Egressy Zoltán: Sokaknak kényelmes, ha megmondják, mit kell gondolni, kit kell gyűlölni vagy szeretni

HVG: Kettesével a lépcsőn című kötetének legtöbb novellája valahol a hétköznapi és a szokatlan között egyensúlyoz. Mi adta az alapfonalát az egy kötetbe rendezésüknek?

Egressy Zoltán: Szerettem volna, ha megjelennek könyv formátumban azok a kisprózáim, amelyeket a legutóbbi novelláskötetem óta írtam. Viszont úgy vettem észre, hogy nagyon sokfélék, ezért ciklusokra bontottam a negyvenhét szöveget. Egyrészt a stílusuk, másrészt a témáik alapján. Sok olyan novella vagy írás van ebben a kötetben, ami talált vagy ajándék történet. Valaki mesél valamit, amiből megfog egy mondat, egy jelenség, azt megfacsarom, kicsit továbbgondolom, és abból születik egy írás. Sokszor én sem tudom, mifelé megy, amikor elkezdem írni. Menet közben derül ki, ez egyfajta játék. Előfordul, hogy egy történet az abszurd felé indul el. Talán mert látom a dolgok fonákját, az észszerűtlenségeket, és ezeknek a humorát. De amiben nincs fájdalom vagy valami törés, az nem nagyon érdekel. Ha vezetni kezd a történet, megyek utána. És van, hogy csak a legvégén szomorodik el, ami meglep, mert régebben a felütésben is benne volt már valamiféle tragikum, mostanában viszont sokáig egészen másfelé halad a történet, mint ahová végül kifut.

HVG: Sok írásban érződik egyfajta kortalanság, a jelenben, de akár húsz évvel ezelőtt is játszódhatna. Milyen szerepük van az elbeszélésekben az emlékeknek?

E.Z.: Emlék és képzelet szövetkezik a szövegekben, hol az egyik erősebb, hol a másik. Ezzel is lehet jellemezni az írásokat, nem csak fikció–valóság felosztással. Vagy akár a novella–tárca megkülönböztetéssel, mert műfaji keveredések is előfordulnak. Az emlékezés addig játszik fontos szerepet, amíg elindít egy történetet, utána már nem érdekel, hogy a valóságban mi volt. Bizonyos történetmagvacskákat érdemes sokáig érlelni, szükség van időre, hogy jobban rá lehessen látni az adott tárgyra. Az emlékek persze kavarognak, az események pedig összemosódnak, a végeredmények aztán „önjogos”, külön életet élő történetek lesznek. Saját entitások. Megjegyezném, hogy az én memóriám híresen rossz, a gyerekkori dolgaimról főként onnan tudok, hogy a húgom néha mesél róla. Vagyis rólam. Ezek alapján azt hiszem, kedves kis konfliktuskerülő srác lehettem.