Buli után a takarítás

Tizenhat évesek lehetnek, és zavartan nevetgélnek. Nem tudják eldönteni, szabad-e autogramot kérniük a 30Y énekesétől a pécsi sétálóutca kellős közepén, délután kettőkor, miközben a telefonáló előadóművész nem is veszi észre őket. Végül mégiscsak előkerül a micimackós magyarfüzet, ahogy az a rendes lányoktól elvárható. Beck Zoli személyre szólót firkant bele. Biztosra vehetjük: ez a taneszköz évek múlva sem válik a szelektív hulladékgyűjtés áldozatává. Nem sokkal később a 30Y frontemberével egy kávé mellett beszélünk turnéról, új lemezről (Semmi szédítő magasság), és az alváshiány pozitív következményeiről.

wan2: Zenekarok nem szoktak csak úgy keletkezni a semmiből. Nektek például beletelt hét évbe, hogy Nyíregyházán is legyenek olyan rajongóitok, akik fényképezőgéppel felszerelve várnak a helyi klub bejáratánál.

Beck Zoli: Debrecenben pedig van egy húszéves srác, aki a fejébe vette, hogy a tavaszi turné minden állomására eljön vonattal, busszal. És ez a Bubu nevű fiú eddig tényleg minden bulin felbukkant.

Nagyon örülünk annak, hogy egyre több a húsz év alatti fiatal is a koncerteken, mert azt gondoljuk, hogy amelyik rockzenekarnak nincsenek tizenéves rajongói, az a zenekar nem is létezik. Ebben a korban a legnyitottabb és legérzékenyebb az ember a világra, és ha nekünk sok ilyen rajongónk van, akkor büszkék vagyunk rá. Egyébként sokáig nem volt meg az ilyen méretű érdeklődés irántunk, mert még nem voltunk készen rá. Az első években csináltunk több demót, de utólag azt gondolom, hogy egyáltalán nem baj, hogy az azokon található dalok nem kerültek lemezre. Ma már azzal a hittel megyünk fel minden alkalommal a színpadra, hogy akkor, ott, a világ legjobb koncertjét fogjuk megcsinálni. Nem a mi legjobb koncertünket, hanem a világét. Talán az önbizalom az, ami „szexivé” tette a bandát az utóbbi időben.

A jelenleg felkapott gitározós bandák mind az indie vonalon mozognak, s fővárosiak. A pécsi 30Y nem illeszthető rá semmilyen trendre. Ez azért van, mert vidéki csapatként kevésbé érnek el titeket az aktuális rezgések?

Inkább azért, mert minket más külföldi zenék inspiráltak, mint a magyar indie-mezőnyt. Nem brit, hanem amerikai rockbandák, azok is a kilencvenes évek elejéről. Talán akkoriban voltunk a legnyitottabbak, és az úgynevezett grunge-hullám a mai napig érzékelhető nyomokat hagyott a zenénken. A dalainkba önkéntelenül is több elem érkezik ebből a világból, mint az aktuális rockzenei univerzumból, így aztán a 30Y hangzásának a betájolásához nem elég csak a Queens Of The Stone Age-, vagy Muse-lemezeket ismerni. Tavaly a Süss Fel Napban a Panic Radioval és az Amber Smith-szel játszottunk, amikor kiderült, hogy igazából viselkedni sem tudunk úgy egy indie- koncerten, ahogy azt a szakavatott közönség megkövetelné… A dobosunk, vagyis Zaza öcsém úgy gondolta, hogy kicsit ugrálni akar az Amber zenéjére, ám pár perc múlva egy kéz ragadta meg a vállát, majd egy hang közölte vele: „Öreg, itt koncert van! Hagyd nekünk is élvezni!”

Bár a felületes véleményezők rendre a Kispált emlegetik, mint állítólagos példaképeteket, én mégis egy Magyarországon mára szinte teljesen elfeledett seattle-i zenekarra, a Pearl Jamre böknék, ha egy fő hatásotokat kéne megnevezni. A Semmi szédítő magasság című új lemezeteken nemcsak a Respektben található idézet emlékeztet Eddie Vedderékre, hanem az egész lemezt uraló gitársound is…

Az új lemez alapvetően abban tér el az első stúdióalbumtól, hogy sikerült hibátlanul visszaadni rajta a zenekar élő hangzását. Egy rockbandának szerintünk valahogy így kéne megszólalnia. A koncepció miatt a producer személye sem lehetett kérdéses: a koncertek hangmérnöke, Bóra Dávid lett a zenei rendező. A Csészényi-album attól volt bátor, hogy el mert rugaszkodni a 30Y addigi megszokott hangzásától, a Semmi szédítő meg attól, hogy nem akart olyan lenni, mint az elődje. Ami a Pearl Jamet, és úgy általában a tisztelgést illeti: egy rakás más banda, pl. a Nirvana is legalább ilyen fontos nekünk. A mostani turnén a Radio Friendly Unit Shiftert is bevettük a szettbe.

Az A38-as lemezbemutatón a közönség az új dalszövegeket is kívülről fújta, holott a Semmi- album akkor még csak pár napja volt hozzáférhető. Te kinek a szövegeit tudtad betéve, amikor még nem volt saját zenekarod?

