Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egy délután, tíz beszélgetés, hét-hét percben. Kicsit állásinterjú hangulata van a rapidrandinak, de összességében ez is egy lehetséges, tulajdonképpen szórakoztató – és offline – módja a pártalálásnak. És amikor minden hetedik ember egyedül él, nagyon is fontos lehet.
Valentin-napon a csapból is a szerelem folyik, a pároknak szóló programok száma végtelen. Ölelkező fiatalokat látni a mozikban, éttermekben, sőt idén még a felcsúti kisvasúton elcsíphetünk néhányat.
Ott vannak azonban az egyedülállók is, a legutóbbi, 2011-es népszámlálás adatai alapján (a 2016-is mikrocenzus adatai még nem ismertek) minden hetedik ember egyedül él Magyarországon. De a hétfőn megjelent Magyar Ifjúság Kutatás 2016 adatai szerint a 25–29 évesek közel fele is egyedülálló.
A szinglikről véget nem érő vitákat lehet folytatni, ám Utasi Ágnes szociológus korábbi kutatásai szerint itthon leginkább „kényszerszinglik” élnek – nem életcéljuk a szingliség, csupán belesodródnak ebbe a szituációba. Nem találják a megfelelő partnert, az idő múlásával viszont egyre nehezebb helyzetben vannak, mert a „párkapcsolati piac” beszűkül.
Kétségtelen, hogy napjainkban életmódunknak és önmagunkkal vagy másokkal szemben támasztott elvárásainknak köszönhetően nem könnyű megtalálni a megfelelő partnert. Még akkor sem, ha a kormány Nemzeti Párválasztóval próbálja segíteni ezt.
Kitörni az online térből
A randipiac ennek megfelelően óriási kínálattal várja a szingliket. A szervezett körülmények közt ismerkedők száma az utóbbi időben kissé megcsappant ugyan, de az internetes randichatek sikere még mindig töretlen. De mit nyerünk, ha kibújunk a számítógép elől?
A Tinder és az internetes randioldalak helyett fejjel rohantam a falnak, és befizettem egy rapid randira, hogy lássam, milyen férfiak és nők választják az ismerkedésnek ezt a formáját. Bár nézelődni mentem, nem párt keresni, a teljesítménykényszer rám is hatással volt. Az is kiderült, hogy az alkalom önismereti tréningnek is kiváló.
Az interneten jelentkeztem, ötezer forintért minimum 7 darab 7 perces minirandit, korosztályunknak megfelelő ismertségeket és egy italt is ígérnek a szervezők. A résztvevőket nem szűrik előre, de a szervezés alapos, néhány nappal előtte felhívnak, megkérdezik, biztosan ott leszünk-e szombaton. Péntek este még egy hívás jön, kiderül, hogy a csoportot, amibe eredetileg jelentkeztem (20–30-as korosztály), összevonják a 30–40-essel, mert kevés a jelentkező.
Ha nem is párkeresési szándékkal, de kellő nyitottsággal indultam neki a randevúknak. Ennek ellenére pénteken – úgy délután 4-5 órától – már nem tűnt olyan jó ötletnek. Nyilvánvalóan senki nem szereti, ha méricskélik, de itt csak 7 percünk van arra, hogy jó humorú, szimpatikus személyiség benyomását keltsük, utóvizsga pedig nem lehetséges.
A férfiak épp sorban állnak
Szombat délután négy óra, érkezés a belvárosi kis kávézóba, a pultos lány a feje fölé mutogat, a randi az emeleten van. A hölgyek már a sorszámozott faasztalkáknál ülnek, a férfiak épp sorban állnak, fizetnek. Kivétel nélkül mind gyönyörű és igényes nők ülnek az asztaloknál. Első pillantásra a férfiak is szimpatikusak.
Leülök, bajtársiasan összemosolygok néhány hölggyel, izgulnak, kicsit úgy érzem, kiállított tárgyak vagyunk. Közben kiválasztom az italt, körbenézek, a legtöbben kávéznak és ásványvizet isznak, én is azt kérek.
