Romney valóban belezavarodott a bengázi kérdés megvitatásába, de állítása ettől függetlenül igaz volt.
Ezt akkor most vegyük úgy, hogy mindketten megnyerték. Obama azzal, hogy nagyot lépett előre, Romney azzal, hogy erős maradt. A republikánus jelölt nem múlta felül múltkori önmagát, de arra épp elég volt ez az este, hogy az elnök jórészt ővele foglalkozzon, s a kihívást állva ő tűnjön hitelesebb gazdasági válságkezelőnek.
Obama az első vitához képest magabiztosan, néha viccesen nyomta, nem mulasztotta el kihasználni a múltkor kihagyott számos ziccert (Romney csak "a gazdagoknak" kedvez, lenézi a társadalom 47 százalékát, nem osztogatna, hanem fosztogatna, ilyenek), de Romney is kedvvel támadott. Obamához hasonlóan neki is mindenhez volt adata, érve, boldogan hozta elő, hogy az elnök ideje alatt megduplázódott a hiány, ő is invesztált ugyan Kínába, de az elnök nyugdíjpénztára is, és helyenként sikerrel fordította pozitívba a neki szánt kritikát (pl. az illegális menekültek "self deportation"-jéből így lett szabad emberek önkéntes döntése), átverte fő üzenetét, hogy van öt pontja, hisz a magánszférában és a szabad kereskedelemben, plusz egy rakat munkahelyet teremtene.
Amerikai, noch dazu romneysta barátom a Facebook-on panaszkodik, hogy mivel érdemeltek ők két ilyen jelöltet, én meg eme vita után pláne úgy látom: nagyon nagy szerencsénk lenne itthon két ilyen figurával. Nálunk bal- és jobboldali antiliberális kollektivisták váltógazdálkodnák egymást, odaát meg csak újra kiderült, hogy - ha nem is vegytisztán, de - egy alapvetően individualista filozófiájú üzletember és egy alapvetően balliberális egyenlősítő vetekszik a voksokért. Obamát én alapvetően egy gazdasághoz és külpolitikához nem értő populistának tartom, de ismét lenyűgöz hatásos előadásmódja, helyenként már-már európai szintű (ezt nem dicséretnek szántam) intellektuális demagógiája.
Lenyűgöz még, hogy egyik jelölt sem kezeli le a másikat, mindkettő tud szabadon sétálni és testbeszélni, jól betöltik a terüket, érezhetően teljesen távol áll tőlük az "én szartam a világuniverzumot" típusú hatalmi arrogancia. Ká-európai szemmel újra élvezetes Romney kiállása, hogy "a privát szektorban töltöttem az egész életemet", az ilyen büszke prokapitalizmust ugye idehaza illik letagadni, elhallgatni, hiszen a bizniszlét csupán az oligarchalét előkészítő fázisa, az pedig fúj.
Az elemzők többnyire úgy értékelték, Romney legnagyobb hibája a Líbia-ügyi szóváltás volt, pontosabban az, hogy állítólag beégett egy kijelentésével (Obama szerinte nem nevezte terrorista cselekedetnek a bengázi támadást, amelynek során iszlamisták megöltek négy amerikait, köztük a nagykövetet), amit a műsorvezető volt kénytelen helyesbíteni. Mi viszont helyesbítsük ezt a meglátást: Romney valóban belezavarodott a kérdés megvitatásába, de állítása ettől függetlenül igaz volt, a műsorvezető pedig tévedett (nem véletlenül, teszem hozzá elfogultan). A vitának amúgy nem volt éppen a csúcspontja a bengázi kérdés, legfeljebb Obama brillírozhatott teljes pompájában, megvédve egy olyan, látványosan megbukott közel-keleti politikát, amelynek leírására a "totális katasztrófa" kifejezés enyhe eufemizmus lenne.
Tény, hogy az elnök a szeptember 11-i bengázi merénylet napján nem magát a merényletet nevezte terrorista cseleménynek, hanem az emléknapon általában beszélt róluk. Tény, hogy a Fehér Ház hivatalosan csak kilenc nappal azután beszélt terrortámadásról. Tény az is - és ezt Romney csak részben hozta elő -, hogy a Fehér Ház és Susan Rice ENSZ-nagykövet napokig a Mohamed-videót tette felelőssé az arab erőszakért, még a YouTube-ot is "megkérték", vegye már le a videót, miközben egyszerűen nem foglalkoztak azokkal az előzetes titkosszolgálati infókkal, amelyek szerint az iszlamisták tudatosan készülnek a líbiai gyilkosságokra. Tény az is, és erre Romney is kitért, hogy a merénylet utáni napon Obama egy Las Vegas-i adománygyűjtő mítingen vett részt, ahogy sajnos az is tény, hogy az elnök eddig elbliccelte a reggeli nemzetbiztonsági felkészítők felét.