Egyetlen olyan albumot tudok megemlíteni, amelynek a sorai effektíve belém költöztek annak idején, ez pedig az Európa Kiadó Popzenéje. Amúgy az egész nyolcvanas évek- béli magyar underground a Kiadótól az URH-n át a Neurotic-ig, mint zenei gondolkodás, távol áll tőlem. Később a Kispál Ágy, asztal, TV lemeze talált el hasonló módon, de akik igazán hatással voltak rám akkor, nos, azok az „alternatívon” kívüli figurák: Baksa Soós János, Hobó, a Cseh Tamás dalok Bereményije. Azt azonban fontos megemlíteni, hogy ellentétben az említett alkotók bizonyos műveivel én nem verseket írok, amiket egy zenekar megzenésít. A 30Y-nál szöveg és zene egyenrangú komponensek, egyik sem létezne a másik nélkül.

A tömegből többen „visszaintegetnek” neked a koncerteken.

Te milyen diagnózist állítasz fel azokról a furcsa kézmozdulataidról, amelyeknek nem tudsz parancsolni a színpadon?

Nem tehetek róla, egyszerűen csak jár a kezem a levegőben, miközben énekelek, vagy beszélek. Ez csak akkor tűnt fel, amikor egyszer egy hatalmas papír-tenyeret pillantottam meg a tömeg feje fölött, hosszú seprűnyélre tűzve. Ettől kezdve próbálkozom némi önkontrollal, bár volt, aki azt mondta, hogy most már hiányolná az ablakpucolást… A másik dolog, amiben szintén próbálom visszafogni magam, az a mikrofonba történő káromkodás. Csak idővel jöttem rá, hogy más súlya van, mint amikor a buszban nyögöm a többieknek.

A rockzenészekről felületesen csak a csajozás és a nonstop bulizás villan be a legtöbb embernek. A 30Y-nak már két házas tagja is van (Zoli, és öccse, a dobos Zaza – a szerk.), mégsem tűnik egyik sem megfáradt családapának…

Ha a családod aktív szerepet játszik az életedben, akkor ez folyamatosan erőt ad. Amikor hazaérünk a koncert után reggel hétkor, akkor legtöbbször nem fekszem le, hanem elviszem a lányomat iskolába, vagy müzlizünk. Furcsa módon ettől nem fáradtabb, hanem frissebb és erősebb leszel (meg józanabb is persze). És nincs alkalmad arra, hogy elszállj magadtól, ha koncert előtt vagy után mosogatnod kell otthon.

Magas és mély

A klasszikus track by track-anyagok jórészt a dalok keletkezéstörténetét járják körül. Minket a szövegek érdekeltek. Ki is emeltünk néhány tetszetős sort, a zenekar pedig kommentekkel látta el azokat.

„már nem is számolja hány / bájtos mosolyú lány hitte el / annak a képnek”

Endi: Szerintem a bájtos mosoly őszintébb álarc, mint a retusált kép. Naivnak és idealistának lenni egyébként nem is olyan rossz dolog. A másik oldal sokkal karcosabb.

Zaza: múltkor megszámoltuk a papával… szoktunk nosztalgiázni… mert együtt voltunk kamaszok… és persze félig- meddig most is kamaszok vagyunk… ilyen nosztalgiázó kamaszok… a legszánalmasabb fajta… a lényeg, hogy megszámoltuk… őrületes… botrányos…

Papa: Mindig gyenge voltam számítástechnikából, és a modemem is szar.

„az én tengeremen csak egy hajó van / és ott úszik a víz bárhogy is dobálja / és ha nagy ritkán csendesség van / azt mondja, hogy az az ő boldogsága”

Endi: Na ja. De a sima víztükör csak akkor jelent valamit, ha tudod, mi az a hullámhegy, meg mi az a hullámvölgy. A tengerészeknek egyébként is lételeme a vihar. Az meg, hogy ki akarsz kötni, csak arra jó, hogy újra tengerre akarj szállni.

Papa: A Balatonban úsztam egyszer viharban. Gyorsan jött. Nagyon féltem, valahogy végül sikerült kivergődnöm a nádasba. A víz az úr.

„semmi szédítő magasság / semmi rémisztő mélység / mindenki fiatal már / mindenki halni kész rég”

Endi: Jó lenne valami frappánsat mondani rá, miért pont ez lett a címadó dal. Talán, mert a koncerteken az a színpad miatti szintkülönbség csak technikai kérdés, nem elvi. Vagy talán, mert fentről lefelé nézni éppolyan érzés, mint lentről felfelé nézni, és valahol az működteti az egész világot, hogy igazából nem az áll reflektorfényben, aki kibeszél, hanem az, aki meghallgat. Eredetileg volt ebben a dalban egy főnixmadaras kép, ami időközben valahogy kirepült belőle. Pedig sokat mesélt arról, mit jelent nekünk estéről-estére zenélni.

Zaza: Mondom, nosztalgiázó kamaszok…

Mókusokkal táncolók

z

Az Alvin és a Mókusok lassan másfél évtizede biztos pontja a hazai punkmozgalomnak, és a mókusokhoz híven szorgalmasan gyűjtögetik a dió és a mogyoró mellett a lemezeiket is – nemrég megjelent a 13., Mi ilyenkor szoktunk sírni című albumuk. Ennek kapcsán beszélgettünk a basszusgitáros mókuslánnyal, Csoma Vikivel.

wan2: A Mi ilyenkor szoktunk sírni a menetrendszerűen megjelent 13. nagylemezetek. Hogy érzitek, változtatok valamit az elmúlt évek során?

