Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Magyarország jövője sokkal inkább múlik azon, hogyan beszélünk gyerekeinkkel például a terrorizmusról és a menekültkérdésről, mint azon, hogy vasárnap hányan járulunk az urnákhoz, és hova húzzuk az X-et. Az biztos, hogy gyermekeinkben a kampány miatt felgyűlt szorongás nem múlik el a vasárnapi urnazárással.
„A negyedikes lányom egy teljesen átlagos kerületi általános iskolába jár, ahol a legutóbbi erkölcstanórán felmerült a téma, hogy mi a helyzet a migránsokkal. Emma és a barátnője persze egyből mondták, hogy nagyon gázosak a kék palátok, meg a tévében látható reklámok, mert azt sugallják, hogy a menekültek terroristák, pedig ez nem igaz, mert pont ők azok, akik a terroristák elől menekülnek. Erre az egyik kisfiú visszavágott, hogy Emmáék nem normálisak, mert a bevándorlók igenis veszélyesek, majd azt kérdezte: meg akartok halni tízévesen? – A tanító néni végül azzal zárta az órát, hogy gyerekek, tökmindegy, a felnőttek úgyis nemmel fognak szavazni vasárnap a kötelező betelepítésre.
Számomra sok szempontból tanulságos ez a történet” – vonja le a következtetést Emma anyukája, aki leginkább azon döbbent meg, hogy a lánya osztályában 28 gyerekből mindössze kettő tudta azt, hogy valójában miről szól a menekültkérdés és az október 2-i népszavazás, valamint a kormány kapcsolódó kampánya. A gyerekek többsége fél--vagy töredékinformációk alapján próbálta összerakni a képet, kevés sikerrel. Az anyuka azt is hozzátette, Emmának nagyon tetszenek a kétfarkú kutyás ellenplakátok, gyűjti is a matricákat és a szórólapokat a kis füzetébe, de a szülei inkább azt tanácsolják neki, hogy ezeket inkább ne vigye magával az iskolába. Emmát már múltkor is azzal csúfolta az egyik osztálytársa, mikor kócosan ment suliba, hogy olyan igénytelenül néz ki, mint egy migráns. (A cikk képi illusztrációin egy 6 és egy 8 éves gyerek budapesti utcákon kiragasztott plakátjai láthatók, ezeket nyilvánvalóan a népszavazási plakátáradat, különösképpen a Kétfarkú plakátjai ihlették.)
Gábor három hozzá közel álló gyermeken figyelte meg a menekültellenességre buzdító kormánypropaganda hatásait: a fiúk, a 11 éves Bence és a 14 éves Ábel nagyon szeretik a kétfarkús szlogeneket, folyton ezeket idézgetik. Ábel érti is, hogy mire reflektálnak, mit jelentenek, Bence kevésbé. „Ebből arra következtetek, hogy reklámszempontból tök hatékonyak a kutyák. Egyébként én magamtól nem hozom fel a témát, de ha a gyerekek kérdeznek, akkor beszélgetünk erről. Például a szégyenteljes olimpiai propagandapercekben láttam rajtuk, hogy megdöbbennek a látottakon, főleg a 9 éves lányom.”
Gábor szerint nem kevés szorongás keletkezett a reklámok miatt a gyerekeiben: Anna például azt kérdezte, hogy itt nálunk, ugye nem lesznek migránsok?. Megbeszélték, hogy ez egy bonyolult kérdés, és sokan a családjukat, gyerekeiket mentik a háború elől, kénytelenek voltak eljönni onnan, ahol bombázzák a házukat stb. Ezután maguk a gyerekek mondták, hogy akkor segíteni kell ezeknek az embereknek.
Ugyanakkor az apuka azt sem titkolta el a gyerekei elől, ha a bevándorlók mégis nagy tömegben jönnének Magyarországra – amiről egyelőre nincs szó –, akkor erre fel kell készülni. Sőt, a családi beszélgetés során Gábor azt is felvetette, hogy a tömegben valóban lehet pár gonosz ember is, de őket figyelik, kiszűrik a rendőrök.
