Annyira belejöttünk a hintapolitikába, hogy akkor is csináljuk, amikor semmi értelme
A magyar történelem Mohács utáni évszázadainak egy megkerülhetetlen élménye a hintapolitizálás, a XVI-XVII. században a török és a német között őrlődtünk, aztán Trianonig a kuruc-labanc dichotómia határozta meg a közéleti gondolkodásunkat, a két világháború között pedig a revíziós vágyaink diktálta igyekezetből úgy törekedtünk minél jobban profitálni a német orientációból, hogy azért cserébe a kötelező minimumot akartuk nyújtani csak. Ami összeköti a múlt ezen nagy hintajátszmáit, az az, hogy valamilyen formában mindig kényszerpályán voltunk és egy erősen korlátozott mozgástérből próbáltuk kihajtani a legjobbat. Volt, amikor még össze is jött, máskor pedig csúfos kudarcot vallottunk. A hintapolitika ugyanis kockázatos játék, így nagyon fontos, hogy akkor van értelme csinálni, ha van egy nagy közös cél, amiért érdemes dolgozni, ha úgy alakul, még önmagunk ellenében is.
A XVI. században, egészen pontosan Buda 1541-es török bevételét követően három részre szakadt Magyarország. A nyugati és északi országrész a Habsburg-ház ausztriai ágának vezetése alatt működött tovább Magyar Királyság néven, az ország közepét behúzták az oszmánok, a keleti területeken pedig idővel megalakul a török vazallusállam, az Erdélyi Fejedelemség.
A hódoltsági területet leszámítva a másik két országrész notabilitásainak a legfontosabb célja ezen időszak alatt Magyarország egyesítése volt.
Persze abban már voltak viták, hogy ezt ki milyen feltételek mellett képzeli el.
A Magyar Királyság politikusai, hadvezérei rendszerint ezt egy Habsburg uralkodó alatt látták megvalósíthatónak, míg a függetlenségi, de legalábbis különutas gondolat bölcsője Erdélyben ringott, gondoljunk csak Báthory István sikeres és II. Rákóczi György nem túl sikeres lengyelországi kísérletére. Az erdélyi fejedelmek ugyanis a lengyel korona megkaparintásával szerettek volna szabadulni a Porta és Bécs szorításából, magyarán „országot királysággal – királyságot országgal akartak szerezni”.