Csoma Viki: Ahogy öregszünk, próbálunk igényesebb és mélyebb tartalmú számokat írni. Talán kidolgozottabbak a zenei témáink és profibb hangzásunk is. Ezúttal nem Nyíregyházán, hanem egy érdi stúdióban vettük fel a lemezt.

Ezúttal hanyagoltátok a fúvós szekciót és a ska elemeket, és mintha most rockosabbra vettétek volna a figurát…

Igen, most gitárcentrikusabb lemezt pakoltunk össze. A koncerteken is mellőzzük a fúvós triót, csak egy session zenészünk van, Bökönyi Péter, aki évek óta velünk játszik, de nem tagja a zenekarnak.

A szövegkönyv újságcikk-szerűen van tördelve. Ez egy ironikus utalás a sajtónak?

Alvin tervezte a borítót, és való igaz, hogy a médiát sokszor elővesszük a dalszövegekben. A Valahol, ott a lábad előtt című albumon külön számot szenteltünk neki. Szokás szerint az a bajunk a médiával, hogy hazug, és, hogy túlságosan is befolyásolja az emberek gondolkodását, és nem biztos, hogy jó irányba.

A politika is állandóan terítékre kerül Alvin szövegeiben.

Politikai vitákba nem ártjuk bele magunkat, de ha valami kihat az életünkre, ahhoz van pár keresetlen szavunk. Vagyis inkább Alvinnak, hiszen ő írja a szövegeket.

A sorból az egyház sem marad ki. Te, mint hittan szakon végzett zenetanár, hogyan viszonyulsz ezekhez a dalokhoz?

Volt némi konfliktusunk belőle, de nem tartom magam megszállott hívőnek, és nem vagyok olyan szabadszájú, mint Alvin. Persze, van egy pár dolog, amivel nem értek vele egyet. Van egy bizonyos hitem, de ennek nem feltétlenül része az egyház. A teológia széles tudomány, sokat lehet belőle tanulni, de ettől még nem hajtok fejet minden egyházfőnek.

Mit szóltok ahhoz, hogy sokan tini-zenekarként könyvelik el a bandát?

Ha meghallgatnák a lemezeinket, akkor nem jönnének ezzel a tini-dologgal. Sok tizenévesnek el sem jut az agyáig amit mondunk. Ez nem az ő hibájuk, csak még nem nőttek fel hozzá. Ezért inkább az első lemezeinket szeretik, mert akkor mi is annyi idősek voltunk, mint most ők. A punk dologra visszatérve: attól nem leszünk nagyobb punkok, ha cicanadrágban, égnek meredő taréjjal lépünk színpadra, hazafelé pedig részegen szétverünk egy útba eső telefonfülkét. Nekünk a punk a szabad gondolkodást jelenti.

Miért pont az ún. kaliforniai punk irányvonalat fogtátok meg?

Igazából nem szeretem a kalifornia-punk kifejezést. Nyíregyházán élünk, nem Kaliforniában.

Kétségtelen, hogy nem a régi, hagyományos punkot játsszuk, de attól még ez nem „kaliforniai”. A hazai mezőny is erősen hatott ránk. Itt a Kretens-t tudnám kiemelni, ezt a banda mindannyiunk számára meghatározó volt.

Nemcsak a saját, hanem más punk zenekarok útját is egyengetitek.

Igen, a nyíregyházi Célforgalom, az osztrák Subshop, és a gyulai Falcongate is az Alvin Records-nál jelentette meg a lemezét. Ez utóbbi bandával, és az osztrák Moronique-kel egy angol nyelvű válogatáslemezt is kiadtunk 3 slices of DRAGON PIZZA címmel. Ezt próbáltunk külföldön is terjeszteni. Felléptünk Ausztriában, Lengyelországban és Erdélyben. Mostanában úgy segítünk zenekarokat, hogy együtt turnéznak velünk. A zeneipar olyan szintre jutott, hogy azt is meg kell gondolnunk, ha saját lemezt adunk ki.

Volt egy rövid intervallum, amikor nem voltál tagja a zenekarnak. Mesélnél erről az időszakról?

Úgy alakult akkor az életem, hogy ezt a szünetet meg kellett lépni. Egy évig bírtam zenekar nélkül, addig Alvin vette át a posztomat. Ez idő alatt találkozgattam a fiúkkal, kaptam tőlük e-maileket, végül úgy döntöttem, mégis visszatérek a csapatba.

Mi volt az Alvin és a mókusok életében a legnagyobb pillanat?

Tavaly előtt a Green Day előzenekara voltunk. Ott voltak végig a fellépésünk alatt, ami – a dobos, Tré Cool elmondása szerint– bejött nekik. Amúgy voltak sokkal jobban sikerült koncertjeink is, elég, ha a teltházas, Pecsában tartott, tízéves szülinapi koncertünkre gondolok.

