Annyira belejöttünk a hintapolitikába, hogy akkor is csináljuk, amikor semmi értelme
A magyar történelem Mohács utáni évszázadainak egy megkerülhetetlen élménye a hintapolitizálás, a XVI-XVII. században a török és a német között őrlődtünk, aztán Trianonig a kuruc-labanc dichotómia határozta meg a közéleti gondolkodásunkat, a két világháború között pedig a revíziós vágyaink diktálta igyekezetből úgy törekedtünk minél jobban profitálni a német orientációból, hogy azért cserébe a kötelező minimumot akartuk nyújtani csak. Ami összeköti a múlt ezen nagy hintajátszmáit, az az, hogy valamilyen formában mindig kényszerpályán voltunk és egy erősen korlátozott mozgástérből próbáltuk kihajtani a legjobbat. Volt, amikor még össze is jött, máskor pedig csúfos kudarcot vallottunk. A hintapolitika ugyanis kockázatos játék, így nagyon fontos, hogy akkor van értelme csinálni, ha van egy nagy közös cél, amiért érdemes dolgozni, ha úgy alakul, még önmagunk ellenében is.
