Nemcsak ízléstelen, de pontatlan is, hogy Orbán Viktor brüsszeli Brezsnyev-doktrínát emleget

Alig több mint 30 év kellett hozzá, de Orbán Viktor hőskomplexusa körbeért: 2021-ben ott tartunk, hogy újra a Szovjetunió és a Brezsnyev-doktrína van terítéken a magyar politikai közbeszédben. A dolog materiális dimenziói azért tisztában vannak tartva – azt még a kormányfő is belátta, hogy nincsenek brüsszeli tankok Budapesten –, október 23. óta viszont csúcson pörög a párhuzamállítás, amibe már a kormánytagok is kezdenek beleállni. Orbán kedden még Marine Le Pennek és a francia újságíróknak is azt ecsetelte,

hogy az 1968 utáni szovjet attitűdökhöz hasonló ideológiai nyomásgyakorlás folyik az Európai Unióban, amelynek célja a nemzetállamok sokszínűségének elfojtása.

Marine Le Pen és Orbán Viktor

Fazekas István

A párhuzam rendkívül csábítóan hangozhat, amennyiben a világról alkotott képünkhöz az MTVA adja az ecsetet. A kormány perspektívájából valóban arról van szó, hogy az EU mottója, az „egység a sokféleségben” azt jelenti: mindenki azt csinál, amit csak akar, mert Európának ez adja az esszenciáját. Minden, ennél nagyobb összetartást sürgető törekvés egyenlőnek tűnik az önkénnyel. Egy olyan, nemzetek fölött álló önkénnyel, amelyhez eddig egy hasonlót élt át a modern kori történelemben Magyarország: a Szovjetunióét.

Muszáj azonban leszögezni, hogy továbbra is hatalommal bíró és paranoiát szító kormány narratíváját látjuk, amely az elmúlt 11 és fél évben sosem hátrált meg, ha erősen túlzó történelmi „párhuzamokat” kellett keresni – gondoljunk csak Magyarország „végveszélyéről” a migrációs krízis alatt.

Az ember, aki a Békemenet színpadára ment fel, és a prágai tavaszban jött le

A Brezsnyev-doktrína azt az 1968-ban megszülető szovjet irányelvet jelöli, amely szerint

a szuverenitás elvét a szocialista országokra kell értelmezni, hogy azok tömbjét az imperialista nyugat ne bontsa meg – a gyakorlatban tehát minden olyan törekvést meg kell akadályozni, amely ezt az egységet veszélyezteti.

Leonyid Brezsnyev iránymutatását a prágai tavasz néven elhíresült cseh reformintézkedések és megmozdulások adták. A Szovjetunióban Sztálin 1953-as halála (és az azt követő hatalmi harcok) kellettek ahhoz, hogy belássák: a kommunista törekvések életszerűtlenek, és szembe kell nézni a sztálinizmus felesleges kegyetlenségével. A desztalinizáció közepette ugyan elég súlyos visszaesés volt az 1956-os forradalom leverése és megtorlása, az ezt követő években eggyel kevésbé diktatórikus légkör alakult ki a keleti blokkban, illetve elkezdtek kibukni a rendszerek gazdasági hátulütői is.

Leonyid Brezsnyev

AFP / O. IVANOV

Ez az elégedetlenség és blokkon belüli folyamatok vezethettek oda, hogy 1968 januárjában hosszú viták után lemondott a KGST legerősebb gazdaságának számító Csehszlovákia kommunista pártfőtitkára, Antonín Novotny, helyére pedig a szlovák Alexander Dubcek került. Dubcek az „emberarcú szocializmust” tűzte ki célul, azaz a keleti blokkon belül, de szabadabb gazdaságot és közéletet képzelt el, a nép pedig éljenezte az olyan döntéseket, mint a sajtócenzúra eltörlése, a kirakatperek áldozatainak rehabilitációja, vagy éppen a társadalmi-politikai szervezetek létezésének elfogadása.

Végül azonban mind a lakosság, mind az értelemszerűen népszerű pártvezetés túllépte azt a határt, amit még jó szemmel nézett Moszkva, és ahogy felerősödtek a szovjetellenes hangok, úgy vált egyértelművé az intervenció szüksége. 1968. augusztus 20-án éjjel a Varsói Szerződés országai, köztük Magyarország is harckocsikkal lépett be az országba, Csehszlovákiát közel 200 ezer katona árasztotta el. Azonban sem a csehszlovák hadsereg, sem a lakosság nem tanúsított fizikai ellenállást, csak jelképes akciókkal tiltakoztak – ilyen volt, ahogy Jan Palach felgyújtotta magát a Vencel téren. A megszállás konszolidálódott, a reformereket 1969-re eltávolították a párt éléről (jó részüket internálták is), a szerveződő értelmiségiek húszéves apátiába süllyedtek.