Majd elmegy más macának

Közel öt év telt el azóta, hogy „Venus Zsuzsa” újra Varga Zsuzsa, aki bátran vállalja fel ellentmondásosságát. Különleges díva és jellegtelen farmeres kiscsaj, jól nevelt diplomás és beszólós szigetlakó. Második szólólemeze a Barkácsklub lányoknak ahhoz képest, hogy csajlemez, igencsak kemény, miközben gyerekkórus, tangóharmonika színesíti a dalokat, vagy épp bárjazz-hangulat ellensúlyozza az elektronikus alapot. Zsuzsával egy kocsmában ülünk. Mézes teát iszik, de egyik cigit szívja a másik után.

wan2 Milyen helyzetben van 2007-ben egy lány a zeneiparban?

Varga Zsuzsa A zeneiparhoz nincs sok közöm. Zenével foglalkozom.

Nőként milyen ebben részt venni? Általában ülök a gépem előtt, dallamokra flesselgetek, ritmusokat rakok össze, gitártémákat, énekeket veszek fel. Közben meg fő a húsleves.

Hogy és hol kezdődött a te „bizonyításod“?

Nagyon fiatalon ismerkedtem meg a népzenével, néptáncoltam, még helyi népdaléneklési versenyt is nyertem. Gimi után zenekart kerestem. Füstös kis helyeken, sörsátrakban, meg a JATE Klub kávézójában játszottunk blues-t. Eleinte csak vokáloztam, aztán szépen lassan, nagyobb szerephez jutottam a csapatban. A lemezmegjelenés később jött. Hozzáteszem: a vokálozás épp olyan izgalmas és örömteli, mint a fronton állni. Nemrég, a Colorstar tízéves jubileumi koncertjén nyomtam vokált.

Milyen egyéb szamárlétrákat jártál be?

Először koleszban voltam adminisztrátor, majd egy ideig vámügynökségen is dolgoztam, de akkoriban már Pestre jártam a Benczúrba jazz-énekre – persze munkaidőben. Később Pécsen művelődés- szervezést tanultam, média-menedzsmentet és újságírást. Akkoriban voltam pultos is.

Egy ilyen kalandos kezdet után milyen érzés volt a Venus zenekarral egy csapásra sztárrá válni?

A siker nem változtatta meg az életem. Odajöttek hozzám gyerekek a metrón, ennyi. A média, na az már félelmetes volt. Ma is az. Leírják, hogy terhes vagy, lövöd magad, emellett persze leszbikus vagy. A kenyeret a Moszkva téri pékségben veszem, bliccelek a villamoson. És amikor megtudtam, hogy semmilyen feltétellel nem kapunk fél óra színpadlehetőséget a VOLT-on, hazamentem és sírtam. Mert én szeretem a VOLT-ot, és tavaly a közönség is bírt minket.

Tudatosan őrzöd az ártatlan imázsodat?

Lassan tanultam meg a sóbizniszt. Hogy nem minden az, aminek látszik. Hiába lépsz fel 200 ezer ember előtt a Felvonulási téren, ha közben tudod, hogy a gitáros teljesen másért csinálja, mint te. Attól kezdve folyamatosan bajom volt mindennel. Aztán egy meghívásnak köszönhetően kikerültem az akkor már két éve durvuló Venus-mókuskerékből: Németh Gergő és Prieger Zsolt hívtak a Dubcity Fanatikzba vokálozni. Meghatározó élmény volt. Jazz, hip-hop, elektronika, turné. Juhéjjjj!

Hogy jutottál el az első szólólemezedig, a Szívadóvevőig?

Ugyan a Dubcity-ben én csak vokáltémákat találtam ki, izgatott, milyen lenne tovább merészkedni. Dalaim, szövegeim, elképzeléseim voltak. A fiúk támogattak, és mivel épp popos trippen voltak (Aquanistan), belevágtunk együtt. Zsolttal és Gergővel csináltuk az alapokat, Prieger Szabi témái, akusztikus gitárjai adták az alaphangulatot. Tetszett, ahogy a zenéhez állnak, közben egy új szemléletet sajátítottam el. A folyamatokról, hangszerelésről, attitűdről beszélek. Jól éreztük magunkat, na. Az album egy kísérleti időszak, egy átmenet története. Ehhez képest az új lemez egyértelmű, durva és zajos, mondhatni „rockandroll-lemez”, persze csomó vicces megoldással.

Milyen a viszonyod a zenekaroddal?

Három éve ismertem meg a szombathelyi Stopsonic-os Kovács Petit. Amikor a Stopsonic egyik feléből a Beat Dis zenekar lett, megkerestem Petit, aki a másik feléhez tartozott. Az elején zengett a környék a veszekedéseinktől, de lassan megtaláltuk a közös hangot. Ez barkács-cucc, minden belefér. Elektro, punk, minimaltechno. Szkreccs szájharmonikával…

Nehéz szülés volt a második lemezed?

