Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az aprócska makaron a múlt század elején Párizsból indult világhódító útjára, és népszerűsége máig töretlen. Az utóbbi években nálunk is divatos lett: magára valamit adó cukrásznak illik előállni a saját makaronjaival. De egyre többen próbálkoznak otthon is a „szendvics sütivel”. Íme, egy lelkes és kitartó hívő makaron-története. Az újabb hosszú hétvégén mi is próbálkozhatunk.
Ha a makaronnal közös történelmünket egy grafikonon akarnám ábrázolni, a görbe meglehetős kiugrásokat mutatna, pozitív és negatív tartományban egyaránt.
A legmagasabb, valószínűleg megdönthetetlen csúcson Laduree rózsás-málnás macaronja (na,ez aztán megérdemli, hogy ne fonetikusan írjuk a nevét) díszelegne, a legmélyebb mélypontokon pedig a kukában landolt saját készítésű kis süteményeink búslakodnának.
De semmi ok az önsajnálatra, mert egy másik jelentékeny csúcson legutóbbi, saját készítésű rózsás makaronunk is helyet kapna. Ám ennek története van. A macaron/makaron ugyanis szerénységre tanítja még a legönhittebb amatőr cukrászt is.
Ehető kísérlet
Első alkalommal akkor fordult meg a fejünkben - a többes szám állandó tettestársamat, tizenéves lányomat takarja -, hogy nem elég az utunkba kerülő összes makaront megkóstolni, de magunk is megpróbálkozhatnánk vele. Mikor hazavittem egy csinos, ám kissé hiányos Miele-receptkártyát, ami arra buzdított, hogy a honlapot felkeresve megtaláljuk a teljes leírást, sőt még videót is az elkészítéshez.
Hozzákerestem Mautner Zsófi témába vágó blogbejegyzéseit, és miután az elméleti tudnivalókat begyűjtöttük, felvérteztük magunkat a szükséges eszközökkel, vagyis vásároltunk egy maghőmérőt és egy nagy szilikonos habzsákot. Minden egyebünk volt otthon, kivéve az egyik üzletben ajánlott korongmintás sütőlapot, de a fent emlegetett tettestárssal megegyeztünk, hogy erre nincs is szükségünk, nem leszünk boldogtalanok, ha a makaronjainknak mindössze az lesz az egyetlen bajuk, hogy nem elég kerekek vagy egyforma méretűek.
Ezt követően, miután letelt a tojásfehérjékre kiszabott négy napos várakozási idő, nekiveselkedtünk a receptekben előírt cukorszirupgyártásnak és egyéb varázslásnak. S csodák csodájára, vagy talán inkább a kezdők szerencséjére, az eredmény határozottan ehetőre sikerült. Macaronnak ugyan nem feltétlen nevezném, kicsit rücskös (elfelejtettük átszitálni a mandulalisztet), kicsit csúcsos volt, de a mienk. Ha másoknak nem is dicsekedtünk el vele, mi magunk jóízűen megeszegettük. Meg voltunk róla győződve, hogy ennél csak jobb jöhet.
Aztán egy unalmas hétvégi délutánon bohóckodtunk egyet egy alexandrás szakácskönyv receptjével is, de kiderült, annyira azért nem egyszerű az élet, mint ahogy ott leírják. Így hát, mivel mégis csak komoly emberek vagyunk, újra elővettük a Miele-Mautner Zsófi receptet. Mértünk, szitáltunk, hőmérőztünk, de a csoda ezúttal elmaradt. A sütemény pedig ment a kukába.
A konyha újratöltve
Ez volt az a pont, amikor feladtam. A recept túl bonyolult, a hozzávalóink nem elég jók, és a Villa Bagatelle, de még Vác és Solymár sincs túl messze, legfeljebb mászkálunk egy kicsit, ha jó macaront akarunk enni Mihályitól meg a Zazzies hölgyektől. Párizs pedig úgyis visszahív, mert a nyári pár nap alatt a Pompidou-ra már nem jutott időnk, és szégyenszemre Pierre Hermes-t is elmulasztottuk.
Miután ezt így szépen elrendeztem magamban, megkaptam Jill Colonna: Akarom, mert Makaron! című receptalbumát, hogy nézzem meg, és alkalmasint írjak róla. A könyv kifejezetten csinos, kellemes kézbe venni, a Barbie-korszakból csak pár éve kinőtt tettestárs első perctől imádja. Nekem tüzetesebb szemrevételezés után egy kicsit túl csajos, túl rózsaszín, túl csicsergős. Hajlamos lennék félretenni, de a feladat az feladat, különben is egy szakácskönyvről elsősorban az dönti el, hogy jó-e vagy sem, hogy a benne lévő receptek mennyire használhatók. Horváth Ilonát sem a szépségéért szerettük.
