Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ezekben a napokban a magyar közösségi médiában is elterjedt: me too. Az Egyesült Államokból indult rövid állítással jelzik nők szerte a világon, hogy zaklatás áldozatai lettek. Azt remélik, láthatóvá válik, milyen sokan vannak, ezzel igyekeznek kiszabadítani társaikat a hallgatás spiráljából, és meggyőzni a férfiakat arról, hogy tömeges, rendszerszintű problémától van szó. Ez a cikk vállaltan követi ezt a perspektívát: női szemmel igyekszik magyarázatot adni a férfiaknak, hogyan kell érteni azt, hogy „én is”.
Hol is kezdjük? A lista végtelennek tűnik, mert most már nemcsak Harvey Weinstein áldozatairól beszélünk, hanem azokról a nőkről is, akik köztünk élnek, a barátaink, a rokonaink, a munkatársaink. És sok esetben a történeteknek mi magunk vagyunk a szereplői. A szexuális zaklatás megdöbbentően mindennapos, sokan mégsem tudnak, vagy nem akarnak tudomást venni róla. A közösségi oldalakon épp végigfutó hashtag-láz, vagyis a #metoo (magyarul „én is” áldozat, túlélő vagyok), pont erre az ijesztő nagyságrendre és a problémát övező, még ijesztőbb csendre próbálja felhívni a figyelmet.
Sok nőnek, aki a „jó a segged!” beszólástól a nemi erőszakig terjedő spektrumon megtapasztalta a szexuális zaklatást, a közösségi oldalakon megjelenő vallomások katarzisélménnyel érnek fel. Közben sok férfi talán nem is érti, mi történik, mi ez a gát, amely most átszakadt, honnan bukkan fel ez a sok történet, és ott van bennük a kétség is: nem lehet, hogy a nők kicsit túlreagálják? Másokban viszont talán megfogalmazódik az a kérdés is, hogy nekik, férfiaknak mi a szerepük ebben az egészben? Teszünk egy kísérletet arra, hogy mindezt elmagyarázzuk.
A férfiak távolságtartását, idegenkedését a témától többek között magyarázhatja, hogy a terminológiában nem ismernek magukra. (A Weinstein-botrány kirobbanása után is kínosan hosszú időbe telt, amíg Hollywood férfi színészei megszólaltak, és Sárosdi Lilla története nyomán is fülsiketítő volt a csend magyar kollégái részéről. A színésznő férje, Schilling Árpád, illetve Janisch Attila volt csak az, aki érzékenyen hozzászólt, és a férfiak felelősségére utalt).
Amikor nők elleni erőszakról beszélünk, nem mondjuk ki, hogy
férfiak az elkövetők.
Amikor a nők teherbe eséséről van szó, nem mondjuk ki, hogy férfiak a teherbe ejtők. A statisztikákban is nőket látunk, mint az erőszak áldozatait, és nem azt olvassuk ki belőlük, hogy hány férfi követett el erőszakot. Passzív konstrukciókat használunk, amelyekből kihagyjuk az aktív szereplőt, pedig az erőszak nem megtörténik, az erőszakot valaki elköveti.
A hallgatás spirálja
A kommentekben felbukkanó kérdésekre – miért nem szóltak akkor, miért csak most szólnak, miért pont most szólnak – van egy igazán egyszerű magyarázat: a férfiak nem hagyták szóhoz jutni az áldozatokat. A nők elhallgattatása, hiteltelenítése, hibáztatása, megszégyenítése annyira szerves része annak, ahogy a társadalom a szexuális zaklatás és a nemi erőszak kérdését kezeli, hogy magától értetődően bukkan fel nemcsak a hozzászólásokban, hanem intézményi szinten is. A kiindulópont az, hogy egy nőnek tudnia kell zárva tartani a lábát. Minden más esetben hazudik, csúsztat, hisztizik.
Induljunk el a lavinát elindító hollywoodi botránytól.
Harvey Weinstein évtizedeken át gondosan csiszolt zaklatási stratégiájáról elég sok mindent megtudtunk az áldozatok beszámolóiból. Volt benne rendszer: szállodaszoba, fürdőköntös, masszázs – a forgatókönyv kísértetiesen újraírta magát, a környezet és a kollégák pedig asszisztáltak ahhoz, hogy újraírhassa magát. A manipulálás igazán mély bugyraiba viszont az a New Yorker által közzétett hangfelvétel ránt le, amelyen végighallgathatjuk, amint Weinstein egy modellt, Ambra Battilana Gutierrezt győzködi arról, hogy menjen be a szobájába. A hanganyag egyik visszatérő motívuma, hogy a férfi arra kéri az ellenkezni próbáló fiatal nőt, hogy ne hozza őt kínos helyzetbe, és ne csináljon jelenetet a szállodában, mert ott ő visszatérő vendég.