Sosem gondoltam volna, hogy ennyi időt fordítok majd egy lemezre. Nem a számok megírása húzódott el. Nem volt szerződésünk, nem volt előttünk határidő, és nem volt pénzem stúdióra. Így a számaink sokáig otthon a gépeinkben és a próbahelyen alakultak. Volt egy bizarr gondolatom, hogy szájharmonika kéne az egyik számba, de nem akartam várni, rögtön otthon feljátszottam, aztán napokig vagdostam. „Kölcsönkértem” ismerősöktől pár kislányt, mert kitaláltam, hogy zabolázatlan kislány-vokált akarok. A kórusokban legtöbbször fegyelmezett a gyerekhang és merev, szerintem teljesen idegen a természetüktől. Én azt akartam, hogy kiabáljanak! De persze nagyon sok ember munkája van ebben az anyagban. Grencsó István, a PASO fúvósai, Mókus a Nomadából, Zsolt és Gergő az Animából, az easy life naturalos Győrffy Gyuszkó, a Beat Dis legénysége, barátok, akik mellettünk voltak, tanácsokat adtak. Nagyon jó volt velük együtt dolgozni.

„Bennem nincs meg az alázat/ majd elmegy más macának” és „Csak ütnek vagy nyalnak/…/ csak a pénzed meg a farkad/ De a lányok másra várnak” – ezek feminista kiáltványok?

A lányok másra várnak azt jelenti, hogy nekem ez így kurvára nem jó. A „lányok” én vagyok, illetve mi, a négy lánytestvér – imádom a húgaimat –, meg a kiscsajok, akik bejelölnek a myspace-en, meg akik eljönnek koncertre, meg minden lány – és fiú, akik akarnak és tudnak összekacsintani. Akik nem „fogyasztók”, „előfizetők”, „kedves nézők”, hanem lányok. Vagy fiúk. Sok még az ősember, agresszív területszerzés folyik mindenhol. És ebben a nyomulásban – mi tagadás – erős a farok-attitűd. Ha nem figyelsz, ki vagy szolgáltatva, „magukévá tesznek”. A „lányok” gondolkodnak, kritizálnak, és azt választják, ami nekik jó, de a „lányok” nem feministák. Szerintem csak egy férfi lehet igazán hiteles feminista.

Benzingőz

A Benzin zenekart – mondjon bárki bármit – elsősorban nem az oktánszámáról, a kifogástalan demóiról – mert orrba-szájba gyártják a demókat – ismeri a közönség. Az első, ami mindenkinek beugrik róluk: ott gitározik Labi, azaz Tóth-Laboncz Attila, a Tankcsapda egykori basszusgitárosa, aki a Legjobb méreg-lemez után hagyta ott Lukácsékat. Alant többek közt azt is megtudhatjuk, hogy mi történt vele azóta.

wan2: Anno verseltél, a szakdolgozatodat Kassák Lajosról írtad. Hogy kezeli a közönség az intellektuális kitérőidet?

Labi: Ha már Kassák Lajosnál tartunk, akkor az ars poeticája rám is érvényes. „Magam törvénye szerint“. Ezzel én is így vagyok, mint sokan mások. És talán senki nem fog leköpni azért, ha elolvasok egy okos könyvet.

A nyolcvanas évek végén a Fóbikus Panaszok nevű ős-rap zenekarban játszottál. Ez a csapat készítette az első igazi hiphop albumot (demót) Magyarországon, ráadásul speciális orvosi tematikája is különlegessé tette. Zavar, hogy a popszakma még csak említést sem tett a zenekarról?

Ha néhány évig még együtt maradunk, biztos, hogy kaptunk volna a rockkönyvek rap-fejezeteiben néhány oldalt. A Fóbikus Panaszoknak még ma is vannak rajongói. A csapatnak hat dala maradt fenn stúdiószalagon. Pár éve kaptam Szénási Miklóstól, az egykori effektmesterünktől egydigitális verziót, majd rengetegen elkérték tőlünk a CD-t, köztük rocksztárok, színészek, egykori rajongók. És talán az internetről is letölthetők lesznek majd a dalok. Arra is gondoltam, hogy újra összehozom a csapatot!

15 éve, hogy kikerültél a Tankcsapdából. Mit csináltál azóta?

Egy ideig úgy éreztem, a rock and rollon kívül is van élet, de aztán rájöttem, hogy ez nem igaz. Vezettem rádióműsorokat, szerkesztettem újságokat. Évekig autista, később hátrányos helyzetű gyerekeket tanítottam írni, olvasni. Ez mind szép és fontos dolog az életben. A zene viszont a legjobb,

legpozitívabb hullám, ami érheti az embert. Reggel ott a hangszer, megírom a dalt, este együtt a bandával már játsszuk, két hét múlva pedig a koncerten zúzzuk. Nincs ennél jobb.

A Csigavér és a Túlélő című számokat hallgatva inkább a grunge- os hardrock hangzás és talán az Audioslave juthat eszünkbe… Valahogy punkosabb soundot vártunk volna…

A punk egyértelmű lázadás. Ezt mindenki átéli az életében. De a változás is örök. Néha lázadós korszakom van, néha nem. A Benzin dalok egy része is punkos, de inkább egyfajta sűrítménye az elmúlt húsz év rockzenéjének, amely tele van progresszív elemekkel.

A Benzin inkább hobbizenekar, vagy projekt? Paszti más bandában is énekel, a gitárosotok, Zúzó gitártanár…

A Benzin végre egy rock and roll csapat. Mindenki imád zenélni, és ez a lényeg. Amellett nem kell görcsölnünk, hogy jaj, mi lesz, ha nincs új lemez. Lazák lehetünk, mert nem kell szemetet csinálnunk. Akkor hozzuk össze a dolgainkat, amikor kell. Most értünk oda, hogy vannak kipróbált, jó dalaink. Elkészült az első klip is, kezdődhet a cirkusz!

