Kár fanyalogni: a Bocuse’d Or mint adott térben, adott időben lévő entitás maga a csoda. Még a gasztronómia ellen beoltott, hamisítatlan konyhai antitálentum is képes másodpercek alatt extázisba kerülni attól a végtelenül hétköznapi jelenettől, hogy férfiak késsel a kezükben izzadnak. Jó, nem akármilyen férfiak, hanem azok, akikbe mindenféle értelemben halálosan bele lehet szeretni. Súlyos arcok, nehéz lelkek, elképesztő művészi kisugárzások. Ott van például a KGB-tiszt külsejű orosz, aki kegyetlen szenvedéllyel vágja fel a gombát, vagy a teljes fogorvosi kínzóeszközparkot felvonultató dán, aki egyszerre a CNC-programozó, meg maga a gép is, vagy a nagydarab svéd, aki maga a flow, miközben a mély tisztelettel bontja szét a szarvast. (Széll Tamás, aki a verseny ideje alatt szinte ki sem látszik az arcába lógó kamerák közül, mintha egy saját, belső rádiót hallgatna, ugyanebben a flow-ban főz.)

A versenyzők főzőboxai előtt pedig nagy öregek cirkulálnak: külföldi és magyar sztárséfek mély szakértelemmel felügyelik az eseményeket, vagy egyszerűen a puszta jelenlétükkel szurkolnak; az egy négyzetméterre eső, színes, kör alakú, értelmiségi szemüvegek arányánál (amitől egyből franciának néz ki az ember), már csak az autentikus pocakoké és a séfsapkák aránya nagyobb. Nyilván mindenki főzött már mindenkivel, és mosogatta a másik szennyesét, furcsa, de a móricz-i értelemben vett urambátyámozásnak nyoma sincs, és az idegesítő eltartott kisujjú gasztrosznobság is elmarad. Inkább csak alázatot látunk: Michelin csillagokkal és előkelő GaulMillau helyezésekkel kistafírungolt éttermek világlátott szakácskönyvírói, sztárséfjei és tulajdonosai keresnek maguknak apró feladatokat a „küzdőtéren”: ki a versenyzők hal- és hústáljait hordozza körbe büszke pincérként, ki a tálak tartalmát osztja szét mértani pontossággal kisebb tányérokra a zsűrinek kóstolásához, ki a szemöldökét vonja össze, és elvégzi az utolsó simítást a terítéken nagy műgonddal, hogy minden tökéletes legyen.

És a Bocuse-on valóban minden tökéletes, egyedül a séfekkel fontoskodva bájolgó, érdekes karrierúttal rendelkező főpolgármester-helyettes Szalay-Bobrovniczky Alexandra jelenléte és nejlonharisnyája nem hiányzik a színről. A lelátón szurkoló közönség szerencsére ellensúlyoz: zászlólengetés, fúvószenekar, üdvrivalgás, vuvuzela: az egész nap uralkodó ravehangulatot bármelyik hajógyári szigeti szórakozóhely megirigyelné. Amikor fél perccel a főzésre kiszabott határidő letelte előtt Széll Tamás diadalittasan felemeli a kezét, a Hungexpo G pavilonja szinte szétrobban, a magyar arany kihirdetése utáni ovációra pedig végképp nincsenek szavak. Ha van győzelem, amiben a hazai pálya és a hazai szeretet sokat számít, akkor ez egyértelműen az. Ráadásul a magyar és az ugyanolyan népes külföldi szurkolótábor tagjai példát mutatnak minden ultrának és fociszurkolónak, nem véletlenül vehető ki némi önirónia „Ria-ria-Széll Tamás” skandálásból.