AFP

A szovjet megszállási döntés hátterében állt az elmúlt héten Magyarországon is többször felvetődő Brezsnyev-doktrína, azaz Moszkva döntése, hogy a reformok a keleti blokk egészét veszélyeztetik, és mint olyan, le kell számolni velük.

Ízléstelen hasonlat

Nem véletlen, ha nehezen áll össze a párhuzam a tankokkal bevonuló Szovjetunió és a jogállamiságot fontosnak tartó, de ezért proaktívan egyébként lépni képtelen Európai Unió között.

A csehszlovák emberek és Dubcek egy olyan elnyomás ellen álltak fel, majd estek annak áldozatául, amely a mindennapjaikra volt befolyással. Mára globális konszenzus van arról, hogy szocializmusban élni kényelmetlenebb, mint egy piacgazdasági rendszerben, valamint az sem elhanyagolható dolog, ha az emberek demokratikus jogokkal, esetleg még gyülekezési- és sajtószabadsággal is rendelkeznek.

Amíg egy ilyen doktrína erőltetése valóban represszív, addig az Európai Unióhoz csatlakozott országok lakosai egészen másképp élik meg az uniós tagságot. Az EU mindennapokra gyakorolt befolyása például a schengeni határmentes utazásban, az euróban, az EUroamingban, az Erasmus programban, más uniós támogatásokban vagy épp a vámmentes belső piacban mutatkozik meg. Ezeknek a társadalomra gyakorolt hatásáról ugyan lehet vitatkozni, ám azt túlzás lenne állítani, hogy a lakosság közvetlenül szenvedne az uniós politikai elnyomástól.

Magyarországon egyetlen társadalmi csoport van, amely úgy érezheti, az ő életére az EU közösségi szintű hatalmi centruma, Brüsszel van befolyással: a fideszes politikai elit. Ezt pedig rávetítik a lakosságra is.

Túry Gergely

Ugyancsak nehezen elhanyagolható a tagság kérdése az összehasonlított uniókban. A keleti blokk országai nem dönthettek a szovjet megszállásról, az EU-csatlakozás viszont ugyanezen államok racionális, érvek és ellenérvek alapján végül pozitívnak ítélt lépése volt, amely az államok saját szándékán alapult, mellesleg népszavazás is megerősítette.

Az, hogy a különböző kormányok álláspontjai változnak (mondjuk pont az első Orbán-kormány alatt zajlott le a csatlakozási tárgyalások oroszlánrésze), része a nemzeti politika sajátosságának, az viszont nehezen vitatható, hogy több előny származik az EU-tagságból, mint mondjuk a szovjet szövetségi viszonyból.

Ezt pedig így látják a lakosok is - a magyarok túlnyomó többsége is támogatja az uniós tagságot. (Hasonló felmérés persze nem készült a szovjet megszállás idején.)

AFP / Kisbenedek Attila

Mindezek fényében akár cseh, akár szlovák állampolgár az ember, vagy csupán jóérzésű demokrata,

joggal érezheti pofátlannak azt, ha egy tankkal levert békés reformhoz hasonlítják a magyar politikai elit hatalmi és tömegkommunikációs harcait.

A NER sajátossága, hogy képes a politikai szekértáborát meggyőzni arról, hogy konstans veszély fenyegeti őket. Szerencséjükre sem olyan állampolgári ismeretekkel, sem kellő médiafogyasztási tudatossággal nem rendelkezik a lakosság, hogy tudják: a véleménynyilvánítást racionális tájékozódás, és nem gyomorból jövő félelem előzi meg. A Brezsnyev-doktrína emlegetése kézenfekvő, hiszen még a tömörített NAT-nak is a része maradt, az unió, az annak központját adó városok, és az eltérő ideológiai irányvonalat képviselő vezetők pedig valóban párhuzamosnak tűnhetnek. Az már más kérdés, hogy Magyarországon komoly politikai érdek fűződik ahhoz, hogy a választópolgárok mindenben is párhuzamokat fedezzenek fel, pláne, ha annak labilis a valóságalapja.