Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Amikor született, Magyarország hivatalos államformája még királyság volt. Matematika című könyve az évtizedek alatt 600 ezer példányban kelt el. Obádovics Gyula a napokban töltötte be a 90. évét. Ma is dolgozik, továbbá pecázik, szőlőt termeszt, bort és diólikőrt készít.
Meglepő lenne, ha Magyarország talán legismertebb élő matematikusának ne lenne olyan iskolai története, ami arról szól, hogy matematikából hogyan engedték át év végén egy kegyelemkettessel. Ám az ilyen fordulatokban reménykedő rossz matekosokat gyorsan el kell szomorítanunk, mert a kamasz Obádovics Gyulát többek közt azért alázta meg egykori matematikatanára a bajai líceumban, mert a másodfokú egyenleteket levezetés nélkül, „ránézésre” is meg tudta oldani.
„11 éves koromban megszereztem Egmont Colerus Az egyszeregytől az integrálig című kötetét, és megtanultam az egészet, még az integrálszámítást is. Akkoriban persze eléggé bosszantott, hogy mégis hogyan lehet egy végtelen sornak véges értéke. Bár, talán túlzás is tanulásról beszélni, mert nekem a matematika mindig is nagyon könnyen ment, sosem éreztem azt, hogy ezt nekem tanulnom kell” – emlékszik vissza Obádovics Gyula, akinek a nevét a legtöbben a legsikeresebb középiskolai matematika-tankönyv szerzőjeként ismerik.
„Az akkori tanárom persze nem hitte az egészet. Úgy gondolta, azért hiányzik a levezetés a dolgozataimból, mert valakiről másolok. Mikor az osztálytársaim a védelmemre keltek, hogy a dolgozatok előtt rendre én korrepetálom őket, a tanár csak annyit mondott:
küldje be az anyját, megbukik, mint a vödör.”
"Aztán szerencsére a vádaskodó tanerőt a következő évben áthelyezték, helyére pedig jött Zrínyi Aladár, aki a matematika Szókratészeként úgy oktatott, hogy a diákoknak úgy tetszett: mindent ők oldanak meg, a tanár csak felírja a táblára az eredményeket" – fejezi be a gyerekkori történetet a napokban kilencvenedik életévét betöltő Obádovics Gyula, aki mind szellemileg, mind fizikailag számos hatvanas, sőt, ötvenes éveiben járót is meghazudtolóan friss és aktív a mai napig. Mint mondja, némi gerincprobléma ugyan kínozza, ám tényleg nem érzi magát kilencvennek, a beszélgetésünk során azzal viccelődik, hogy ő valójában „tizenkilenc plusz hetven”.
A professzor napjai ma is korán indulnak balatonszárszói otthonában: első a torna, majd a szokásos reggeli rutin után már 8 és 9 óra magasságában a számítógép elé ül, és alkot. Pontosan mit is? „Ami épp a fejemben van” – mondja Obádovics Gyula. És az írnivaló, ahogy eddig, most sem csupán a matematikára korlátozódik: az utóbbi idő a március végén megjelenő emlékiratok lejegyzésével telt, ugyanakkor két kiadatlan regény is pihen az asztalfiókban. Ja, és a professzor mintegy mellékesen megjegyzi: a differenciálegyenletekről és a vektoranalízisről szóló műszaki egyetemi matematika-tankönyveit is mostanában fejezte be. Elmondása szerint ezúttal is hű volt önmagához és a közérthetőség követelményéhez: az egyetemisták hamarosan egyenesen matematikai olvasókönyvet vehetnek a kezükbe.
Megírni való terv még így is bőven akad a jövőben, de más, fontos tevékenységekre is kell időt szakítani: ha jó az idő, délutánonként horgászik vagy kertészkedik. „Nem fenyeget az unatkozás veszélye, mert többek között 170 tőke szőlőt művelek, amiből egy jó évjáratban összejön akár 300 liter bor is. Ezen kívül készítek nagyon finom diólikőrt és diópálinkát is. Az esték pedig sokszor szintén írással telnek: nem egyszer maradok a gép előtt éjfélig is” – meséli az idős matematikus, akinek napirendje részben választ ad: mi a hosszú, kiegyensúlyozott, illetve a professzor elképesztő derűjének és kifogyhatatlan lendületének titka.
Szerinte a válasz végtelenül egyszerű:
az egyik legfontosabb forrás a népes, szerető család, a másik pedig, hogy a tanítványok szeretete és hálája, a mai napig körülveszi.
„Arra kíváncsi, mennyi az annyi? Három lányom van: a legidősebbnek négy gyermeke van, a középsőnek három, a legkisebbnek viszont hat. Tizenhárom unoka mellett dédunokából is már tizenhárom született, de nemrég tudtam meg, hogy úton van a tizennegyedik is. Szóval, amikor összejön az egész család, akkor összesen harminchatan vagyunk. A létszámon az is sokat segít, hogy a családunkban hagyományosan magas, valahol kilencvenhét körül van az átlagéletkor. Édesanyám megérte a százéves kort is. Édesapám kilencvenhetet, a nővére pedig szintén száz évet. Persze ők egészen más korszakban éltek, és kétkezi munkások voltak, apám nem is akarta, hogy továbbtanuljak, ám anyám ragaszkodott hozzá. Amikor születtem, Magyarország hivatalos államformája még királyság volt, aztán azóta még háromszor változott az államforma, hát, ilyen öreg vagyok” – viccelődik Obádovics Gyula.