Kis adminisztráció következik, egy férfi érkezik (nem, nem olyan, hanem szervező), filctollal írja fel a nevemet egy önragadós cetlire, és átnyújt egy szimpátia-lapot, ahová felírhatom a férfiak nevét, majd bejelölhetem, hogy „lájkolom-e” őket, vagy nem. Következnek az utolsó simítások, néhány hölgy igazít a rúzsán, a férfiak betűrik az ingeiket. A matricát a mellkasomra ragasztom.
Csengőtől csengőig
Kicsivel több férfi van, mint nő, úgyhogy eligazítással indul a dolog, de közben leül az első partnerem, Zoli, aki első blikkre barátságos és nagyon izgulós, a következő két percben elkezd patakokban ömleni a homlokáról a víz. Sebaj, hülye helyzet, meséli, először van itt, amúgy menedzserként dolgozik, konzervatív, de jó humorú embernek tartja magát. Gyorsan elő is rukkol egy viccel, nem sikerül, belezavarodik, kisegítem, hálás. Mondja, hogy ismerkedett már a neten is, de ott „kamuemberek vannak”, így jobb itt, személyesen. Kérdez rólam is, megállapítjuk, hogy Budapest büszke lehet pezsgő kulturális életére. Csengő.
„Bali” érkezik, mérnök, lényegében akármit mondok, behunyt szemmel és százas vigyorral vihog és mutogat, „ez jó”, „haha, ez nagyon jó”, „hú de jó”. Bali egyébként többet kérdez, mint az előző férfi, arról faggat, hogyan képzelem el az életemet 10 év múlva (kaptunk segédkérdéseket is, ha netán elakadna a beszélgetés, ez onnan az egyik), amire nem tudok konkrét választ adni, szerinte ez teljesen rendben van. A végére egész klassz kis beszélgetés kerekedik, a téma, hogy milyen nehéz kikapcsolni, ha az embernek szabadideje akad. Balinak is, nekem is problémás a dolog. Csengő.
Joci már nem ennyire megengedő a tízéves terveimmel kapcsolatban, ő a második percben húzza elő a kérdést, de szerinte amúgy is ez a baj a fiatalokkal, hogy egyáltalán nem tudják, mit akarnak. Kedvesen mondja, nem bántóan, meg valahol igaza is van. „Tetszik a hajad – bókol – nagyon szeretem a barna hajú lányokat”. Nem mondom, inkább kérdezem, hogy köszönöm, ezen még gondolkodnom kell, mert félreérthetetlenül szőke a hajam. Kérdezi, mivel foglalkozom, a médiában dolgozom – felelem, részleteket akar, de titokzatos vagyok, és istennek hála, megszólal a csengő.
Jó lenne egy kis pihenő, tombol az állásinterjú-hangulat.
Szerencsém van, a következő férfival nagyon könnyű beszélgetni, gördülnek a dolgok: kicsit olyan, mintha a filmekből lépett volna elő, enyhén túlsúlyos, gyerekarcú, mindig mosolyog, és tőle kapom az este első őszinte sztoriját: elvált, a három gyerekével messzire költözött az asszony, fáj is neki, hiányoznak. Igyekszik kitalálni, hogy tölthetne velük több időt, közben próbálja helyreállítani a válás közben megtépázott önbizalmát. Meglepően őszinte, és idősebb is vagy 15 évvel, úgyhogy nem mondjuk ki, de elengedjük a randi-szitut, és tovább mesél, én meg biztatom, ahogy négy percben biztatni lehet valakit. Csengő.
