Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig ezt mondja nekik közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az? Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.
(Jakab levele, 2:15-17.)

Az Eurostat legújabb mérése szerint most, az Úr 2017-ik esztendejének végén, ritka rossz a gyermekek helyzete Magyarországon – csak három országban, vagyis Romániában, Bulgáriában és Görögországban rosszabb. Nyilván Eurostatnak is a Soros diktál (nem), gyűlöli a magyarokat (nem), és le akarja váltani Orbán Viktort (nem). Az Eurostat egy uniós információs hivatal, ami nem foglalkozik a tagországok belpolitikai csatáival, ráadásul a szociális mérési eredményeik egybevágnak egyéb hivatalok adataival. Erőlködhet a hatalom vörös fejjel, lehazudhatja a csillagokat az égről, bedobhatja trükkök ezreit, hogy megfelezze a szegények számát; attól még nem változik a kétségbeejtő tény, hogy ebben az országban – és ezt, bár tényszerűen nem tehetek róla, saját szégyenemnek is érzem – minden harmadik gyerek nélkülöz.

De mi az, hogy szegénység?

Tisztázzuk a fogalmakat: a nélkülözés a világ legelmaradottabb országaiban csakugyan azt jelenti, hogy a gyerekek kórosan alultápláltak, hogy a földön alszanak, miközben legyek lepik őket, és nemhogy iskolába nem jutnak el, de gyógyszerhez, sőt –  sok helyütt – tiszta ivóvízhez sem. Valamiért gyakran hallani azt az érvelést, hogy Magyarországon ilyen nincs, tehát nincs gyermekszegénység sem, vita lezárva.

A magam részéről simán fel tudnék robbanni, amikor ezzel jön valaki, esetleg a kis bicebócával, vagy a Twist Olivérrel. Nyilván rettentő és szégyenletes, ami az úgynevezett harmadik világ országaiban folyik, meg ami az elmúlt századokban Európában történt, de könyörgök, Magyarországot a nyugati civilizáció sztenderdjeihez viszonyítsuk már, azt értsük nélkülözés alatt, amit itt, a huszonegyedik században jelent! 

Azt jelenti, hogy egy gyerek nem képes felzárkózni ahhoz a szinthez, ami  normálisnak tekinthető. Ehhez teljesen használható útmutatást ad az ENSZ gyermekjóléti szervezete, az UNICEF egy kritériumrendszerrel. A következő dolgok kellenek, hogy egy gyereket ne tekintsünk nélkülözőnek: 

• napi háromszori étkezés;
• ebből legalább egyszer hús, húskészítmény, hal (vagy ennek megfelelő vegetáriánus étel) fogyasztása;
• naponta friss zöldség és gyümölcs;
• életkornak megfelelő könyv (nem számítva az iskolai tankönyveket!);
• kültéri játékok (kerékpár, roller, stb.);
• rendszeres szabadidős tevékenységben való részvétel (úszás, hangszeres zene, ifjúsági programok);
• beltéri játékok (gyerekenként legalább egy, pl. készségfejlesztő babajátékok, építőkockák, társasjátékok, számítógépes játékok);
• fizetős iskolai kirándulásokon és programokon való részvétel lehetősége;
• megfelelő hely a tanulásra, házi feladat elkészítésére;
• internet-hozzáférés;
• új (nem használt) ruha;
• legalább két pár megfelelő cipő;
• baráti kör meghívása alkalmanként közös játékra és étkezésre;
• különleges események megünneplése (születésnap, névnap, vallási    ünnepek).

Ha mindez megvan, az még nem azt jelenti, hogy a gyerek jólétben, pláne gazdagságban él. Annyit jelent, hogy – legalábbis az anyagiak tekintetében – megkapja a lehetőséget, hogy biztonságos, egészséges környezetben tudjon felnőni. Nyilván nem mindegyik kritérium egyformán fontos, tehát még elviselhető, ha egy gyerek turkálós ruhákat hord, de ha nem táplálkozhat normálisan, az nem. És az sem, ha nem mehet a többiekkel osztálykirándulásra, mert nincs rá pénz.