A többi, ahogy mondják, stimmel.
Obama az első vitához képest magabiztosan, néha viccesen nyomta, nem mulasztotta el kihasználni a múltkor kihagyott számos ziccert (Romney csak "a gazdagoknak" kedvez, lenézi a társadalom 47 százalékát, nem osztogatna, hanem fosztogatna, ilyenek), de Romney is kedvvel támadott. Obamához hasonlóan neki is mindenhez volt adata, érve, boldogan hozta elő, hogy az elnök ideje alatt megduplázódott a hiány, ő is invesztált ugyan Kínába, de az elnök nyugdíjpénztára is, és helyenként sikerrel fordította pozitívba a neki szánt kritikát (pl. az illegális menekültek "self deportation"-jéből így lett szabad emberek önkéntes döntése), átverte fő üzenetét, hogy van öt pontja, hisz a magánszférában és a szabad kereskedelemben, plusz egy rakat munkahelyet teremtene.
Amerikai, noch dazu romneysta barátom a Facebook-on panaszkodik, hogy mivel érdemeltek ők két ilyen jelöltet, én meg eme vita után pláne úgy látom: nagyon nagy szerencsénk lenne itthon két ilyen figurával. Nálunk bal- és jobboldali antiliberális kollektivisták váltógazdálkodnák egymást, odaát meg csak újra kiderült, hogy - ha nem is vegytisztán, de - egy alapvetően individualista filozófiájú üzletember és egy alapvetően balliberális egyenlősítő vetekszik a voksokért. Obamát én alapvetően egy gazdasághoz és külpolitikához nem értő populistának tartom, de ismét lenyűgöz hatásos előadásmódja, helyenként már-már európai szintű (ezt nem dicséretnek szántam) intellektuális demagógiája.
Lenyűgöz még, hogy egyik jelölt sem kezeli le a másikat, mindkettő tud szabadon sétálni és testbeszélni, jól betöltik a terüket, érezhetően teljesen távol áll tőlük az "én szartam a világuniverzumot" típusú hatalmi arrogancia. Ká-európai szemmel újra élvezetes Romney kiállása, hogy "a privát szektorban töltöttem az egész életemet", az ilyen büszke prokapitalizmust ugye idehaza illik letagadni, elhallgatni, hiszen a bizniszlét csupán az oligarchalét előkészítő fázisa, az pedig fúj.
Az elemzők többnyire úgy értékelték, Romney legnagyobb hibája a Líbia-ügyi szóváltás volt, pontosabban az, hogy állítólag beégett egy kijelentésével (Obama szerinte nem nevezte terrorista cselekedetnek a bengázi támadást, amelynek során iszlamisták megöltek négy amerikait, köztük a nagykövetet), amit a műsorvezető volt kénytelen helyesbíteni. Mi viszont helyesbítsük ezt a meglátást: Romney valóban belezavarodott a kérdés megvitatásába, de állítása ettől függetlenül igaz volt, a műsorvezető pedig tévedett (nem véletlenül, teszem hozzá elfogultan). A vitának amúgy nem volt éppen a csúcspontja a bengázi kérdés, legfeljebb Obama brillírozhatott teljes pompájában, megvédve egy olyan, látványosan megbukott közel-keleti politikát, amelynek leírására a "totális katasztrófa" kifejezés enyhe eufemizmus lenne.
Tény, hogy az elnök a szeptember 11-i bengázi merénylet napján nem magát a merényletet nevezte terrorista cseleménynek, hanem az emléknapon általában beszélt róluk. Tény, hogy a Fehér Ház hivatalosan csak kilenc nappal azután beszélt terrortámadásról. Tény az is - és ezt Romney csak részben hozta elő -, hogy a Fehér Ház és Susan Rice ENSZ-nagykövet napokig a Mohamed-videót tette felelőssé az arab erőszakért, még a YouTube-ot is "megkérték", vegye már le a videót, miközben egyszerűen nem foglalkoztak azokkal az előzetes titkosszolgálati infókkal, amelyek szerint az iszlamisták tudatosan készülnek a líbiai gyilkosságokra. Tény az is, és erre Romney is kitért, hogy a merénylet utáni napon Obama egy Las Vegas-i adománygyűjtő mítingen vett részt, ahogy sajnos az is tény, hogy az elnök eddig elbliccelte a reggeli nemzetbiztonsági felkészítők felét.
A többi, ahogy mondják, stimmel.