A legfontosabb családi kérdést azonban már nem hagyjuk elviccelni: hogyan ismerkedtek meg a feleségével, akivel immár hatvanöt éve házasok. Van-e nagy tanulság: mi kell a harmonikus, egy életen átívelő párkapcsolathoz? „A szerelem a miskolci egyetemen szökkent szárba, ahova Margitot, Babit (Arany Margit – a szerk.) megismertem egy egyetemi ebéd során. Pont szemben ültem ezzel a fekete szemű, barna hajú kislánnyal. Aztán sokat jártunk együtt kirándulni az egyetemi kirándulókörrel, így egyre csak mélyült köztünk a barátság, a jó viszony. Babi orosz-angol szakos tanárként a munkámban is rengeteget segített, mert az orosz matematikakönyvek akkoriban nagyon olcsóak voltak, és fordított, magyarázott, ha valamit nem értettem."
Aztán júniusban, amikor vége lett a vizsgaidőszaknak, épp ment föl a lépcsőn a kollégiumban, én pedig utánamentem, és megkérdeztem tőle, hogy hozzám jön-e feleségül. Egyből igent mondott.
"A lakodalmon a szülei nagyon elcsodálkoztak, amikor meglátták, hogy anyám egy egyszerű, bőszoknyás parasztasszony, anyósom fel is kiáltott kétségbeesetten: jaj, lányom, hova mész te férjhez! Ez volt 53 nyarán, és egy évre rá megszületett Kati lányunk, majd 4 évre rá jött Évike, de Csilla kihagyott 6 évet. A kettő közt lett volna egy ikerterhesség, debreceni klinikán csak annyit mondott az a hentesszerű orvos, miután kijött a műtőből: az anyát megmentettük, az ikerfiúkat nem tudtuk, de még lehetnek gyerekeik. Trauma volt, hogy ne lett volna az, de ez volt a tökéletes válasz.” Hiába nem születtek fiúk, az Obádovics név nem veszett el, mert az unokák éltek a dupla vezetéknév lehetőségével, és a nagypapa iránti szeretetből és tiszteletből, felvették az Obádovics nevet.
Mint mondja, sosem volt megszállott matematikus, neki nincsenek extrém történetei azzal kapcsolatban, hogyan zárkózott be a lakásba hetekre, hónapokra, vagy akár évekre. Bár a munkát és a matematikát így sem volt egyszerű összeegyeztetni a családdal és a gyerekneveléssel. „Választhattam volna a kutatói pályát is, de én inkább az oktatóit választottam, mert a kezdetektől hittem a bizalomban, abban, hogy minden diák, hallgató képes megszeretni, igazán megérteni, megtanulni a matematikát."
Meggyőződésem volt az is, hogy mindenkit el lehet juttatni a saját maga számára szükséges matematikai ismeretszintre.
"A cél az volt, hogy a szakma tisztességes műveléséhez szükséges tudást adjak át, például, hogy egy mérnök biztonságos hidat tudjon tervezni. Aztán később, hogy ne maradjak örökké adjunktus, beláttam: „kénytelen leszek” a matematikával úgy foglalkozni, hogy eredményeket tudjak felmutatni, kutassak, cikkeket írjak, mert az egyetemen nincsen másféle előrehaladás. Pláne a kétkezi munkás gyerekeinek.”
Ekkor jött az a 8-10 éves szakasz Obádovics Gyula életében, mikor hajnali 6-kor kelt, hogy bölcsődébe, óvodába, iskolába vigye a gyerekeket, majd este 8 után befejeződött a közös játék: éjfélig, sokszor hajnali 2-ig zajlott a tudományos munka. „Nagy áldozatokat kívánt a feleségemtől; biztosította a feltételeket, hogy matematikával foglalkozhassam, hogy megszerezhessem a doktorimat, és a matematikai tudományok kandidátusa lehessek. Végső soron a házasságban, a családban a szeretet, a kölcsönös megértés és a kölcsönös segítségnyújtás egyensúlya mindennek a kulcsa” – árulja el.
Végül 18 évet töltött a miskolci egyetemen, új tantárgyakat vezetett be, majd pályafutását Budapesten, az Országos Vezetőképző Központban folytatta, miután a gödöllői egyetem tanszékvezető egyetemi tanára lett. Bár 1988-ban hivatalosan nyugdíjassá vált, aktívan tanított 80 éves koráig, sőt többezernyi egyetemi hallgató egykori tanáraként máig részt vesz országos matematikai és informatikai tanulmányi versenyek feladatainak kidolgozásában.
„Ma már nem tanítok, de az egykori tanítványok szeretete velem van a mai napig. Van például két tanulókör, akiket még a miskolci egyetemen tanítottam: ők azóta évente összejönnek, és ilyenkor engem is mindig meghívnak. Van köztük olyan, aki még a családi rendezvényeire is meginvitál. Sőt, még most is kapom a leveleket, amiben megköszönik, hogy amit a tábláról nem, azt az Obádovics-matematikából értették meg. Sokan írják továbbra is, hogy az Obádovics-matematika a bibliánk.”
Jó kérdés, hogy ennyi év távlatából milyennek látja híres könyvét Obádovics Gyula? Elmondása szerint a Matematika végigkísérte az életét, és állandó munkát adott számára, mert minden egyes kiadását egy kicsit mindig át kellett dolgozni. Nemrég jelent meg a huszadik kiadás, amiben még mindig voltak apróbb hibák, egy-egy lemaradt kitevő, félreírt tizedesvessző.
És hogy ettől függetlenül mégis mitől lehet időtálló a kötet? A professzor szerint ebben nagy szerepe van a kezdetektől meglévő irodalmi érdeklődésének, ha tetszik, műveltségének, mert a legendás Matematika könyv írásakor a legnagyobb kihívást az irodalom és a matematika egymás mellé rendelése jelentette, vagyis nyelvet, olyan beszédmódot kellett találni, amit a nem matematikusnak készülő egyszerű, hétköznapi ember is képes megérteni.
