A kocsmai zsidózásból EP-képviselőségig jutó politikus-szittyapóló bizniszmen Szegedi Csanád zsidó származásának kiderülése nem az első ilyen eset a magyar történelemben. Imrédy Béla miniszterelnök, a Horthy-korszak első két zsidótörvényének szerzője azért bukott meg, mert kiderült, hogy neki sem teljesen "árja" a vére.
Imrédy Béla kulcsfigurája annak a fordulatnak, mellyel a Horthy-korszak kormányzati politikája a kicsit autoriter, kicsit szabadelvű posztdualista konzervativizmusból a nyílt szélsőjobboldaliság, és a náci Németországhoz való látványos törleszkedés felé fordult. A miniszterelnök személye pedig annak a tanmeséje, hogyan lesz valaki nemzetközi szinten elismert pénzügyi szakemberből önjelölt zsebdiktátor, akit aztán a saját őrült kreálmányai buktatnak meg.
Imrédy a Horthy-rendszer idején látványos pénzügyi pályát futott be, egészen a Magyar Nemzeti Bank vezetői posztjaiig – igazgatóhelyettes, igazgató, majd elnök – vitte. Azonban nem csak gazdasági, de politikai ambíciói is voltak. Először Gömbös Gyula nemzeti munkatervének kidolgozásában vett részt, majd Gömbös pénzügyminisztere lett, Darányi Kálmán kormányában pedig a gazdasági csúcstárcát szerezte meg.
Imrédy politikai és gazdasági elképzelései a korszak világtrendjeit tükrözték: a beavatkozó állam eszméjét, amelyik főképp a súlyos szociális problémák enyhítése érdekében kemény kézzel belenyúl a gazdaságba. Ha kell, különadóztat, államosít, csökkenti, vagy éppen ösztönzi az ipari termelést. Az ipart és a gazdaságot felpörgető állami program legismertebb korabeli példája, a győri program is Imrédy műve volt.
Imrédynél azonban a beavatkozó állam és a szociális érzékenység eszméiből valahogy mindig olyan elképzelések születtek, amivel a zsidók jártak rosszul. Szó se róla, az általa pénzügyi szempontból megcsapolni kívánt magyar nagytőkében igen jelentős száma volt a zsidó üzletembereknek és birtokosoknak. Azonban lépései nem csak látványosan diszkriminatívak voltak, de maga sem tagadta, hogy itt nem csak a szociális egyenlőtlenségek enyhítéséről, hanem „keresztényesítésről” és „őrségváltásról” is szó van.
Paradox módon a nyíltan antiszemita Imrédy az egyre aktívabb szélsőjobb ellenében lett miniszterelnök 1938-ban. Feladata az volt, hogy visszaszorítsa a szélsőjobboldali-nemzetiszocialista pártocskák forradalommal fenyegető nyüzsgését. Ezt részben a zsidóellenes követelések kielégítésével gondolta elérni. Miniszterelnökségének nyitánya az első zsidótörvény elfogadása volt, mely vallási alapon határozott meg kvótákat a zsidóság gazdasági és közéleti részvételének visszaszorítására.
Miközben Szálasit börtönbe csukatta, Imrédy hirtelen fordulattal maga alakult át antiszemita féldiktátorrá. Vagyis csak akart: 1938. augusztusi németországi látogatásáról hazatérvén – ahol Hitler az elavult magyar társadalomszerkezetet kritizálta, és hadi potenciálját villogtatta Imrédy előtt – a miniszterelnök „csodás forradalmat” hirdetett. Ezzel egyszerre akarta megoldani a szociális problémákat és a zsidókérdést is. Ehhez pedig a hatalmat is ki akarta szervezni a parlament alól.
Imrédy németfixációjából és hatalmi nyomulásából azonban a mögötte álló kormánypárt számos tagjának és Horthynak is elege lett. A kormánypárti politikusok nem csak megvétózták a parlamentet korlátozni szándékozó terveit, de jelentős számban ki is léptek a kormánypárti frakcióból, amivel a Horthy-kor időszakában először kisebbségbe került a kormánypárt a parlamentben.
Imrédy lemondott volna, de valószínűleg a kialakult válsághelyzetben legkisebb rossz megoldásként Horthy ezt nem fogadta el. Ezért aztán Imrédy tovább szövögette terveit: benyújtotta a parlamentnek a második – immár faji alapú – zsidótörvényt, és Magyar Élet Mozgalom néven szélsőjobboldali mozgalmat indított.
Ekkor robbant a zsidóbomba: a Szálasi bezáratása miatt dühös nyilasok által terjesztett híresztelések nyomán – miszerint Imrédyben zsidó vér folyik – Rassay Károly, a liberális ellenzék vezére és a legitimista Sigray Antal gróf kezdtek el kutakodni. Bár Imrédy szerzett egy nagyszülőkig bezárólagos árja igazolást, Rassay megbízottjának a csehországi Saatzból sikerült beszereznie hivatalos papírokat, melyek az egyik dédanya zsidóságát igazolták. A dokumentumok Bethlen Istvánon keresztül jutottak el Horthyhoz, aki magához hívatta Imrédyt. Visszaemlékezései szerint a beszélgetésen – amiről a HVG 1998/18-as számában részletesebben is olvashatnak – Imrédy rendkívül kínosan érezte magát. A nyilvánosság előtt azonban kezdetben még tagadta a vádakat, majd 1939 februárjának közepén végül mégis elismerte őket, és lemondott.
Imrédyt így saját politikája buktatta meg. A pesti tréfacsinálók ilyesmi versekkel gúnyolódtak rajta és a zsidótörvényeken: „Egy Róth, két Róth, három Róth/Ilyen törvény sose vót./Sej, haj nagy a baj/Imrédy se gaj.”
A Magyar Királyság azonban Imrédy bukása után sem állt meg a németbarátság és az erősödő antiszemitizmus útján. Imrédyt sem zavarta meg túlságosan „kevertfajúsága” vezéri ambícióinak fenntartásában, melyhez befolyásos támogatói is megmaradtak. Azonban hiába játszotta a megalomán díszletek előtt szónokoló népvezér szerepét: a náci megszállók végül Szálasi „proli” nyilasait választották ki a quisling-szerepre Imrédy "úri fasisztái" helyett.
Imrédy ezért 1944-ben visszavonult a politikától, majd később családjával Németországba menekült, de a háború utáni számonkérést így sem kerülhette el. 1946 februárjában sortűzzel végzett vele a népbíróság ítéletét végrehajtó kivégzőosztag. Állítólag azt mondta, későn látta be, hogy bankvezérnek kellett volna maradnia.
