Jane Goodall: Ha a fiatalok fásultak, akkor halálra vagyunk ítélve mint emberi faj
A reményről írt könyvet a világhírű főemlőskutató és antropológus, Jane Goodall és társszerzője, Douglas Abrams. A már itthon is olvasható kötet apropóján Goodall interjút adott lapunknak. Van-e okunk az optimizmusra, hogyan kell úrrá lenni a reménytelenségen, mi tartja őt 88 évesen is aktívan, mit tanítottak meg nekünk, embereknek a csimpánzok, és melyik nagysikerű filmhez kért tőle alternatív befejezési ötletet a Netflix?
hvg360: Most talán mindennél nagyobb szükségünk van egy olyan könyvre, amely a reményről szól, mert meglehetősen kétségbeejtő dolgok történnek; a klímaválsággal járó kihívások mellett elég csak az orosz-ukrán háborút vagy a pandémiát megemlíteni. Milyennek látja most a világot?
Jane Goodall: Jelenleg egy nagyon-nagyon sötét helynek, politikai, társadalmi és környezeti problémáktól terhesen. Az ukrajnai háború kétségbeejtő, és bár nem az okozza az összes szenvedést most a világban, de befolyásolja a globális élelmiszerellátást például. Nagyon rossz helyzetben vagyunk.
hvg360: A könyvének kicsengése optimista, de most ön egyáltalán nem tűnik annak.
J. G.: Azt nem mondtam, hogy nem vagyok az. Azt mondtam, hogy a világ egy sötét hely. Mindazonáltal átéltem a második világháborút, amikor Anglia szintén egy nagyon sötét hely volt, de mert Churchill képes volt bátorságot ébreszteni az emberekben a náci Németországgal szembeni ellenálláshoz, sikerült felülkerekednünk. Zelenszkij ukrán elnöknek megvan ugyanez a képessége, fellelkesíti az ukránokat, akiket így nem fognak legyőzni.
Látni kell azt is, hogy szinte az egész világ megmozdult azért, hogy segítsék az ukrán embereket. Már csak az oroszokra kellene gondolnunk, azokra, akik épp annyira utálják a háborút, mint mi, és vagy elhagyták már az országukat, vagy hallgatniuk kell, mert ha csak egy rossz szót is szólnak, börtönbe kerülnek vagy valami még nagyobb szörnyűség történik velük. Én nagyon sajnálom őket is.
Ami azt illeti,
az emberek inkább azzal kapcsolatban veszítik el a reményüket, hogy a környezetünk még menthető. Ezt találom a legnagyobb gondnak.
Mert, ha elvesztik a reményt, akkor apatikussá válnak, és nem cselekednek.