Így hát, három a magyar igazság, negyedik a ráadás, megbeszéljük, szerda este igazi macaront sütünk, különösen mert előző szombaton, mire észbe kaptam, a tojásfehérjék már be is ugráltak a hűtőbe. Hogy aztán csütörtökre még egy történelem témazáró is közbejön, csak fokozza az izgalmakat. Hitler, Sztálin, Mussolini és a macaron egy konyhában - hogy ebből mi sül ki!
Megmondjuk a tutit
Szerdán kora délután még ételszínezék és rózsavíz után kajtatok, mikor a lány már süvölti a telefonba, hogy elővegye-e a hűtőből a tojásfehérjét, mert azt sütés előtt minimum 2 órával szobahőmérséleten kell tárolni. Hát persze, vedd csak elő!
A hozzávalók egyébként nagyjából ugyanazok, mint a Miele-receptnél, de az arányok és a technológia különböznek. Jill Colonna jóval kevesebbet variál. 118-120 °C közé belőtt, gondosan hőmérőzött cukorszirupról például szó sincs. 27 deka porcukrot összeszitálunk 18 deka mandulaliszttel (ez a legmacerásabb, de a szépségért meg kell szenvedni, lásd rücskök), a 15 deka tojásfehérjét apránként felverjük a 10 deka finomított, nálunk mindössze átszitált kristálycukorral, és ennyi. Az egyetlen trükk, hogy miután a kettőt óvatosan összekevertük, a tésztát tésztavakaróval addig kell masszírozni, amíg szalagos nem lesz.
Túlzásba esni ezzel sem tanácsos, mert akkor nagyon szétfolyik, az eredmény pedig ehetetlen. (Ez is tapasztalat, eggyel későbbi, de azzal most nem dicsekszünk.) Aztán habzsák, várakozás, míg a korongok teteje kicsit meg nem szárad, végül irány az előmelegített sütő. A hőmérséklet receptenként változó, Mieléék 155 °C-ot és légkeverést, míg Mautner Zsófi 160 °C-ot és a légkeverés mellőzését javasolja.
Legjobb barátnőnk, Jill Colonna a légkeverésre és 160 °C-ra esküszik. Nekünk ezzel szemben a 140 °C jön be légkeveréssel úgy, hogy a skót hölgy javaslata szerint a nyolcadik percben ellenőrizzük a korongokat, és miután tapintásra még rezegnek, mehetnek vissza további 3-4 percre.
Még az első alkalommal gondot jelentett a sütik lehámozása a sütőpapírról, itt megint Jill nyer, békésen ki kell várni, amíg a tepsi ki nem hűl, akkor éles késsel feljönnek a kis szépségek.
Nincs más hátra, csak meg kell tölteni őket. A töltelék mindenkinek a fantáziájára van bízva, csak arra kell vigyázni, hogy elég sűrű legyen, különben, ha a tésztát nem azonnal elfogyasztandó könnyű desszertnek szánjuk, elázik korong, és oda a varázs.
A szakértők azt mondják, a kész makaronokat 24 órára hűtőbe kell tenni, hogy összeérjenek az ízek. Azért megnézném én azt az amatőrt, akinek először sikerül a süti, hogy bírja ki egy egész napig, hogy nem kóstolja meg. A mi rózsásaink mindenesetre már 12 óra állás után is tökéletesek. Sőt, akkor a legjobbak, utána már kevésbé roppantak, mert szokás szerint túlzásba estem a töltelékkel. Jill Colonna persze erre is felhívta a figyelmet, de sajnos elképesztően finomra sikerült a rózsás krém, nem akartam elpocsékolni.
Elégedettség
Mindent összevetve rendkívül hálás vagyok a skót hölgynek, mert fellebbentette a fátylat erről az enyhén túlmisztifikált francia csodasüteményről. És bár a rózsás makaron óta volt újabb félresikerült próbálkozásunk, a könyvet záró makaronszervízt is böngészve, tudjuk már, hol hibáztunk.
De nem csak a szervizoldal miatt érdemes megvenni az albumot. A hagyományos ízek mellett számos, angolszász sütemény ihlette makaron receptje is szerepel benne. Sőt, a mogyoróallergiások, és a fűszeres, pikáns ízek kedvelői is megtalálják a számításukat, a könyv hozzájuk is szól. Az pedig bónusz, hogy ad néhány ötletet a megmaradt tojássárgák felhasználására is.
Ami pedig a túl édeskés stílust illeti: miután megízleltük a saját tökéletesen roppanós, krémes makaronunkat, olyan boldog és elégedett hangulatba kerülünk, hogy még a sütemények díszcsomagolásáról szóló hosszas fejtegetéseket is fülig érő szájjal olvasgatjuk. Mi több, a bennünk megbújó, ám teljesen lefegyverzett grammatikanáci azt is megbocsátja, hogy a címben nagybetűvel szerepel a „Makaron”. Miért is ne ?
