokrétű tudományos mondanivalóját összegző „A nyolcadik utas: az Utópia”, „A bolygó neve: Utópia” és „A végső megoldás: Utópia” eszmetörténeti trilógiát.
Ráadásul éppen a DJ-k ellenforradalmára, Jeszenszky Zsolt „politikai hobbista” (kollégák Soros Györggyel!) szerepeltetése a cáfolata annak, hogy a Fideszt elhagyta az értelmiség, hiszen a meglátásai vannak annyira értékesek, amennyire gasztronómiai csúcsteljesítmény volt, amikor mikróban és műanyagtálban főzött mexikói csirkelevest Kozsóval még a politikai öntudatra ébredése előtt.
Apáti Bence balett-táncos szinte dicsekszik azzal, hogy nem olvassa végig a hosszú oknyomozó cikkeket („Azzal akarnak kikészíteni minket, hogy halálra untatnak” – mondja itt valaki, és hát ilyen betűk, faszom, tényleg), de leginkább arra büszke, hogy nem homoszexuális, és sose kapott díjakat. Pedig a banyát is eljátszotta a Hófehérke és a hét törpében.
Díja Ambrózy Áron újságírónak sincs (bár az egyik adásban váratlanul kapott egy Soros-arcképes kokárdát Megadjától, de ezen a stúdióban ülők se röhögtek), ellenben a rózsaszín pólójával, a szakállával és a baseballsapkájával úgy néz ki, mintha most lépett volna ki a Philadelphiából. Elsőre melegjogokért küzdő hipszter ügyvédnek tűnik, de ha megszólal, úszóedzőnek. Ő az alfahím a műsorban, és megállapítható, hogy ugyan sok jelentkező van a magyar történelemben, de azért tényleg ritka, hogy valaki y-nal a nevében olyan tudjon lenni, mint Ambrózy. Bár sok „halott fehér csávót” (például Thomas Mannt) olvasott, és Kant szerinte ritka ostoba volt.
Bezzeg a vicces pólóban beülő Vésey Kovács László tutiblogger egy szellemóriás, ő fantasztikus forma a keményfiúk közt. A Hivatali patkányok azon karakterére emlékeztet, akit arra se méltatnak, hogy kirúgják, hanem csak leköltöztetik az alagsorba. Mivel félhet attól, hogy a migránsok elveszik a tűzőgépét, nagyon lelkesen dobja bele magát a beszélgetésekbe, de azért nem lennék biztos benne, hogy Ambrózy nem köp bele a tejeskávéjába, ha nem figyel oda.
Ők öten elvileg partizánok, nem sorkatonák, de ebben a fideszes gonzóságban az a lehetetlen küldetés, hogy egy olyan táborban kell lazázniuk, ahol egy kétmondatos közleményt is kétszer le kell okéztatni a pártközpontban, úgyhogy nem meglepő módon merész előretörésekre nem vállalkoznak, hanem jól kitaposott utakon járnak. A Keménymag csak abban különbözik a Sajtóklubtól, hogy itt a kocsmahangulat tetőpontján, amikor elhangzik, hogy a románok nem húzzák le a vécét, csak egy lépésre vannak attól, hogy berakják a zenegépbe az Eddától A kört.
A nagyvadak által már megrágott és kiköpött sztorikat csócsálják a Keménymagban: migráció, brüsszeli bürokraták, balfasz ellenzék, kis színesek az utópikus Svédországból, és egymásnak bizonygatják, hogy mivel nincs objektivitás, minden újságíró valakinek a propagandistája, mintha egy offshore cégek kusza hálóját felgöngyölítő félévig készült cikk és egy Pilhál György-jegyzet ugyanaz a műfaj lenne. De előkerülnek azért történelmi kérdések is, mint hogy Göncz Árpád 1990 előtt vagy után volt-e nagyobb patkány. Kiábrándítóan unalmas szellemi dögevés ez.
Úgyhogy az ezerszer megrágottak helyett ajánlok új témákat: legközelebb megvitathatnák, hogy aki állami pénzekkel kipufajkázva lövöldözik kifelé a pártház ablakán, az valóban „pesti srác”-e, vagy ávéhás? Hogy lehet-e közpénzből lázadni? Államtitkári fizetéssel el lehet-e játszani punkot? És hogy rajtuk kívül a történelemben kik nevezték még „bátorságnak” a kormány melletti kiállást?
Meg ahogy Pierre mondja a Megáll az időben: az sem mindegy, hogy „milyen színvonalon vagánykodik az ember”.
