De miért hárítunk? Ennek sok oka lehet, kezdve a betegséggel járó tünetek elviselhetőségétől a saját felelősségünkkel való szembenézés félelméig.

Sokszor érezzük azt, hogy ugyan már jelentkeznek kellemetlen tünetek, azok még pont nem járnak olyan fájdalommal (például kezdődő aranyér esetén), ami kényelmetlenné tenné mindennapjainkat. Így azokat inkább elhanyagoljuk, mintsem komolyan vennénk szervezetünk figyelmeztetését a közelgő bajra.

Továbbá az is probléma lehet, hogy orvoshoz menni nem is olyan egyszerű annak, akinek ezer dolga van. Amikor az ember fontos és sürgős tennivalóinak listája eleve sokkal hosszabb, mint ami az adott napba belefér, akkor úri huncutságnak tűnik egy-két órát várótermekben tölteni valami olyasmi miatt, amiről tulajdonképpen nem is tudjuk, hogy mit jelent, jelent-e bármit.

Aztán ott van a bizonytalanság kérdése is: nem tudjuk, hogy mit fogunk megtudni. És persze adott a dilemma: ha nagy a baj, vajon akarjuk-e tudni? Azzal persze nem kerüljük el a problémát, ha magát az orvost is kerüljük, de mi, emberek már csak így működünk: sokszor megelégszünk illúziókkal, sőt, adott esetben jobban ragaszkodunk hozzájuk, mint a valósághoz.

Még inkább így van ez azon kórképek esetében, amelyek kialakulásában életmódbeli tényezők is szerepet játszhatnak – vagyis részben egyéni felelősségről is szó lehet. Mint mondtuk, nem akarjuk hallani, hogy komoly bajunk van. Egy dolgot szeretnénk még kevésbé hallani: hogy a kialakulásáról esetleg mi magunk is tehetünk.

Érinthetetlenek

Az emberek persze nem egyformák: sokan a legapróbb jelekre is orvoshoz szaladnak, mások szociális tevékenységként járnak rendelőkbe. A többség azonban inkább makacs: csak akkor indul el, ha már baj van. Különösen így van ez, ha kellemetlen vizsgálatról van szó. Érthetetlen persze, hogy miért számít jobban tízpercnyi kellemetlenség a nyugodt jövőhöz képest - de valamiért mégis számít. Természetesen senki nem szereti, ha egy idegen tapogatja, vagy épp hideg műszerekkel ér hozzá – legyen az akár a legjobb szakember. Testi integritásunkat hajlamosak vagyunk annyira félteni, hogy egy komolyabb orvosi vizsgálat képe szorongó kisgyereket csinál belőlünk: hasonlóak leszünk egykori önmagunkhoz, aki elrohant a doktor néni elől. Ilyenkor a józan ész valahova a háttérbe szorul, és maradnak a zsigeri reakciók.

Arról nem beszélve, hogy az orvosi vizsgálatokhoz általában le kell vetkőzni, ami megint csak a nemszeretem-helyzetek közé tartozik. Persze nem mindegy, hogy meddig kell vetkőzni, és hogy a meztelenség milyen testtájakat érint. Valószínűleg minden vizsgálat közül a legkellemetlenebb az urológiai, a nőgyógyászati és a proktológiai. Nemcsak azért, mert ezek fizikailag érzékeny testtájainkat, nemi szerveinket, illetve a kiválasztáshoz kapcsolódó szervrendszereinket érintik, hanem mert e területek tabunak számítanak a modern társadalomban. Vagyis érinthetetlenek – minden értelemben.

Az orvos-paciens viszonyban két, mondhatni, idegen ember találkozik. Hiába tudjuk, mi a cél, bizony nagyon szokatlan már csak az is, hogy egy idegennel intim testtájainkról és működéseinkről beszéljünk, pláne, hogy az illető meg is érintse azokat. Társadalmunkban mások előtt még magunk sem érintjük ezeket a területeket, és minden velük kapcsolatos működésünket - a szextől a székelésig - elbújva intézzük.

Férfiaknak nehezebb

„Ami a bélrendszerünket illeti, ugyan tudunk a létezéséről, de senki nem látja azt. Amit pedig nem látunk, azzal minek foglalkozni?” – magyarázza az uralkodó hozzáállást Brjeska Dóra, a „Van holnap” elnevezésű, betegségmegelőzéssel, figyelemfelkeltéssel foglalkozó alapítvány munkatársa.

„Pedig ez a szemlélet nagyon káros, ha a következményekre gondolunk. Azzal, hogy a beleinkhez kapcsolódó problémákat, betegségeket titkoljuk (sokszor még a család, barátok előtt is), az a hibás elképzelés alakulhat ki, hogy ezek előfordulása annyira ritka, hogy nincs is értelme a megelőzéssel foglalkozni.”

