Megsemmisítő érzés utálni a testünket, de szeretni is kutya nehéz. És biztosan nem néhány hashtagcunamin fog múlni. Sok és összetett munka jóban lenni a külsőnkkel, többgenerációs kudarchalmot és a közösségi média szörnyeit is le kell gyűrni hozzá. De a legfontosabb: meg kell tanulni befelé is nézni.
A tükörbe nézést nem könnyű elkerülni. Most nem a kifejezés átvitt értelmére gondolok, amikor a magunk vagy mások morális elvárásainak próbálunk megfelelni azzal, hogy álljuk a jobbik énünk tekintetét, hanem a nagyon is fizikai aktusra, amikor a testünk körvonalait mérjük fel a tükörben, amikor forgolódunk, hogy a lehetőség szerint mindent lássunk, amit a hajlékonyságunk és az anatómiai adottságunk még enged. Mert az, hogy hogyan nézünk ki, fontos. Az, hogy miért fontos, már vita tárgya. Egy elég nagy horderejű, ráadásul egy időtlen idők óta zajló vitáé.
Tükörképünk gazdasági mutatói
Dicsőíthetjük ugyan a belső értékeket, de az első benyomásainkat a másikról abból nyerjük, hogy hogyan néz ki. A másik pedig abból, hogy mi hogyan nézünk ki. Az egész ott válik trükkössé, hogy egyénileg és társadalmilag is kialakítunk bizonyos kereteket arra, hogyan is kellene kinéznünk. Az adottságainkból, az élethelyzetünkből, az életkorunkból adódóan pedig szinte biztos, hogy ennek az elvárásnak az esetek döntő többségében nem tudunk megfelelni. Hányszor mondja valaki a tükörbe pillantva, hogy „igen, épp így szeretnék az emberek elé lépni”?
Nem csoda, hogy – kis túlzással – az önképünk kijavítása hajtja előre a gazdaságot: a hirdetők egyik bevett stratégiája, hogy a kétségeinket, az önbizalomhiányunkat játsszák ki, és arra biztatnak, hogy a problémát lássuk – a túlsúlyt, a bőrhibákat, a fájdalmakat –, hiszen ők erre kínálnak megoldást a sminktől kezdve a fogyasztótablettán át a lézeres korrekciókig. Csak meg kell venni.
Belénk verték, mi pedig a magunkévá tettük, hogy kegyetlenek legyünk magunkkal – és másokkal is. A body shaming, vagyis a testszégyenítés tulajdonképpen univerzális abban az értelemben, hogy minden embertípusra alkalmazható. Valaki lehet persze túl kövér, de lehet túl sovány is, túl kopasz, túl ráncos, esetleg túl izmos, sőt még túl egészséges is. Bármilyen is, könnyen találunk olyan pontot rajta, amiért gonoszkodhatunk vele egy kicsit. Igazán viszont akkor van pusztító ereje ennek, ha saját magunk ellen fordítjuk. Nem véletlenül népszerű az interneten az a gondolat, hogy egy társadalomban, amely az önbizalomhiányodból profitál, igazán lázadó aktusnak számít szeretni önmagad.
Vajon elég szép vagyok?
A történelem folyamán az ideális test mást jelentett kulturálisan, mint amit a test tulajdonosának a közérzete és egészsége megkívánt volna. A legtöbbször kinézni kellett valahogyan, nem pedig jól lenni. Ép testben ép lélek? Az elvárásokban ez nehezen értelmezhető.
Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra A Nő magazinban olvashat, amelyben tanult vagy tudattalan mintáinkkal foglalkozunk.  |
Ha a legkorábbról ránk maradt ábrázolásokból indulunk ki, a nők ideális formája a kerek, széles csípő, a terebélyes has és a hatalmas mell volt: a willendorfi vénusz mindannak a megtestesítője, amit ma túlsúly alatt értünk. Nem is beszélve a rubensi idomokról, amelyeket ma már kifejezetten egészségtelennek tartunk. Vagy a fűzővel kierőszakolt homokóra alkatról, amely bilincsként szorította össze a női testet. Jól nézett ki? Valószínűleg igen. Jó érzés volt hordani? Kizárt. Az élethez levegő kell, egy fűzőben viszont pont levegőt nem lehet venni. És az sem számít, mennyire tartunk fejlettnek egy társadalmat: a nyakat hosszabbító ékszerek, a lábat deformáló cipők, a bordát törő fűzők vagy a fülcimpát tágító karikák ugyanarról tanúskodnak. Minden kor embere találkozott vele.
A 20. században például a nőknek egyszer csak fogyniuk kellett ahhoz, hogy az ideálishoz közelítsenek. Persze ez sem volt elég, hogy pont jók legyenek, hiszen évtizedenként változott, hogy a korhangulat éppen milyen mell- és csípőbőséget talált ideálisnak, és ezeknek hogyan kellett aránylaniuk egymáshoz.