Ugyanakkor jó kérdés, hogy a Bocuse-on egyáltalán miért vesz részt a mezei néző, és végső soron minek is szurkol az ember, mikor egy falatot sem kap az elkészült versenyművekből. Azért, hogy ne maradjon egy rohadék szálka sem az amúgy nagyjából kifilézhetetlen kecsegében? Egy séf se vágja le az ujját nagy igyekezetében? A kötelezően előírt, extra szívás tárkony szervesen beépüljön a menübe? Persze, a felszínen jelen vannak az efféle aggodalmak, és azt is tudjuk, hogy a tét a legjobb tizenegy közé kerülés, ami automatikus kijutást jelent a 2017-es lyoni VB-re. De mit kezdjünk most azzal, hogy a magyarok Európa legjobbjaként mehetnek a világversenyre, és azzal, hogy Széll Tamás, aki tegnap még az Onyx séfje volt, ma már egy ország séfje, a Mi Széll Tamásunk lett, és egyébként is, nevezzük már át Széll Tamás térre a felújított Moszkva teret.

Egy biztos: hiába a szigorú versenyszabályzat, a professzionális szervezés, a stopperek, a megfeszített tempójú felkészülés, a pártatlan nemzetközi zsűrik (a felügyelők mellett külön hús- és halítész bizottság), a Bocuse nem feltétlenül verseny. A „nemes háború” helyett sokkal inkább hasonlít zenei mesterkurzusra, ahol a világ kiválóságai azért jönnek össze, hogy tovább csiszolják a nüanszokat, majd végül összeálljanak egy felhőtlen örömzenélésre. Tulajdonképpen itt is örömzenélés folyik, és a rémes közhely feltöltődik igazi tartalommal: mindenki győztes, aki a Bocuse-on versenyezhet, sőt az is, aki egyáltalán a szakmából a verseny közelébe kerül. Hiszen mind magas árfolyamon jegyzett csúcsgasztronómiai szakemberek, akik kellő üzleti érzékkel nem csupán híresek, megbecsültek, hanem idővel viszonylag jómódúak is lehetnek, ha már most nem kőgazdagok.

Ha Széll Tamás most nem győz, senki sem küldi vissza a balettba’ ugrálni, maximum Michelin csillagos munkahelyére újabb- és újabb menüket álmodni. Sőt a versenyzésből „kiöregedve” sem fog szemétdobra kerülni, mint számtalan egykori „hős” a nagyszerű magyar sportolók és más tehetségek közül, akiket nagy tisztelettel elfelejtettünk. A Bocuse-ra készülve ráadásul szteroidszörny sem válik a szakácsból, a doppingolásnak, és bármiféle csalásnak a Bocuse vonatkozásában pedig nagyjából semmi értelme. Mert az olimpiai sportokként űzött, professzionális szintre fejlesztett szabadidős tevékenységekkel, teszem azt a gyeplabdával, a ping-ponggal vagy szánkózással ellentétben a főzés, a gasztronómia, a vendéglátás egy valódi szakma, nem néhány szezonra szóló pünkösdi királyság, ami a legtöbbször egy elrabolt, rettegésben, terrorban, a teljesítménykényszer beteges mámorában telt gyerekkor és ifjúság árán született meg. A Bocuse-on nincs vérre menő küzdelem, csak kézzel fogható boldogság.

Persze ettől még egyáltalán nem hülye az, akit felháborít a Bocuse puszta létezése, és nem érti, hogy mi végre ez az egész őrület. Minek három órán át háromféle trendi zöldséget kimondhatatlan nevű műveletekkel és eszközökkel addig piszkálgatni, amíg valami gumicukorszerű izé nem lesz belőle, hogy a zsűrielnök egy laza mozdulattal lekotorhassa a minimalista design tányérban szervírozott kaviár tetejéről? És minek kellett kifogni az összes kecsegét a Dunából, és Bambinak miért kellett meghalnia? Lehet válasz a kérdésre. Minden viszolygásunk ellenére nem árt, ha időnként szembesülünk azzal, ami mind össztársadalmi, mind egyéni szinten egészséges lelkületű, a létezésében értelmet találó emberré tesz bennünket: ez pedig nem más, mint határaink feszegetése, és önmagunk legyőzése. Időről-időre kell jönnie valaminek, ami megmutatja, hogy az ember micsoda nagyságokra, micsoda teljesítményre képes.