Számos demót megjelentettetek már – ha ezeket összeadnánk kijönne egy rendes lemez. Normális albumot mikor hoztok össze?

A Benzin működő zenekar. Évek óta folyamatosan koncertezünk, próbálunk, stúdiózunk. Minden korszakot megörökítünk, hiszen tanulunk belőle. Felvettük az összes dalt, szerencsére egyre jobb minőségben, így a rajongókhoz is eljuthattak. A próbákon pedig új dalok születnek. Most értünk oda, hogy bármikor összehozunk egy valóban masszív, kiegyensúlyozott albumot. Az idén biztos lesz még egy Benzin maxi, másik klippel, de most inkább a tavaszi és nyári fesztiválokra koncentrálunk.

Annak nyílván van előnye, hogy ismernek az egykori Tankcsapdából, de van-e ennek hátránya is?

A Tankcsapdával kapcsolatban csak pozitív élményeim vannak. Sokan nem értik, de két basszusgitáros nem fért el a Tankcsapdában. Nekem itt a Benzin, nagyon jól érzem magam a bőrömben.

Anno a csajok főleg az orgánumodért voltak oda. Miért nem te énekelsz?

Énekelni nem tudok, viszont azt hiszem, a csajokkal sosem volt gondom.

Folyamatos felfrissülés

A FreshFabrik akkor kezdte a rap és a rock fúzióját játszani, amikor itthon metál körökben még nem volt szalonképes a hiphop. Négy lemez, négy énekes után itt az ötödik album és az ötödik frontember. Finest címmel szokatlan válogatáslemezt jelentettek meg – az új énekessel újra felvették a legjobb számaikat.

wan2: Milyen hatások érték az alakulás környékén a zenekart?

Szabó András: Levente egy ideig Németországban élt, és csomó dolgot hozott kintről, olyanokat, mint a No Means No, vagy az Urban Dance Squad. Sokat hallgattunk a 180-as csoportot, David Bowie-t, a Red Hot Chilit, Ministry-t és Sam Brownt...

Mai fejjel hogyan szűritek meg, mikor mit hallgattok?

Kovács Levente: Minden irányban nyitottak maradtunk, de mondjuk Iron Maident vagy Judas Priestet sosem hallgattunk.

Oláh Szabolcs: Meghallgatok egy Pantherát, utána mondjuk egy Soundgardent, aztán pedig George Michael Faith albumát, mert azt is imádom.

Új számok készítésénél mennyire befolyásolnak benneteket a trendek?

Kovács Levente: A soundok nyilván befolyásolnak minket, azaz nem mindegy, hogy milyen szintiket, vagy effekteket használunk, de stílus szempontjából szerintem nem érhető tetten az ún. trendkövetés.

Oláh Szabolcs: Úgy kell zenét írni, hogy lehetőleg ne tudják hasonlítgatni ehhez-ahhoz, engem legalábbis mindig zavart, ha ilyet mondtak.

Szabó András: Leventével a nulláról kezdtük a zenélést, nem is volt más zenekarunk. Össze-vissza egyetlen feldolgozásunk volt egy Dead Kennedys szám. Amúgy mostanában is vannak olyan együttesek, amelyek nagy hatással vannak rám – például a Nine Inch Nails. Most voltunk Londonban egy koncertjükön. Sokszor rajongói attitűddel áll az ember a zenékhez, viszont az önállóságot mindig meg kell tartani, ha a saját zenédről van szó. Nehezen viseltük volna el, ha valaki anno azt mondja, hogy hát ez tök Red Hot-os, vagy Faith No More-os. Meg volt egy olyan csacsi mottónk, hogy „csak nehogy az LGT-re vagy az Omegára hasonlítsunk, ha világhírűek leszünk“.

Mit láttok az aktuális magyar zenei varázsgömbben?

Kovács Levente: Egyre több fiatal zenekar próbálkozik külföldön. Nem tudom, hogy ez megfelelési vágyról szól, vagy csak arról, hogy szeretnének külföldön játszani. Leginkább underground szinten, kisebb külföldi kiadóknál próbálnak szerephez jutni és nem hazai kiadóknál. Amíg régebben úgy tíz éves csúszás volt a kinti zenék és a nálunk lévők között, most már ez lecsökkent három-négy évre. Kezd a közönség is fogékonyabbá válni a frissebb dolgokra. A technikai lehetőségek is sokat javultak. Röhejes, hogy a legutóbbi lemezünkre azt mondta egy kritikus, hogy túl polírozott a produceri munka. Most mindenki úgy akar megszólni, mint a Zeppelin 30 éve. Hallo, 2007-et írunk! Kint mesterségesen kreálnak zajos felvételeket, régi cuccokkal. Ez egy ideig vicces volt, most már fáj. A Zeppelin ha lett volna egy rendes softver annak idején, miszlikekbe darabolt volna minden egyes dobgroovot, hogy tisztábban szólaljon meg.

Melyik volt a legjobb korszakotok?