A kilencvenes évekre oda jutottunk, hogy a mentális betegségek közül az anorexia nervosához volt köthető a legmagasabb halálozási arány, miközben az Egészségügyi Világszervezet a globális elhízás miatt kongatta a vészharangot. Vagyis túlsúlyos emberek milliói élték úgy az életüket, hogy a leggyakoribb vizuális inger, amit kaptak, az a csontsovány modellekkel eladott reklám volt. Egy egész generáció építette be az identitásába ezt a bukásra ítélt önképet, a „soha nem lehetsz elég tökéletes” érzését, amelyet aztán a közösségi média tovább mélyített.
Jó vagy, ahogy vagy. Ja, mégsem
A szélsőségeknek ezt az elképesztő rángatását az elmúlt évtizedben próbáltuk korrigálni. Egyrészt továbbra is stresszelünk azon, hogy hogyan nézünk ki a fotókon, de a vizuális ingerek soha nem látott mennyisége miatt legalább már látunk olyan képeket is, amelyekből kiderül, hogy sokfélék vagyunk sokféle testtel. Nem mintha ebben ne lenne csapda. A testpozitív-mozgalom, mint minden korábbi, a testhez kötődő előírás, nyomás alatt tart: a testedet szeretned kell, itt és most, úgy, ahogy van. És ez megint csak olyan feladat, amelyet nehéz megugrani. Saját magunk elfogadásában ennél sokkal több és sokkal összetettebb munka van, szóval bármennyire is megengedő a közhangulat, még így sem könnyű jóban lenni a testünkkel.
Ha tudni akarjuk, milyen, amikor az elvárások, a testképünk hamissága, a kiéhezettség az elismerésre összesűrűsödik az emberben, akkor pörgessük végig a Facebookot – biztosan találunk olyan embert, aki az edzésprogramját alaposan, esetleg a nagyobb hatás kedvéért sejtelmesen dokumentálja. A nagy nyilvánosság előtt teljesítő ismerősünkhöz fűződő viszonyunk alapján ez lehet inspiráló vagy irritáló, a posztoló motivációi viszont kutatók szerint már nem túl hízelgőek a posztolóra nézve.
A londoni Brunel Egyetem szakemberei vizsgálni kezdték ezeket a Facebook-bejegyzéseket, és arra jutottak, hogy ezek az emberek nárcisztikusak, az elsődleges céljuk ugyanis, hogy eldicsekedjenek azzal, milyen sok időt és energiát fektetnek abba, hogy jól nézzenek ki. És ez persze önmagát gerjesztő folyamat, hiszen az edzőtermi/maratonfutós bejegyzések vonzzák a lájkokat, a lájkok pedig az újabb bejegyzéseket. Ha viszont a lájkoló szemszögéből nézzük, már árnyaltabb a kép, sokan ugyanis csak udvariasságból reagálnak, miközben titokban megvetik ezt a fajta magamutogatást. És ha már a megvetésnél tartunk megint: valószínűleg magukat is, például mert az újévi fogadalmaikból nemhogy nyárra, de tavaszra sem lett semmi.
Szóval hol szúrjuk el? Talán ott, hogy a testünkhöz csak kívülről kapcsolódunk. Csak látni (és láttatni) akarjuk ahelyett, hogy belülről éreznénk. Azért sportolunk és diétázunk, hogy jól mutassunk (ami mindig is vita tárgya lesz), ahelyett hogy azért mozognánk, hogy jól érezzük magunkat, ami már csak azért is kifizetődőbb, mert rólunk szól, és nem másokról. A látszatot fenntartani fárasztó, és értelme se nagyon van, ráadásul valójában elidegenít a saját testünktől. Igazán őszinte kapcsolatot csak akkor tudunk kialakítani vele, ha felelősséget vállalunk érte: ha nem élünk vissza a testünkkel, nem hagyjuk el félúton, megdolgozunk érte. Akkor talán nem kívülről keressük a megerősítést, hanem belülről próbáljuk megtapasztalni, hogy minden a helyén van-e benne, hogy minden úgy működik-e, ahogy kell, hogy épp meddig tartanak a határaink, és készen állunk-e arra, hogy ezeket átlépjük, hogy utána többek legyünk, ne kevesebbek.
Ez a fajta befelé nézés hiányzik akkor, amikor a nőket ünnepeljük, ha azért dolgoznak meg a testükért, hogy az „bikiniképes” legyen, vagy visszanyerje a szülés előtti sziluettjét. De ez ugyanabból a régi mintából indul ki: hogy a nők testének az elfogadásra, az ideális standardra, mások jóváhagyására kell törekednie. Ahelyett, hogy a saját erejére törekedne.
Igen, nehéz befelé nézni, ha közben minden pillanatban vizuális nyomasztással vagyunk körbevéve, és még házhoz is megyünk a frusztrációért, amikor a közösségi felületeken pörgetjük mások fotóit. Gyakorolni kellene becsukni szemünket, hiszen a testünk állapotát jobban is látjuk belülről. Tudnunk kell, miben tévedtek az eddigi generációk: olyan elvárásnak feleltek meg, amely ellentétben állt az optimális közérzettel.
Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra A nő magazin közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.
