Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egy tipikus angol idióta - Hugh Laurie (Dr. House) most zenészként áll elénk a színpadra, és ezzel a markáns bemutatkozással helyezi el magát az univerzumban. Mi persze nem hiszünk neki. Aztán átül a zongorához - úgy tűnik, ott érzi igazán jól magát. Humoros, közvetlen, és igazán jó muzsikus. Azonnal otthon érezzük magunkat a világában. Letörölhetetlen mosolyok, kontrollálhatatlan végtagok, és némi kollektív őrület. Hugh Laurie és a The Copper Bottom Band koncertjén jártunk.
Esteledik, egy idegen városban bóklászunk kissé meggyötört turistaként, és az egész napos intenzív menetelés után alig várjuk, hogy egy barátságos, zugokkal bélelt kocsmában megigyunk egy hideg sört. Talán még a helyiekkel is elbeszélgetnénk a pult mellett. Csak a megérzéseinkre hagyatkozunk, sodródunk az utcák és a hasonlóan keresgélők árnyékában, aztán megérkezünk. Bárzongora, rojtos lámpaernyők, barátságos fények, örömzenészek és blues.
Let the good times roll
Ritkán érezzük azt egy koncertterem nézőterére lépve, hogy most azonnal fölmennénk a színpadra, de Hugh Laurie (Dr. House) és a The Copper Bottom Band szombat esti koncertjén ez másképp alakul. Otthon vagyunk az első perctől kezdve. Akár még le is játszanánk néhány akkordot azon a zongorán. Nem ők Budapest vendégei, mi vagyunk vendégek az ő világukban. Az élmény olyan, mint amikor egy könyv az első pillanattól kezdve beszippant, amikor pedig a végére érünk, egyedül érezzük magunkat a főhőseink nélkül.
Hugh Laurie nyilvánvalóan már akkor megvásárolta a budapestiek kegyeit, amikor egy Twitter-üzenetben közölte: Budapest olyan gyönyörű, hogy oda sem mer nézni. Ezt természetesen a színpadon is megerősíti, sőt továbbmegy: szerinte ez a legcsodálatosabb város az egész bolygón, egy felejthetetlen hely. Ezt abban a pillanatban el is hisszük neki. Ez így van kitalálva.
A blues stílusú szerzemények óriási sikert arattak világszerte, a Billboard blues listáján is az elsők közt végzett. Ezen felbuzdulva tavaly kiadta második albumát Didn't It Rain címmel, amelyen a blues egészen korai előadói, mint W.C. Handy vagy Jelly Roll Morton, illetve az újabbak közül Dr. John számai is szerepelnek. A lemez megjelenését egy világ körüli turné is követte, amelynek során az Egyesült Államoktól kezdve Európán át egészen Brazíliáig és Új-Zélandig teltházas koncerteket adott.
Laurie nem szívesen magyarázza, hogy egy oxfordi születésű britként miért pont blues zenét játszik: - Inkább nem mondok semmit – állítja. - Mutassa meg az album, hogy én egy fehér, középosztálybeli angol vagyok, aki a legnagyobb természetességgel merül alá az Amerika déli részén honos zene misztikumában. Az az egyetlen mentségem, hogy megpróbáltam megvizsgálni, mit jelent az autentikus kifejezés. Vajon az elég autentikus, amikor amerikai színészek Shakespeare-t játszanak? Vagy amikor egy angol egy amerikai doktor bőrébe bújik? Hát ennyit erről.
Miközben nekünk udvarol, színészként és muzsikusként is kifigurázza saját magát, tele van iróniával és humorral, épp, ahogy képzeltük. Egyszerre Mr. Beanbe hajló csúnya, brit, bohóc suta mozgással, és végtelenül sármos, intelligens muzsikus, sőt – bár ezt mutatja meg a legritkábban - érzékeny férfi. Egyszerre alázatos zongorista és lebilincselő frontember annak minden irritáló allűrje nélkül. Beszélget velünk, szórakoztat, partnerként kezel, ezért pedig hálásak vagyunk neki. A teljesség kedvéért egy öndefiníció is elhangzik: "a typical English idiot".
A dráma élét szinte mindig elveszi, kivéve, amikor egyedül ül a színpadon a zongorájával, hogy a Katrina hurrikán pusztításáról énekeljen, vagy amikor egy egészen magával ragadó instrumentális felépítményből elénk tárják a csonton túlig lerágott Summertime című világslágert. Varázsolnak vele.
Varázsolnak, hiszen ez a koncert egyáltalán nem egyszemélyes show. Szinte mindenki zenei multitalentum, a vokalisták (Sister Jean McClain, Gaby Moreno) csodálatos szólóénekesek. Gaby Moreno úgy utaztat meg bennünket az időben a hangjával, hogy szinte még a bakelit recsegését is halljuk. Sister Jean McClain pedig maga az ősi energia és ritmus.
My whole world crashes without your kiss of fire
Ritkán hallunk női harsonást, de ahogy meglátjuk Elizabeth Lea-t játszani, azonnal a rajongóivá válunk. Hamar kiderül, hogy egy női harsonaszóló is lehet szexi és bájos egyszerre. Úgy bánik ezzel a férfias hangszerrel, hogy közben játékos, vidám nő marad, aki tele van élettel. Briliáns jelenség.
A zenekar férfi tagjai biztos háttérként működnek, észrevétlenül váltogatják a színpadon felhalmozott hangszereket, aztán egyszer csak ők is előrelépnek, hogy fellebbentsék: énekelni is tudnak. Megint itt a humor, a bajtársiasság és a sárm. Egy újabb ősrégi, 1930-as dal: Lazy river. Csak mosolyogni tudunk, nincsenek unott pillanatok. Ők pedig hálásak nekünk, hogy hagyjuk: tovább lélegeztessék ezeket a dalokat.
Up a lazy river, how happy we will be
Ebben a zenében nincs semmi harsányság, semmi bántó világmegváltás, semmi műviség. Eszünkbe sem jut a szó: világsztár. Embereket látunk, akik szeretnek zenélni, közben meginni egy-két viszkit (vagy ahogy Hugh Laurie mondja: English apple juice-t), beszélgetni, és lehetőleg végig táncolni és röhögni az egészet.
Ez pedig átragad a közönségre is: a közel két és fél órás tiszta, minőségi élmény utolsó fél óráját végigtáncolja és őrjöngi az egész Kongresszusi Központ (kivéve azon keveseket, akik faarccal, mozdulatlanul képesek végigülni egy ilyen bluesrobbanást is – ők nyilván ajándékba kapták a jegyet). Mi mindenesetre tökélyre fejlesztjük a széksorok között táncolás művészetét, a Pulp Fictionre kirázzuk magunkból a maradék rossz energiákat is, és szinte lebegve távozunk, tovább görgetve a fejünkben a dalokat.
Still the world goes on the same.
