hvg.hu: Úgy tűnik, Párizs a tangó második hazája lett. Astor Piazzolla is ott találta meg saját hangját, ami később a tango nuevo lett. Van valami ott a levegőben, ami kedvez a tangónak?

Daniel Melingo: Buenos Aires és Párizs között a tangó történetének kezdetei óta létezik egy képzeletbeli összeköttetés. Nekünk, tangózenészeknek Párizs szinte ugyanolyan főváros, mint Buenos Aires. Ez a város volt az első „kikötő”, ahol a tangó partra szállt, és innen terjedt el a világ többi részébe is.

Egy zeneszerzőre pedig nagy hatással van mindig a környezete. Ahogy rám is. És nemcsak Párizs, hanem minden utazás itt Európában. Ne felejtsük, egy olyan zenei műfajról beszélünk, ami úgy született, hogy európaiak vitték magukkal Argentínába a különféle stílusokat, a paso doblét, a tarantellát, és még sok mást, és azok ott találkoztak a habanerával, és a gauchók zenéjével. És mindez egy nagyvárosban alakult, ki. Aztán a tangó utazott oda-vissza Európa és Argentina között. Ebben a vándorlásban leginkább a különféle ritmusok hatottak rá. A tangóban tehát rengetek külső hatás érvényesül. A mai napig. Már vagy 5-6 éve, hogy a görög zenét, és hangszereket is befogadtuk a zenénkbe. Folyamatosan kísérletezünk. Kipróbáljuk, hogy például hogyan hat a buzuki, ez a pengetős görög hangszer a tangóra.

hvg.hu: A legutóbbi CD-n, az Anda-n nagyon érződik a sokféle hatás. Akkor most ez az irány?

D.M.: Igen! A zenénk lényege, hogy folyamatosan kísérletezünk. A legkülönfélébb stílusokkal próbálkozunk. A címadó dal pontosan erről a nomád tangóról szól. Arról, hogy a tangó az útja során nyitott és befogadó. Számomra ez a tangó. Pontosabban a tangó megújítása. Összerakni régi és új ritmust, amikből aztán „mesztic”, kevert ritmusok lesznek.  Budapesten is ezt az új albumot fogjuk előadni.

hvg.hu: Kint a tangózenészek között van egy mondás: Quién toca, no baila – aki zenéli, az nem táncolja. Ön próbálta már a tangót táncolni?

D.M.: Nem, én nem táncolok. Mi az ujjainkkal és a lelkünkkel táncolunk. Legbelül. Mi azért zenélünk, hogy mások táncolhassanak.

hvg.hu: És sokak szerint a hangja is táncol….van olyan, hogy tipikus tangós hang?

D.M.: Nincs. Sokféle hang létezik a tangóban. A tangó több mint 130 éves már, és annyi féleképpen énekelték már, hogy nincs egy bizonyos mód az előadásra. Igazából végtelen lehetőség rejlik benne és végtelen számú hang. Persze bizonyos korszakoknak megvoltak a jellegzetes hangjaik. Carlos Gardel volt az első, aki ismertté tette a tangó canción-t, a tangó dalt. Aztán jöttek a 40-es, 50-es években a más és mélyebb hangúak, Edmundo Rivero, Roberto Goyeneche. Sokáig nagy hangerejű, tenor énekesek voltak a tangóénekesek. Ez azért is volt, mert nem volt még komoly erősítés, és egy hatalmas zenekart kellett túlénekelniük. Képzelje csak el, négy bandoneon, négy hegedű, egy zongora, egy bőgő. Erre a tenor hangok voltak a legalkalmasabbak. Aztán ahogy lett erősítés, és az is javult, már egy közepes erősségű hanggal is gyönyörűen lehetett tangót előadni.

hvg.hu: Olyan, mintha ezek a mély, rekedt hangok sokkal több ütőhangszer jelleget is hordoznának. A tangóban a dob hiányában minden hangszer egyben egy ütős is. Az éneknek mennyire kell annak lennie?