Brjeska Dóra szerint mindkét nem képviselői hajlamosak a szőnyeg alá söprésre, ám a férfiakban erősebb az ellenérzés. „Igaz, hogy a nők szégyenlősek, egy férfinak a büszkeségét is sérti, hogy az alsófelét mutogassa. Ráadásul esetükben olyan asszociációk kapcsolódnak ehhez a területhez, amelyek szintén a férfias férfi státuszát gyengítik. Hiszen még ha orvosról van is szó, mégiscsak (többnyire) egy férfi ér hozzájuk tiltott ponton.”

Brjeska Dóra azt mondja, egyrészt érthető, ha a végbél környéke sokaknak taszító, szégyellnivaló, hiszen a beleinkből olyan dolgok távoznak, amik kellemetlenek. Ugyanakkor a gyerekeknek ezek még természetes testi működések, sőt, esetükben teljesen elfogadottak. „Ha belegondolunk, a kisbabáknál még figyeljük, mi van a pelenkában, hogyan mocorog a belük. De ahogy eljut a gyerek odáig, hogy egyedül végzi el a dolgát, onnantól azt tanítjuk, hogy nem illik ezzel foglalkozni. Pedig ha gyerekkorban - amikor még nem tekintik tabunak a témát - mindenki megtanulná, hogy ezzel foglalkozni kell, és hogy a széklet nagyon is árulkodó lehet, akkor a felnőttek időben eljutnának az orvoshoz.”

Ez sok kórképnél – például daganatgyanú – életmentő lehet, máskor súlyosbodó kellemetlenségeket előzhetünk meg, mondjuk az aranyérbetegség esetében. Utóbbinál a kezdeti tüneteknél még segítséget jelenthetnek a vény nélkül kapható, helyileg ható kúpok és kenőcsök, ám ha a tünetek nem enyhülnek, nem szabad tovább halogatni. Sőt, ha javul is a helyzet, még akkor is érdemes felkeresni egy szakembert, aki a megerősíti a diagnózist, illetve életmódbeli tanácsokkal láthat el bennünket a kiújulás megelőzése érdekében

Tévhitek egy rettegett vizsgálatról

Az alapítvány munkatársa azt mondja, az átlagembernek kevés az információja erről a témáról, és ami van, az is hibás vagy hiányos. „Ha azt mondjuk: belek, azonnal mindenki a műszeres vizsgálatra gondol, és ez hatalmas elrettentő erővel bír. Eleve nem túl biztató a gondolat, hogy valakibe csöveket dugnak, pláne, ha olyan helyen tennék ezt, ahonnan inkább távozni szoktak dolgok.” Szerencsére ez egy nagyon felszínes és leegyszerűsített kép, amit rengeteg tévhit színez a valósnál sötétebbre. „Gyakran tapasztalom, hogy a páciensek túlzott aggódással érkeznek hozzám elképzelve azt a „szörnyűséget”, ami a vizsgálat alatt érni fogja őket” – írja dr. Bánfalvi Péter proktológus, aki érdekesen mesél a leggyakoribb tévedésekről:

1. A vizsgálat fájni fog
   A vizsgálat fájhat, de nem feltétlen fáj, és ez nagyban függ a beteg lelkiállapotától. „Ha az ember szorong, a végbele is szorong” – fejezi ki az orvos szemléletesen, ami annyit jelent, hogy izgalom esetén a záróizom annyira zár, hogy ellehetetlenítheti a vizsgálatot. „Mérlegeljen, melyik a fontosabb, a vizsgálat és a gyógyulás, vagy hogy mondhassa: fáj, és inkább tovább szenved” – tanácsolja dr. Bánfalvi.
2. A vizsgálat „ciki”
   A proktológus profi szakember, aki akár harminc beteget is vizsgál naponta – számára ez már rutincselekedet, a legkevésbé sem zavaró még akkor sem, ha előfordulnak kisebb „balesetek”. Vizsgálat előtt azért érdemes elmenni vécére, de teljesen felesleges mondjuk napokig nem enni.
3. Az orvos megítél majd
   Az orvos leszögezi: a végbélbetegségek általában nem higiénés gondatlanság miatt alakulnak ki, sőt – hangsúlyozza - a túlzott tisztaságra való törekvés, az antiszeptikus tiszálkodószerek használata több gondot okoz, mint az elhanyagoltság.

Vagyis a halogatás értelmetlen: csak magunkat hozzuk egyre kilátástalanabb helyzetbe, hiszen kialakul egy ördögi kör. Nem fordulunk orvoshoz, mert nem akarunk rossz hírt hallani. Ám minél később jutunk el odáig, annál nagyobb az esélyünk rá, hogy előbb-utóbb óhatatlanul rossz hírt kapjunk.