Weinstein szereposztásában a nő volt az, aki a társas normák szerint elfogadhatatlanul, irracionálisan viselkedett a nyilvánosság előtt: jelenetet rendezett, mert kényelmetlenül érezte magát, ellenszegült az akaratnak. Jelenetet rendez – ez a szófordulat sok nőnek ismerős lehet: ha hitelteleníteni akarják a mondanivalóját, véleményét, érzéseit vagy úgy egyáltalán a jelenlétét, a láthatóságát, ezzel a jól bejáratott kóddal könnyen megtehetik.
A kiszolgáltatott szégyene
Weinstein a hangfelvételen mesterien használja ezt a kódot, és címkézi az áldozatát: igaz ugyan, hogy ő épp szexuális visszaélésre készül (a felvételből kiderül, hogy korábban már fogdosta Gutierrez mellét, és elismeri, hogy szokott ilyesmit tenni), de a nő az, aki kínosan viselkedik, mert ellenkezni próbál. A szégyen így rögtön az áldozat térfelére kerül,
az elkövető nemcsak támad, hanem azonnal hárítja is a felelősséget.
Ez a módszer univerzálisnak tűnik, Sárosdi Lilla beszámolójában is felvillan: amikor elsírja magát, miután a rendező az autóban előveszi a nemi szervét, a férfi az, aki „zokon vette a hisztimet”, és a nő viselkedik lehetetlenül, amiért nem tud „lazulni kicsit”. A módszer működését pedig jól láthatjuk: Sárosdi lesz az, aki szégyenkezve kér bocsánatot a rendezőtől, mert megsérttette az ellenállásával. Elképesztő hatalmi – és ebből adódóan fizikai, érzelmi és pszichés – egyenlőtlenség sűrűsödik be egy-egy ilyen helyzetbe.
A címkézés pedig, amely szerint a férfi racionálisan, a nő irracionálisan viselkedik, csak ráerősít a hatalmi dinamikára: az egyiket komolyan kell venni, a másikat nem lehet. Amiből az is következik, hogy szinte minden vádat, amely nőtől érkezik, le lehet söpörni az asztalról azzal, hogy az csak egy felesleges jelenet. Ami pedig bebetonozza a szexuális visszaéléseket, érinthetetlenné teszi az elkövetőket, és elhallgattatja az áldozatokat – csak jelenetet ne csináljanak.
Még csak nem is alkalmas
A nők az életükből, az érzelmi, fizikai és mentális erőforrásaikból rengeteget fordítanak arra, hogy elkerüljék, túléljék, feldolgozzák a – #metoo által is bizonyítottan mindennapos – zaklatást és az erőszakot, ami jelentősen beszűkíti a szabadságukat, a mozgásterüket, az esélyeiket. És közben nemcsak ezt a terhet cipelik, hanem a velük szemben elkövetett erőszak szégyenét is – azt, amit a férfiaknak kellene cipelniük.
A szégyenérzet pedig visszatartó erő. Weinstein több áldozata is beszélt arról, hogy miként látta a saját felelősségét a történtekben: hogy miért nem menekült el, miért fagyott le, miért engedett a nyomásnak. És ugyanez a motívum előjön Schilling Árpád rövid elemzésében is:
Az áldozat az esetek döntő többségében úgy látja, hogy ő idézte elő a helyzetet, sőt ő volt az is, aki nem tudta „eléggé kielégíteni” az erőszaktevőt. Feldúlt és zavarodott, mert egyrészt egy ócska rongynak látja magát, akit csak úgy, bárki megkaphat, másrészt úgy gondolja, hogy még rongynak sem jó, mert nem történt meg, amit a másik akart: ő nem volt jó. Irtózatos pszichés nyomás ez, amelyben a legkevésbé sem az fordul meg a sértett fejében, hogy nyilvánossá tegye az ügyét.