Szabó András: Mindegyik lemezünket más énekessel vettük fel, és minden korszakunknak megvolt a maga közönség bázisa. Nagy viták alakulnak ki a fórumunkon, hogy melyik a legjobb lemezünk, de szerintem a maga idejében mindegyik megállta a helyét. Azt mondták ránk, hogy az elsők voltunk az elsők között, akik a modern rockot kezdtük játszani 1993-1994-ben. Anno minden kiadó hülyének nézett minket, hogy mit akarunk a rap-metalunkkal.

A 2004-es Dead Heart In Living Water után három évet kellett várni az új anyagra. Miért?

Szabó András: Az énekes poszt bizonytalansága miatt. Az alapemberek, mint Levente, vagy én megpróbáltuk mindig a legtöbbet hozzátenni a zenéhez, de Barabás Béci is már tíz éve játszik a zenekarban. A tagok pillanatnyi érzelmi állapota is meghatározza, hogy a zenekar épp mennyire alkotóképes. Beszélnek itt sok tagcseréről A három ember, aki zömében részt vett eddig a dalszerzésben tíz éve együtt van. Létezik olyan zenekar, ahol már senki sem eredeti tag, csak az énekes, és ott észre se veszik, hogy változások történtek.

Mennyire zúzták meg a zenekart az énekes cserék?

Kovács Levente: Minden egyes alkalommal le voltunk verve, arról nem beszélve, hogy tudtuk: a közönséget összezavarja az ilyesmi. Iszonyatos nehéz volt minden egyes alkalommal elfogadtatni az új tagokat. És ilyenkor sebezhetőbb a zenekar is. Persze, ahol két-három igazi barát összekapaszkodik, ott előbb utóbb eredmény is születik.

A Finesttel a külföldi, főleg az angliai és az olaszországi megjelenésre fókuszáltatok. Előbb is jött ki az album külföldön, mint itthon. Miért?

Szabó András: Magyarországon ennek az anyagnak nincs igazán jelentős relevanciája, mert akik ismerik a FreshFabrik munkásságát, válogatásalbumként tekintenek rá, még akkor is, ha a régi dalokat újrahangszereltük és új énekkel vettük fel azokat. Az utolsó két lemez legjobb számait tettük rá, plusz néhány új dalt is felpakoltunk. Jövő ősszel megjelenik egy valóban csak új szerzeményekből álló albumunk. Mi úgy dolgozunk, mint egy rotációs kapa. Ha belelendülünk, majdnem minden nap próbálunk, reggel kilenctől kifulladásig. Most talán komolyra fordul a dolog, a Classic Rockban, a Kerrangban és az angol Metal Hammerban is írtak rólunk. Egy kritikus angol mércével mérve is jónak tartotta a lemezt. Ha bírjuk fizikailag, idegileg, és jó számokat tudunk írni, akkor a dologból még sok minden lehet. Eddig csak szárnypróbálgatásaink voltak kint, megjelent egy-egy lemez, de ezeket sehol nem kísérte semmilyen hosszabb távú médiaérdeklődés. Most szerényen azt mondhatjuk, a Finestel, betettük magunkat a nemzetközi undergroundba – még ha nagyon kicsi pontként is vagyunk jelen.

Sárga veszedelem

A tavalyelőtti 13 számos demó után újabb morbid anyaggal jelentkezett a Schleki (dob) vezetésével zenés ámokfutásba kezdő Yellow Spots. Koporsószerű nagybőgő, fúvósok, sárga hózentróger, B-kategóriás horrorfilmből előlépett frontember – téboly és vidámság. A zenekarral a fotózás helyszínéül is szolgáló Lövölde téri játszótéren beszélgettünk, ahonnan azonnal elmenekültek a gyerekek.

wan2: Honnan a zenekar bizarr neve?

Schleki: Még a kilencvenes években döntöttem el, hogy ha majd zenekart alapítok, ez lesz a neve. Akkoriban Toy Dolls rajongó voltam, a „yellow spots” kifejezés a Worse Things Happen at Sea című számukban hangzik el.

Eddig van egy demótok (Belezős balladák) és egy ötszámos maxitok (Ötfogásos vacsora a belezősökkel), amelyek szerzői kiadásban jelentek meg. Van a láthatáron kiadó?

Aberrált atya: Az itthoni kiadók nem kockáztatnak, kisebb külföldi kiadóknál már nagyobb a hajlandóság, náluk viszont a magyar szöveg a buktató. Én azonban ragaszkodom az anyanyelvemhez.

Most jöttetek vissza a németországi Elbe-Day fesztiválról, ahol a II. Világháború végét ünnepelték, és útközben megálltatok Csehországban is egy fellépés erejéig. Hogy sikerültek ezek a bulik?

Aberrált atya: Általában Csehországban a leglelkesebb a közönség, így volt ez most is. Egyszer még

kiköltözöm a csehekhez… Lesz egy erdei kunyhóm, meg egy stégem, amin pecázok. Aztán a tizenötödik Kozel után elalszom a tűző napon…

Schleki: Az Elbe-Day amúgy egy városi ünnep, ahová több európai országból hívták a fellépőket. A berlini magyar nagykövetségen érdeklődtek a szervezők, hogy melyik zenekart lenne érdemes meghívni

Magyarországról, és valami elmeháborodott minket ajánlott – lehet, hogy viccből.