D.M.: Az ének egy dallamhangszer, ez nem vitás. De én is nagyon szeretem, ha perkusszív az ének. De máshogy, mint a többi hangszer. Az énekesnek megvan a maga ritmusa, tempója, a maga „beszédmódja”. Szerintem sok a hasonlóság a magyar zenével, például Bartókéval, ahol akárcsak a tangóban, sokat változik a tempó és a ritmus. Az énekesnek beszélnie kell. Ezért az egyik legfontosabb eszköze a szöveg.

hvg.hu: Ha ennyire fontos a szöveg, akkor milyen érzés olyan közönségeknek énekelni, akik nem értik a spanyolt, pláne nem a lunfardót, azt a tolvajnyelvet, ami ugye ennek a műfajnak a sajátja?

D.M.: Az én feladatom az, hogy úgy mondjam el a szöveget, hogy azt az is megértse, aki nem beszéli a nyelvet. A titok a szöveg zeneiségében rejlik. Ha másképp fejezem ki ugyanazt a szöveget, teljesen mást fogsz érteni belőle. A lunfardo pedig egy külön világ. Ez a tangó irodalmi nyelve. A tangó nem létezik lunfardo nélkül.

hvg.hu: Ahhoz, hogy ezen a nyelven írjon valaki tangószöveget, ahhoz már költőnek kell lennie, nem?

D.M.: Szinte igen. A saját dalaimhoz én is írok szövegeket, de van egy fantasztikus szerzőtársam, Luis Alposta, aki nyolcvan évesen is aktív, és aki a legjelentősebb élő lunfardo költő, és egyben a Lunfardo Akadémia elnökhelyettese. A lunfardo szavait ma is használjuk Buenos Airesben, a gyerekek beszélik az iskolában, az utcán, de az a lunfardo, ami irodalmi, tangó nyelv lett, és amin a költeményeknek is kitűnő tangók születtek, az több egy hétköznapi szóhasználatnál. Van egy sajátos hangulata, ragozása, tónusa, ami olyan jól szavakba tudja önteni a tangót.

hvg.hu: De akkor más nyelven is tangó a tangó?

D.M.: Igen, mert ezt a hangulatot, ezt a tónust minden nyelvben meg lehet teremteni. Ez a szegényebb rétegek nyelve volt a kezdetekben, és az ugye minden nyelvben létezik. Nem csak a szavak és a szótagok határozzák meg ezt a nyelvezetet, hanem a nyelv hangulata. Ami a tangó esetében meglehetősen sötét.

hvg.hu: Azért van a tangóban boldog hangulat is?

D.M.: Igen, nekünk, zenészeknek biztosan. A boldogságot pedig az okozza, hogy használhatjuk ezt a nyelvet. És közben magunkra ismerhetünk, magunkra találhatunk. Ez jó érzés.

hvg.hu: Fel sem tudom sorolni, hány hangszeren játszik, mert szerintem bármilyen cikk, ami erről szól, hamar elavul, hiszen mindig újakat próbál ki. Mik is ezek?

D.M.: Az első hangszerem, egészen kicsi koromban a bandoneon volt! Igen, az egyik nagybátyámtól kaptam. De hamar felváltotta a klarinét. Így ezen játszom a legrégebb óta. Aztán jött a gitár, majd a zongora, közben tanultam zeneszerzést, később kezembe került a szaxofon, a fuvola, a basszusklarinét, aztán török, perui, bolíviai és kolumbiai fúvóshangszerek. És a brazil berimbau. Ez a sok hangszer leginkább azért fontos, hogy új hangzásokat, ritmusokat építsek a zenémbe.

hvg.hu: Úgy tűnik, minden életszakaszának megvolt a maga emblematikus hangszere.

D.M.: Igen, mert mindegyik hangszernek van mondanivalója. Mesél valamiről. Más-más érzelmeket fogalmaznak meg a zenében. Olyanokat, amiket nem lehet szavakkal kifejezni. Mert a zene az az érzelmek nyelve. Így aztán mindenkinek másról beszél.