„Tessék, ettől változik egy család helyzete?” – kezdi Horváth Vera, aki 1997 óta dolgozik szociális munkásként Kerepesen, miközben elénk tesz egy hatalmas aktát. „Három gyerek élete van benne, egy csomó döntés, határozat, űrlap, adatlap. Ettől a paksamétától mi változott az életükben? Ezek a gyerekek most állami nevelésben vannak. A rengeteg papír gyakorlatilag nulla segítség volt. Ezt azért csináljuk, hogy a hatóságoknak megfeleljünk. Amikor ellenőrzés van, nem arról van szó, hogy mutasd meg a szakmai képességeidet, az eredményeidet. Nem. Arról szól, megvan-e az összes űrlap” – mondja Vera, amikor a városi Alapszolgáltatási Központban találkozunk.

 

A „jól dokumentált” gyerekeket kiemelték a családjukból. A papírok helyett azonban inkább intim közeg kellene ahhoz, hogy az anyukát képessé tegyék arra a szakemberek, hogy visszakapja őket.

„Nem kérdés, hogy imádja a gyerekeit. A roma nők – amíg cicin van a kisbabájuk – jó anyák, de mikor a gyerekek óvodába kerülnek, nevelési funkciókat vesz át tőlük a rendszer, és megjelennek a velük szemben támasztott elvárások, szinte elvéreznek. Ez az anyuka annyira bizonyítani akart, hogy bejött a Gyermekházunkba minden nap, megmutatta, hogy tiszta a keze, a haja. Örömmel sürgölődött, reggelit készített a közösségnek. Gyakorlatilag ő volt a fejlesztőpedagógusunk ’asszisztense’. Nemrég született a negyedik gyereke, most fog megmutatkozni, mennyit fejlődött” – meséli.

„Mindegy, hová, csak el innen”

A kerepesi telepre érve azonnal feltűnik, hogy az egyik háznál óriási mulatság van: Májki most szabadult, a családja nagyon várta haza. A nővére egy szomszéd házban tereget, elmeséli, hogy ha lehet, jó messzire menne innen. A Gyár utcán egyébként egymás hegyén-hátán fekszenek a házak, illetve inkább csak tudatosan lerakott téglahalmok. Tetejük hiányos, vagy nincs, némelyik ház nincs levakolva.

 

„Pesterzsébetre költöznék, csak nincs pénz albérletre” – kezdi Lívia. „Egyébként nekem mindegy, hová, csak el innen. Hát mi van itt? Nekem most van munkám, egy étteremben vagyok pincér. Míg dolgozom, a nővérem vigyáz a gyerekekre. Én gyűlölök itt lenni. Más vagyok, mint ezek, akik csak drogoznak, fetrengenek.”

Nem fenyegetni, segíteni akarnak

„A szociális szolgáltatás nem csavargyár, mérhetetlen a hatása” – magyarázza Horváth Vera, miközben sétálunk a lepusztult utcán. „Nem tudjuk, hogy mi lenne akkor, ha nem lenne családsegítés, vagy bármiféle személyes szociális gondoskodást nyújtó ellátás.”

Az első törvény, ami a személyes szociális szolgáltatásokat bevezette, 1993-ban született meg, de az 1997-es gyermekvédelmi jogszabály szerinte már a születése pillanatában diszfunkcionális volt. Már akkor érezték, hogy gond lesz, mivel a szociális munkát végzők célja, hogy „képessé tegyék” az önálló, értelmes életre a mélyszegénységben élőket.

 

„Abban a pillanatban viszont, amikor a szociális munkás hatósági szerepkört kapott, hogy kötelező elemek és egy csomó szankcionálási lehetőség jelent meg – csúnyán fogalmazva – prostituálódott a szakma. A túlterheltség, az alacsony bérszínvonal és a kiégés veszélye miatt könnyen kialakulhat egy ’csinovnyik-értelmiség’, amely gondolkodás nélkül végrehajtja az olykor észszerűtlen előírásokat.”

Horváth szerint egy csomó adminisztrációs feladat zúdult azokra, akik nem fenyegetőzni jöttek erre a pályára, hanem azért, hogy segítsenek.