A közönség is úgy készül külsőségekben a koncertekre, mint ti?

Aberrált atya: Ők nem ilyen durvák, de az előfordult, hogy hoztak nekem valami esztétikus ruhadarabot azzal a kijelentéssel, hogy „erről te jutottál eszembe”. Az emberek szívesen vesznek részt a cirkuszunkban. Itt ül köztünk például a zenekar „suszterlórija”, most éppen Frankenstein álarcban – általában katonazakós hadi sérültet játszik, de a következő koncerten már biztonsági őrként fogja fenyegetni a publikumot. Nevét fedje jótékony homály, szólítsuk csak „B”-nek. Egyébként a közönségünk vegyes. Gyakran sorolnak minket, tévesen, a ska, vagy psychobilly műfajokba, de a számaink főleg jazz és swing témákra épülnek. A negyvenes fazonok pedig általában a Bizottsághoz, vagy az ős-Bikinihez hasonlítanak.

Hogy alakult ki az imidzs?

Aberrált atya: A nyakkendő mindig is kötelező volt. A „színházi érzés” fokozatosan alakult ki.

A terpeszben pózoló zenészek látványa már unalmas.

Schleki: Egy éjszaka Aberráltat szállítottam haza, aki művérrel borítva elaludt a hátsó ülésen. Egy kisteherautó követni kezdett, mert azt hitték, hogy hullát szállítok. De olyan is előfordult, hogy az egyik sofőrünket szondáztatták a rendőrök, erre Aberrált kinézett az ablakon és közölte, hogy ő fújni akar, mire a rendőr a pisztolyához kapott.

Mennyire bíztok magatokban? Ha valaki egyszerre hord övet és hózentrógert, az nálam az önbizalom hiányát jelenti.

Napocska: A sárga hózentróger az egyenruhám része, az övemet meg szeretem.

Aberrált atya: Én meg majd több sört iszom egyszerre, nehogy kisebbségi komplexusom legyen…

Schleki: Komolyra fordítva a szót, jól bevált klisék helyett próbálunk olyan produkcióval előállni, amit hiányolunk a zenei életből.

Aberrált atya: Ami másfél-két évtizede még izgalmassá tette a hazai undergroundot az mára elveszett. Ez egy kísérletező formáció. A többség szerencsére érti, miről szól. Bár van pár „zenész kollega”, akik hangoztatják, hogy mennyire szánalmas, amit művelünk, de ettől még nem leszünk kevesebbek. Amíg Napocska nagybőgőjén megáll a söröm anélkül, hogy kilötyögne, nincs szükségem különösebb szakmai elismerésre…

Napocska: Ez valójában terápia, és most már a közönségünk számára is. A legtöbben azért jönnek le a koncertjeinkre, hogy valami extra élményben legyen részük.

Volt-e igazán botrányos fellépésetek?

Schleki: Tavalyelőtt Rákóczifalván nyomtuk a művelődési házban. A technikus azzal indított, hogy a nagybőgőt nem kell kihangosítani, mert az akusztikus hangszer, majd koncertkezdés előtt lelépett.

Márk Valamit sejthetett, mert a második szám után megjelentek a rendőrök és mindenkit igazoltattak. Aberráltat közben a punkok folyamatosan itatták a „Döbbenet” nevű helyi házi pálinkával. Mire újból elkezdhettük, előkerült egy állványra szerelt angyalka, amit Aberrált bedobott a közönség közé, aztán kifeküdt a színpadra és elaludt. A végére mindenki berúgott és nekem kellett hazavezetni tükörjégen, nyári gumikkal, miközben a sofőrünk nyitott ajtónál hányt…

Aberrált atya: Tavaly a SZIN nagyszínpadán játszottunk kora délután. A színpadmester elég lekezelő volt – talán a kinézetünk, talán a szodomizálásra előkészített Rúzsa Magdis reklámtábla miatt – mindenesetre cserébe ellenpropagandába kezdtem a szponzorsörrel kapcsolatban. Konkrétan közöltem a jelenlévőkkel, hogy jobb, ha nem isszák, mert másnap fájni fog tőle a fejük. Ami így is van. Majd azt mondta a színpadmester, hogy ennek a zenekarnak nincs jövője.

Milyen zenén nőttetek fel?

Napocska: Én punkként kezdtem, aztán jött a rock’n’roll, rockabilly, psycho. De mostanában Schleki megfertőzött a swing-őrületével…harmincas, negyvenes, ötvenes évek. Cadillac, csajok, szesztilalom…

De a Hungária is belefért hajdan, hápeáhó!

Aberrált atya: Én a mai napig is főként punkot hallgatok. Stranglers, PIL, stb. De emellett sok minden elfér. A trombitásunk, Krisztián egy big bandben is játszik, Márk jazz-konzit végzett és korábban egy metalcore zenekarban játszott.

Mi most a legfontosabb a számotokra?

Schleki: Jelenleg az, hogy találjunk egy harsonást és egy szaxofonost. A honlapunkon lehet jelentkezni.

Aberrált atya: Ezt a zenekart minden anyának meg kell hallgattatnia a lányával! Ez a legfontosabb.