Tutu nyakig felhúzott piros garbóban érkezik az asztalomhoz, bevallom, ő volt a legkevésbé emlékezetes, sem a munkámra, sem a jövőbeli terveimre nem volt kíváncsi, vékonyka, szemüveges férfi, másfél perc után elfogy a téma, gyorsan bedobom a mi a 3 legfontosabb tulajdonságod kérdést, nem tud válaszolni. Kérdezem, mit csinál, angoltanár vagyok – jön a válasz. Mivel nem kérdez vissza, kínos a csönd: a többi 330 másodpercben csak nézünk egymásra bambán, a hajamat tekergetem. Zoli nyomán én is mondok egy viccet, de Tutu arcáról lesír, hogy hülyének néz, a szája pedig csak egy egyenes, szigorú vonal marad. A viselkedésem most már meglehetősen ciki. Nyitja a száját, ez az, megment – reménykedem – végül megkérdezi a koromat. A csengő után Tutu lényegében elszalad az asztaltól.
Kockás inges, zselézett hajú férfi ül elém, a munkáját utálja, Németországban viszont rengeteg lehetőséget lát. Rengeteget dolgozik, bulizni már nem jár, így ismerkednie sincs hol, azért jött el. Az este folyamán mindenki erre panaszkodik. Egyébként helyes férfi, jó dumája van.
És így tovább: beszélek a többi hölgy korára panaszkodó, így már rám sem kíváncsi 26 éves Ferivel, és egy fogorvossal is, aki végig a fogaimat nézi, várom, mikor kér egy nagy Á-t.
A fogas kérdések után egyrészt nagyon fáradt vagyok, másrészt kezdek remekül szórakozni, úgyhogy a következő urat már kissé lemondóan, nevetgélve várom. Ben nagyon laza, teszi-veszi a karjait, kissé soknak találom a rajta lógó aranykarkötők és -láncok mennyiségét. Udvariasan elsüti a szép a szád, szép a szemed, szép a hajad című bóktrilógiát, a beszélgetés közben még egy cica is kicsúszik (engem becéz így). Meséli, hogy egy gyárban dolgozik, de ne értsem félre, ő ott a nagyfőnök – mondom neki, hogy ha nem nagyfőnök, azzal sincs ám baj. Kérdezem, mivel foglalkozna, ha nem ezzel, rávágja, hogy pornó (másodjára kapom ezt a választ az este folyamán). De csak szigorúan a kamerák előtt. Egyébként arról is mesél, hogy „csajozott már a neten, de hát azok…”, nem kérdezek rá, sejtem, hogy a Photoshop tett be a randijainak.
Az utolsó férfi 31 éves, csíkos-gombos pulóvert visel. Kedves, csak egy kicsit halk – egész addig, míg a zenéről kezdünk beszélni. Merthogy muzsikus, gitározni és énekelni szokott, átgondolatlan kérdés a milyen dalokat, mert Ati nagy levegőt vesz és dalra fakad. Szó se róla, egész jól csinálja, bár a harmadik refrénnél már nem olyan érdekes. Énekelj a többieknek is – javaslom, mikor megszólal a csengő.
Kölcsönös like után folytatódhat az ismerkedés
A délután véget ér, a szervezők megköszönik a részvételt – indulhat a tetsziklottó. Ha szimpatikusnak találok valakit, és ő is engem, akkor 48 órán belül megkapjuk egymás elérhetőségeit – mivel a jelentkezésem célja más volt, most nem jelölök senkit, ilyenkor egyébként egy újabb, ingyenes randit biztosítanak a szervezők.
A futószalag-randi összességében nem volt csalódás – az izgalom java már a második partnernél elmúlik, utána a szórakozás veszi át a szerepet. De, teszem hozzá gyorsan, számomra tét nélküli volt a beszélgetéssorozat.
Bár az esemény általában keveseket visz az oltárhoz, házasságok és hosszú távú kapcsolatok azért már születtek itt korábban, ezt nemcsak a szervezők írják a honlapjukon, 7 perces partnereink legtöbbjének is akadt már innen komoly barátnője.
A szervezett randik mindenesetre jó alternatívákkal szolgálnak az egyedülállók számára, az ismerkedés személyes formája pedig bátorságra és nyitottságra vall – ha mást nem, ezt mindenképp megkapjuk.