„Az, hogy egy kliens bejön, és azt mondja, segítséget kérek, szinte eltűnt. Most félnek tőlük. Régen történt: észrevettem egy asszonyon, hogy nem alszik, lehangolt. Leültettem, hogy mondja el, mi a baj. Elárulta, hogy hét gyermeket szült, de ugyanennyit el is vetetett. Azt álmodja, hogy ezek a gyerekek kopogtatnak az ablakán. Tudja, hogy fiúk vagy lányok. Tudja a korukat, és látja az arcukat is. A mostani rendszert megelőzően volt módunk arra, hogy rendkívül bizalmas kapcsolatot alakíthassunk ki. De az van a jogszabályban, hogy akkor kell kiemelni egy gyereket, ha közvetlen életveszélyben van. És hogyan emel ki a rendszer? Úgy, hogy innen jön a veszély” – mutat magára.

Abszurdnak tartja, hogy annak a szociális munkásnak, aki leírja egy papírra, hogy a gyerek életét közvetlenül veszélyeztető körülmény van, másnap ugyanúgy oda kell mennie, és segítenie kell.

 

Nem tudják áthidalni a szakadékot

Egy idősebb roma asszony jön felénk, odakiabál, hogy „írja már meg, hogy eladó a Gyár utca! Még egy tetőteret se tudunk beépíteni. Lakunk itt vagy harmincan – mutat a házra. Unokák, menyecskék, nagy ágyaink vannak, úgy férünk el. Most vettem egy kis kaját, de amúgy meg enni sincs nagyon mit. Nincs miből. Fél éve nincsen villany, hát kikapcsolták. Ezt írja meg, ezt kellene már felrobbantani, mert itt nem fejlődnek a gyerekek, csak hátrafele. Tíz százalék itt menekülni akar, a kilencven meg itt akar megrohadni, mert nem tudja letenni a drogot.”

A szociális munkás elmeséli, Kerepesen óriási probléma az is, hogy felbukkantak könnyű drogok. „De akkor sem fogom azt mondani, hogy ezek alávaló emberek, nem. Egyszerűen akkora szakadék van köztük és a magyar társadalom között, hogy nem tudják áthidalni. Ők hisznek a reklámoknak. ’Akkor vagyok jó anya, ha Bepanthent használok. Akkor vagyok jó pasi, ha úgy nézek ki, mint a reklámban.’ Ha a vágyak és a lehetőségek között ekkora a szakadék, piálni, drogozni fognak, bűncselekményt fognak elkövetni. Van persze, amikor az helyzetet nem lehet elfogadni. Amikor egy terhességet végigdrogozó anyuka bekerül a szülészetre, a neonatológus honnan fogja tudni, hogy a kisbabának elvonási tünetei vannak, ha a rendszer nem tájékoztatta a kórházat?”

Mi lehet a megoldás?

A jelenlegi helyzet megoldásának eszköze lehet a korai, komplex képességfejlesztő integratív tevékenység – mondja Horváth Vera. Ehhez a Mosoly-vár Biztos Kezdet Gyermekház az első állomás.

 

Kerepesen ez uniós forrásokból jöhetett létre, 0-3 éves korú gyerekekkel foglalkoznak. „Olyan, mint egy bölcsőde, de itt a szülő is marad. Arra törekszünk, hogy mindenféle társadalmi réteg képviseltesse magát. A mélyszegénységben élők, de ugyanígy a jobb szociális dimenziókkal rendelkezők is, hisz itt sorsközösség van, mindegyikük anya. Kooperálnak, kommunikálnak egymással. Amikor a romák először találkoztak jobb körülmények közt élő családokkal – nem túl elegáns módon – beálltam az ajtóba, hogy ne tudjanak elfutni.”