„A jövő a magyar családoké”

A nélkülözésnek különféle szintjei vannak: a Csereháton vagy az Ormánságban. ahol már lassan nyomorturizmus kezd kialakulni, a napi betevő is kérdéses, és rongyokban járnak a gyerekek. De itt, ahol élek, a budai agglomerációban is vannak családok, ahol a gyerek nem tud részt venni a közös programokon, nem tudja meghívni a barátait, mert nincs hová, és a szülei nem tudnak neki megvenni egy bringát vagy rollit, ezért lélekszakadva fut a többiek mellett a két számmal nagyobb, majd-belenő cipőjében.

A gyermek ugyebár nem önmagában szegény, hanem azért, mert szegény családban él. Szokás ezért a szülőt hibáztatni, és valóban előfordul, hogy a szülő a hibás, akár egészen, akár valamennyire, és még több esetben az a helyzet, hogyha megszakad se tudja előteremteni a család fenntartásához szükséges pénzt. Mert nincs a környéken más, mint közmunka, vagy mert beteg és/vagy mert iszik, ami szintén betegség, de mindegy, mert ha minden egyes esetben iszonyú precízen feltárnánk, hogy mennyiben hibás a szülő mennyiben a környezet, mennyiben a társadalom, attól a gyerek még mindig nem lakna jól. Feltárni azt kell, hogy ki tehet és mit.

Nagyon-nagyon dühös vagyok, mikor Orbán Viktor azt harsogja, hogy 2018 „a magyar családok éve lesz”, nem a migráns családoké, hanem a magyar családoké. De hát a kezdetektől ezt harsogják, a magyar családok így, a magyar családok úgy. A helyzet a mostani kormány hatalomra kerülése előtt is rossz volt, utána évekig romlott, aztán ez a romlás lassult, de még mindig nagy a baj: a sok százezer gyereknek nincs lehetősége normális életet élni.

Orbán Viktor, fogd már fel, a Jóisten áldjon meg, hogy mi folyik ebben az országban! Tényleg ott ülsz a Magyar Időkkel a kezedben, körülvéve lelkes talpnyalókkal, és azt hiszed, hogy az elmúlt években tettél valamit az úgynevezett magyarságért? Minden, de minden, amit mondasz önfényezésként, szétporlad a konok és tragikus tényen, hogy a magyar családok egyharmada nélkülözik. Miféle jövőről beszélsz?

Ne az osztálytárs adja az uzsit

A helyzet természeten nem megoldhatatlan, és nem volt soha az, csak pénz kell hozzá, a pénzből pedig értelmes, gazdaságos és fenntartható munkahelyteremtő beruházások kellenek –  ahol és amíg nincs erre lehetőség, ott pedig jól célzott támogatások. Ez persze nagyon sokba, majdnem annyiba kerülne, amennyi elmegy a haramia-haverok kitömésére, stadionokra és egyéb, teljesen értelmetlen presztízsberuházásokra.

Lengedez a kampány szele, és ha az öltönyös, kiélt plakátpofákra nézek, akik a jövőről szövegelnek, akkor sok mindent látok, de a jövőt pont nem. A jövőt akkor látom, ha a gyerekeket nézem. Nekik kellene megadni mindent, hogy értelmes, tanult, egészséges, magabíró felnőttekké váljanak, ne pedig frusztrált, önsorsrontó, sodródó alakokká, akiknek legfeljebb az osztálytársai adtak uzsit, akik otthon sztondultak, míg a többiek elmentek Velencére az iskolabusszal, és akiknek nem volt lehetőségük a saját íróasztalukon, csöndben, megfelelő világítás mellett elkészíteni a házi feladatot.

Ha a következő nemzedékek értelmes, tanult, egészséges, magabíró felnőttekből állhatnának, akkor lehetne bizakodó, távolba tekintő szemmel beszélni családok évéről meg magyarságól meg felemelkedésről.

 Ja, és ami pedig ebben az összefüggésben az úton-útfélen skandált keresztény értékrendet illeti – hát, kedves Orbán Viktor, elmentek ám ti a majdnem leírtam, hová.