Mind ugyanúgy civilizációs tétje van annak, hogy megmásszuk-e, amit még senki sem mászott meg, hogy leszánkózunk-e olyan gyorsan onnan fentről, ahogyan még senki sem, és igen, megfőzzük-e olyan ízletesen, olyan arányérzékkel, olyan kreativitással, olyan tiszta és csillogó konyhát hagyva magunk után, mint senki sem. Az már persze személyes ízlés kérdése, hogy saját határaink ismeretében a hegymászót, a profi szánkózót, vagy a mesterszakácsot tartjuk-e idiótának vagy félistennek. Aki nem tudja örömét lelni időről-időre abban, hogy gyönyörködjön a határait lebontó emberiség előre mutató teljesítményében, saját magát sem válthatja meg soha, és tulajdonképpen nem hisz semmiben, pontosabban a változásban, a pozitív jövőképben semmiképpen sem.

Mindemellett ugyanilyen vérre menő kérdés, hogy tudomást vesz-e a körülötte lévő valóságról, a kontextusról mindaz, aki a nagy tömegek szempontjából valamilyen téren kiemelkedő teljesítményt nyújt. Főleg ha egy szakácsversenyről van szó, ahol mégiscsak az élet szimbóluma, az étel tétje és origója mindennek. Aki a kenyérrel és a borral sáfárkodik, az mindennél nagyobb súlyt és felelősséget visel. A négymillió szegény országában van mit észrevenni, elég csak kicsit pislogni hozzá (bár lehet, hogy bizonyos teraszos panorámákról nem látszik), és ha már a Bocuse mostani döntője az európai gasztronómiai csúcsértelmiség összeborulásáról szól, a menekültválság kellős közepén biztosan találnak maguknak CSR-tevékenységet. Bár ez csak ködpiszkálás, tulajdonképpen senki sem tudja, hogy hova kerül az étel, amit a versenycsapatok hónapokon át „gyakorlásképpen elfőznek” és azt sem tudom, hogy ki ette meg a döntős menüket.

Ez persze nem jelenti azt, hogy fulladjunk bele az „Afrikában bezzeg éheznek a gyerekek” álságos retorikába minden elfogyasztott kézműves fagyi vagy rukkolasaláta után, mert a végén gyomorrákot kapunk az állandó szorongástól és bűntudattól, hiszen a problémáinkat csak a maguk kontextusában oldhatjuk meg. A hangsúly és a lényegi elem sokkal inkább a megfelelő arányokon van: jó kérdés, hogy a gyermekszegénység mikor válik a Bocuse-hoz hasonlóan a világ legalaposabban és leglelkesebben dokumentált „eseményei” közé. Persze nemzetközi összműsoridőt még nem mérte fel senki, ahogy az interneteket sem, szóval itt bölcs belátásra int ismét a privát tapasztalat. Az viszont tény, hogy joggal támad fel a kispolgári öntudat még a francia és a nyugat-európai gasztro-nagyhatalmak közé betörve is a rejtélytől, hogy mi a túróért (a lányáért) ölt bele 1.3 milliárdot a magyar állam a budapesti Bocuse-döntőbe, miközben nem létezik, hogy egy ilyen rendezvény a piacról, a piaci szereplők támogatásával nem él meg.

Végülis mindegy, a lelkiismeretét még birtokló magyar már hozzászokott, hogy ne legyenek luxus igényei: jöjjön valaki bárki, megfizetjük az árát, csak csináljon valamit, most egyelőre annyi gasztrokultúra is elég lesz, hogy legközelebb már ne engedjék az asztalhoz ülni a csokit foggal bontókat és a szotyiköpködőket.