Nagy Márton feltalálta Orbánnak a verőlegény-gazdaságpolitikát

A rendszerváltás óta kevés olyan tárcavezető akadt, aki olyan agresszív lett volna, mint Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter. Nem a nyilvános viselkedése agresszív, hanem a miniszteri ténykedése.

Nagy Mártonhoz köthetőek a különféle kamatplafonok, kamatmoratóriumok, árstopok – ezekkel az intézkedésekkel a kormány komplett gazdasági szektorok működésébe avatkozott, avatkozik be rendkívül erőszakosan. Nem mellesleg rendeleti úton, és rendszeresen a saját miniszteri, illetve gyakorta a kormány jogkörén túlterjeszkedve (vagyis pont azt teszi, amire a rendeleti kormányzást kitalálták).

Úgy tűnik, a Fidesz hosszú idő óta először megijedt valamitől

Előjel nélkül, hirtelen, és szokatlan módon jelentette be a kormány csütörtök este, hogy visszavonja a még életbe sem lépett vendégmunkástörvényt, és egy szigorúbbat ír helyette. A döntés nagy eséllyel inkább politikai, semmint gazdasági: úgy tűnik, miközben közelednek az EP- és önkormányzati választások, egyre inkább a kormányra ég az általános akkugyár- és vendégmunkás-ellenes hangulat.

Valahol persze érthető, hogy Nagy Márton könnyen nyúl a kemény szabályozás eszközeihez, előző munkahelye a Magyar Nemzeti Bank volt, ahol alelnöki pozíciót töltött be. A jegybank által felügyelt területek – bankrendszer, biztosítók, tőkepiac – alapvetően erősen leszabályozottak, kevés szereplővel működnek, relatíve kiszámíthatóak, legalábbis olyan gazdasági szektorokhoz képest, mint például a kiskereskedelem, ahol sikerült is nem várt hatások garmadáját kiváltani a piactorzító kormányzati beavatkozásokkal.

• Kaptak egy visszautasíthatatlan ajánlatot

Nagy Márton agresszív miniszteri politikája szintet lépett az elmúlt hetekben: először az üzemanyagpiac nagy szereplőit rendelte magához, s utasította őket az áraik „moderálására” – továbbá rendszeres jelentéseket követel tőlük, ami versenyjogi szempontból minimum aggályos. Majd következtek a bankok, amelyeket nyilvánosan kvázi megfenyegetett a különadó emelésével, ha nem pörgetik fel a hitelezést. Utóbbi végül egy „önkéntes” kamatplafon vállalásában öltött testet.

Az üzemanyag-piaci szereplők csicskáztatása érthetetlen, az üzemanyagok régiós összehasonlításban nem kirívóan drágák, nincsenek „pofátlan” árrések, amelyek lefaragásával érdemben csökkenthetők lennének a fogyasztói árak. Politikai hozadéka azért van: az üzemanyagárak éppen csökkennek, amit a kormánypárti sajtó úgy tálal, mintha Nagy Márton és a miniszterelnök „érdeme” volna.