A férfiszempontot előnyben részesítő társadalom lehetetlent kér az áldozatoktól: álljanak elő azonnal a vádjaikkal, de addig mégsem, amíg nincsenek kétségbevonhatatlan bizonyítékaik, hogy másokat bele ne keverjenek, és persze tudják igazolni azt is, hogy nem az ő viselkedésük vagy a viseletük váltotta ki az egészet. A nők többsége így ahelyett, hogy az elkövető bűnösségére koncentrálna, a saját tapasztalatait és érzéseit vonja kétségbe, ami egy végtelenített belső monológhoz vezet: Túlérzékeny vagyok? Nem felelek meg? Naiv vagyok? Miattam történt? Elhiszi bárki, ami történt?
Hogy jutottunk ide?
Sok szó esik a nők tárgyiasításáról is, de talán nehezen megragadhatók a következményei, amelyek most – eláruljuk – a #metoo hashtagekben visszaköszönnek. Több kutatás is kimutatta, hogy a tárgyiasítás kultúrája hozzájárul az erőszakhoz: ha egy nőt a férfitekintet a testrészeire bont le, ha a szexualitását leválasztja a személyiségéről, ha csak a melle lesz fontos, vagy a combja, vagy a nemi szerve, akkor eleve úgy tekint rá, mint szexuális eszközre. Az eszközöknek pedig nincs személyiségük, nincsenek jogaik és szükségleteik.
Ez a dehumanizáló perspektíva borzasztó következményekkel jár a nők biztonságára nézve.
És szintén van szerepük a férfiaknak abban, hogy most végre áldozatok tömegeiről beszélünk: kezdve a poénoktól, hogy a nem, az valójában talán, a mítoszon át, hogy nemi erőszakot csak ijesztő idegenek követnek el sötét sikátorokban, a legyintésekig, hogy a nők mindig mindent túlreagálnak. Egyáltalán: ha utánuk füttyögnek az utcán, miért nem mosolyognak? Vagy ahogy Sárosdi Lilla történetből lejön: ha egy férfi nemi szerv lóg be a szemükbe, miért nem lazulnak le?
Ez a hozzáállás tartja életben azt a rendszert, amely azt feltételezi, hogy ha egy nő feljelentést tesz egy olyan bűncselekmény ügyében, amelynek egyébként is a töredékét jelentik be, akkor biztosan valami hátsó szándék vezérli. (Nőjogi szervezetek szerint Magyarországon a nemi erőszakok legfeljebb tíz százaléka kerül valamilyen hatóság látóterébe, míg a nemi erőszak elkövetőinek legalább 99 százaléka büntetlen marad, a szexuális zaklatások esetében a lebukás és a bűnhődés esélye még elenyészőbb.)
Ott pedig már komoly rendszerhibáról van szó, ha nemcsak a kommentelők, az ismerősök adnak nagyobb esélyt annak, hogy egy áldozat hazudik arról, ami megtörtént vele, de a rendőrség és az igazságszolgáltatás is ebből a feltételezésből indul ki.
Egy a sokból
Egy olyan világban, ahol a nők szavát rutinszerűen mellőzik, amikor az őket érő erőszakról van szó, már az kisebb forradalommal ér fel, ha a nyilvánosságban elkezdenek hinni nekik – mint most Weinstein áldozatainak. Nem szabad alábecsülni azt, hogy a nők megszólalásainak a semmibe vétele mennyire hozzájárul a visszaéléseket lehetővé tévő rendszer fenntartásához. Ha a nők bízhatnának abban, hogy a szavuk ugyanannyit ér, mint egy férfié, akkor nemcsak ők érezhetnék magukat nagyobb biztonságban, hanem az elkövetők is tudhatnák, hogy kockázatot vállalnak, lebukhatnak – és akkor talán kétszer meggondolják, hogy elkövetők akarnak-e lenni.
Gondoljanak bele, hogy mi történik ezekben a napokban: nők egymás után tépik fel a sebeiket, mutatják meg magukat és a történeteiket, és hagyják, hogy a férfiak belebámuljanak a fájdalmaikba, hogy végre elhiggyék, hogy igaz, amit a bántalmazásról, erőszakról, traumáról mondanak.
Az a legkevesebb, hogy meghallgatják őket.
És egy pillanatra se feledjük, hogy minden elmondott történetre rengeteg elmondatlan történet jut. Ha a hashtag-áradat letaglózza, idegesíti vagy irritálja, gondoljon arra, mi lenne, ha minden áldozat előbújna.