A gyerekek ezen túl egyébként különösebben nem foglalkoznak a dologgal, de ahogy az apuka fogalmaz, érzékeny gyermeki antennájukkal veszik, hogy nagyon zavaros a bevándorlásról szóló beszéd, és ezzel kapcsolatban rengeteg az agresszió és a gyűlölet az országban.
Tartalmuktól függetlenül félelmet keltő üzenetek
Számtalan szülői beszámolót összegyűjtöttünk az utóbbi időben, így hosszan sorolhatnánk a hasonló történeteket, de már ennyiből is látszik: a kormány migránsozása és gyűlöletkampánya hatással van a gyerekekre is, a szülők és a felnőttek pedig nemigen ússzák meg, hogy kezdjenek ezzel valamit, mert a tét, a felelősség óriási. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Magyarország jövője sokkal inkább múlik azon, hogy kommunikálunk-e egyáltalán, és ha igen, hogyan beszélünk a gyermekeinkkel a terrorizmusról és a menekültkérdésről, mint azon, hogy vasárnap hányan járulunk az urnákhoz, és hova húzzuk az X-et.
„A kék plakátok, a hozzájuk kapcsolódó szórólapok és tévészpotok ott vannak a levegőben, üzeneteik mára szerves részeivé váltak a közegnek, amiben a gyermekeink felnőnek" – magyarázza Gyurkó Szilvia. A gyermekjogi szakértő emellett egy fontos különbségre hívja fel a figyelmet: mi felnőttként ismerjük a bevándorlásellenes kormányzati üzenetek kontextusát, ezért képesek vagyunk az elvonatkoztatásra, a gyerekek viszont nem feltétlenül. A gyerekeknél a hitelesség egészen más kondíciókkal működik, mint a felnőtteknél: nekik például a tévé és a benne lévő reklám az igazság forrása, általában sokkal komolyabban veszik az ott látottakat, mint mi, felnőttek – hozza fel példaként.
A szakértő szerint ráadásul ezeket a kampányüzeneteket úgy fogalmazták meg, hogy tartalmuktól függetlenül félelmet kelthessenek. A Kétfarkú Kutya Párt pont ebből csinál viccet, paródiát. A gyerekjogok szakértője különösen a nemzetiszínű háttérre nyomott „ne kockáztassunk”-szövegű plakátgenerációt tartja problematikusnak, amit tényleg nagyon nehéz pozitívan értelmezni. „Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy egy életre tönkremegy a gyerek kockázatvállalási képessége, ha elolvassa ezeket. Inkább arról van szó, ha a szülő nem fogalmaz meg párhuzamos üzeneteket, a gyerekek bedőlhetnek a kormánypropagandának, és olyan dinamikák indulhatnak el bennük, amik rossz irányba vezetnek.”
A legrosszabb tehát, ha kinevetjük a gyereket a kérdéseivel együtt, vagy azt mondjuk, te még kicsi vagy ehhez, úgysem értheted. Ha például a gyerekünk Gábor kislányához hasonlóan megfogalmazza a félelmeit a háborúval és a menekültek bejövetelével kapcsolatban, rengeteget oldhatunk a szorongáson, ha nagyon racionálisan levezetjük, hogy Magyarországon jelenleg minek van és minek nincs reális kockázata. „Ez azért is fontos, mert a gyerekek úgy gondolják, hogy ők befolyásolják az eseményeket. Az alapvető gyermeki működésből fakad annak a keresése, hogy neki mi a felelőssége, ő mit tehet azért, hogy ne legyen háború.
„Létfontosságú, hogy levegyük a gyerek válláról a terhet, és magyarázzuk el neki, hogy ezt a felnőttek majd kezelik” – véli Gyurkó Szilvia. A szakember azt is hozzáteszi, hogy nyugodtan, emelt fővel közölhetjük a gyerekkel, hogy mi sem tudjuk a helyes megoldást, de van bennünk egy érzés arról, hogy nem jó irányba mennek a dolgok, valakinek másként kellene gondolkodnia. Meg tudjuk fogalmazni az együttérzésünket, de azt nem mi döntjük el, hogy hányan jöjjenek ide, arra nem vagyunk hatással, hogy Szíriában ne legyen háború.”