Ami még fontosabb: egy tanoda létrehozása. „Mikor az iskolázottsági mutatókat akartuk emelni, volt egy roma asszony, azt mondta nekem, hogy ’jaj, Vera, hát minek tanuljon? Úgyse lesz orvos’. Ők elérhetetlennek gondolnak egy érettségit, a nyolcosztályos ballagás is szent ünnep. Ez egyre rosszabb lesz, mert a tankötelezettségi kor lejjebb ment, a férfiak nem szereznek szakmát. Azok az úgymond kulimunkák, amiket egy-egy építkezésen végeztek, már nem jellemzőek a gazdaságra. A nőknél meg totál sci-fi a munkaerőpiaci integráció. A településen a harmadik generáció él, aki már a szülőjét sem látta dolgozni. Ha megkérdezel valakit, hogy mennyi segélyt kap egy roma, azt fogják mondani, hogy több százezer forintot. A fenéket. Néhány ezret, a szabályozás miatt az is egy megalázó folyamat. Ha egy roma anyuka úgy dönt, hogy a hetedik gyerekét nem szeretné megszülni, neki ezt most el kell mondania? Így élnek, tudjuk, hogy így élnek! Belátta, hogy nem képes több gyermeket vállalni, de szólnia kell, hogy abortuszra kéri a pénzt?”

Mózes szerepében: Pisti

Egy másik házban nagy a boldogság: Éva unokáit gyerekveszélyeztetés miatt elvették az anyjától, de most itt lehetnek néhány napig. Lánya meséli, hogy kéregetett, mert nem tudott pelenkát venni. „De ha a jóisten is megsegít, visszaadják őket. Ahhoz képest, hogy nem én nevelem őket, most jó húsban vannak.”

 

Horváth szerint a telep egy visszahúzó massza. „Mikor megnyílt a Gyerekház, kötelezvény volt, hogy egy telepről érkező roma embernek itt kell dolgoznia, hiszen ő fogja bevonzani a klienseket. Ő ma már közalkalmazott, a közössége kis túlzással kivetette magából. Azt mondták, „elmagyarosodott”. De azért pozitív hozadéka is van a jogszabályoknak: a segélyért 30 nap önkéntes munkát kell lehúzniuk. A helyi néptáncosok karácsonyi műsorra készültek, de nem volt Mózesuk. Mondtam, hogy hát itt a Pisti, a nálunk dolgozó 'önkéntes'. Roma fiú, remek Mózes lesz belőle. Pisti örömmel vállalta. Elenyészően volt arra példa, hogy egy többségi társadalom által szervezett adventi ünnepségen a roma közösség tagjai megjelentek volna.”

A kitűnő tanuló

A szociális munkás szerint jellemzően 2-3 generáció él együtt a telepen. Vannak, akik 56 négyzetméteren 21-en laknak. „Vannak a rendszernek elvárásai, azt viszont nem látják, hogy ha több mint húszan élnek egy olyan kicsi helyen, ott nem lesz tisztaság meg rend sosem. A társadalompolitika nem képes rendszerszinten kezelni ezt a problémát” – mondja, miközben baktatunk a telepen.

Behívnak minket egy másik lakásba: egy lány fekszik az ágyon, a nagymamája beszél velünk. „Egy hónapos korában került hozzám Klaudia, mert az anyukájától el akarták vinni, csak nem engedtük. Izomsorvadása van, ágyban fekve tölti az egész nyarat. Itt se víz, se fürdőszoba nincs, nehéz nekem megoldani, hogy ellássam. Itt elszabadult a drog, állandóan jönnek, kiabálnak. Itt még ki se lehet engedni játszani, belemegy a bogár a fejébe. Nem akarjuk a gyerek életét elrontani, mert kitűnő tanuló.”

Megmutatja a bizonyítványt, Klaudiának csupa ötös jegye van. „Kétmillió forintra lenne szükségünk, mert őssejt-átültetésre kell vinni a kislányt. Ha egy éven belül nem történik meg a műtét, teljesen le fog bénulni.”

 

Horváth Vera elmeséli, egy korábbi kutatásukból kiderült, hogy a rendszerváltás előtt a családoknál 2-3 gyerek született. „Akármilyen rendszer is volt ez, akkor ők tényleg integrálódtak, még tervezhető volt az életük, volt munkájuk. A váltás után teljesen hektikus lett az életük. Azt átvinni egy romaközösségen, hogy nem naponta kapnak fizetést, lehetetlen. Ha egy hónapra előre kell tervezniük, kaotikus háztartásvezetés alakul ki, bejönnek a transzferjövedelmek, akkor van egy hatalmas túlköltés, aztán vége.”