Negyedszáz fotós kereste tülekedve a helyét – egymással azért udvariaskodva is – 1986. június 11-én, a budai Béla király úti állami rezidenciák kertjében. Akkortájt sem túl gyakorta adódott ugyanis lehetőség arra, hogy egyszerre készülhessen fénykép hét kommunista pártvezérről.

A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének budapesti ülése ilyen alkalom volt. A protokollemberek gondterhelt arca azonban zavart jelzett, mint ahogy a forgatókönyvben percre lebontott menetrendhez képesti nagy csúszás is.

Történeti elemzésekből ma már pontosan tudható, a román pártvezér, Nicolae Ceausescu habzó szájú vagdalkozásai ugyanúgy hozzájárultak a tanácskozás feszültségéhez, mint az, hogy a magyarországi reformokat a keményvonalas csehszlovák és keletnémet pártfőtitkár – Gustáv Husák és Erich Honecker – sunyi ideológiai oldalvágásokkal illette. A magyar pártfőnököt, Kádár Jánost azonban alighanem ennél is jobban foglalkoztatta az, hogy a szovjet peresztrojkát akkor még csak óvatosan erőltető Mihail Gorbacsov nemcsak hogy nem állt ki mellette, hanem a négyszemközti beszélgetés során a nyugdíjasélet szépségeit kezdte ecsetelni.

Szalay Zoltán

Egy jelentőségteljes csúcstalálkozó azonban nem zárulhatott – a szavanként kikínlódott közös közlemény megfogalmazásával: testvéri barátságot és elvtársi együttműködést tükröző – békés „családi fénykép” nélkül. A kerti fotózkodásra először Gorbacsov lépett ki az ajtón, szinte a sarkát taposva követte őt lengyel kollégája, Woyciech Jaruzelski, valamint a már említett Honecker. Ők hárman, arcukra műmosolyt varázsolva, a főbejárat előtt várakoztak, beszélgettek. Az utánuk érkező durcás Ceausescu nem csatlakozott hozzájuk, néhány méterrel távolabbról megvetően nézte a „strébereket”. Ekkor bukkant fel az üvegajtóban a házigazda.

„Észrevette a vidáman csevegőket, lépett volna tőlük jobbra, ott viszont Ceausescu állt. Kádár tétován megtorpant, na, én abban a pillanatban exponáltam” – elevenítette fel öt évvel ezelőtt az ikonikus kép születését Szalay Zoltán a HVG munkatársának, s fontosnak tartotta hozzátenni, hogy a szemvillanásnyi jelenetet akkori népszabadságos kollégájának, Rédei Ferencnek is sikerült „elkapnia”.

A lélektani háttérről szinte mindent eláruló fotó azonban még évekig fiókban maradt, noha a Magyar Hírlap akkori szerkesztői röpke pillanatig még kacérkodtak a közzétételével, amikor fotóriporterük az asztalukra tette a frissen nagyított kockát. A rigorózusan realista főszerkesztő-helyettes, a politikai boszorkánykonyha titkainak jó ismerője, Tábori András a főnökét is felülbírálva egyetlen kérdéssel döntött: „Más nincs?” Persze volt, és meg is jelent a szokványos protokollkép.

Szalay Zoltán további munkáiról, ikonikus fotóiról az e heti HVG-ben olvashat.