Vigyázz, mert jönnek, és elvisznek a migránsok!
Németh Erika ugyan hangsúlyozta, hogy nem magánemberi, hanem pszichológusi minőségében nyilatkozva a szakma szabályai szerint nem foglalhat állást politikai kérdésekben, ettől függetlenül megosztott velünk jó pár általános fejlődéspszichológiai szempontot, ami támpontot adhat a szülőknek. Gyurkó Szilviához hasonlóan ő is úgy látja, hogy könnyen sérülhet a gyerek, ha egyedül nézi a bevándorlást ellenző reklámot, híradót és plakátot, a szülei pedig sosem beszélgetnek vele a látottakról, hallottakról. „Egyértelmű, hogy rettegni fog, ha csak azt hallja, hogy háború van, és félelmetes terrorista bácsik jönnek az országba. Ő is attól fél majd, hogy meghal a háborúban.”
A klinikai gyermek-szakpszichológus éppen ezért tartja nagyon veszélyesnek azt a tradicionális fegyelmezési stílust, amikor azzal fenyegetjük a gyereket, ha nem csinál meg valamit vagy nem viselkedik jól, érte jön és elviszi a zsákos ember, a rendőr vagy a terrorista bácsi. „Ezek az üzenetek rendkívül kontraproduktívak, és csak arra jók, hogy megtanítsuk nagyon félni a gyereket, mert a rettegés tárgya mellé nem adnak megküzdési stratégiát. A gyerek ilyenkor nem tudja meg, hogy mit kezdjen a félelmeivel. Ez pedig kitűnő melegágy lehet a bűnbakképzésnek, és azt is tudjuk, hogy egy idő után dühvel, agresszióval reagálhat, akit sokáig félelemben tartanak.
Mit válaszoljunk tehát, ha a gyerek azt kérdezi otthon, hogy anya, nálunk is lehet háború, és én is meghalhatok?, vagy azt, hogy anya, téged is bánthatnak, és neked is elvehetik a munkádat?. Németh Erika szerint ilyenkor ne hazudjunk: bár kicsi az esélye, de egyszer nálunk is kitörhet a háború, és igen, mind meghalunk egyszer, és vannak gyerekek, akik meghalnak. „Sose féltsük a gyereket a szomorú igazságtól, viszont miután megosztottuk vele a kiábrándító valóság tényeit, gyorsan irányítsuk a figyelmét arra, hogy neki is van kontrollja egy csomó esetben. A lényeg az, hogy egyből mutassunk megküzdési stratégiát a gyereknek. Amikor, mondjuk attól fél, hogy kirabolják, mondjuk el, hogy ez nem történik meg olyan gyakran, de azt is mutassuk meg, hova tegye a pénztárcáját, hogy biztonságban legyen.”
A pénztárcás persze egy könnyedebb példa, az már egy egészen más szint, amikor globális katasztrófákról, Európa jövőjéről és embertömegek vándorlásáról van szó. Németh Erika mindig azt tanácsolja a szülőknek, hogy gondolják végig: magát a nehéz helyzetet a legtöbb esetben nem tudják megoldani. A halott nagyit már nem hozzuk vissza és a háborús konfliktusokat sem tudjuk felszámolni, a nehéz helyzet által kiváltott nehéz érzéseket viszont tudjuk kezelni: erre vannak eszközeink. Például nézegethetünk képeket a nagyiról, összebújhatunk a gyerekkel, megsimogathatjuk, beszélgethetünk arról, hogy mi kavarog bennünk, és főképpen, hogy természetesek a rossz érzések (szomorúság, düh, félelem), de nem kell egyedül lenni azokkal és nem kell félni azoktól, mert elmulaszthatók.
(Az pedig már egy másik cikk témája, hogy a gyerekeket hogyan tanítsuk meg beszélni az érzéseikről.)
