Nyelvi gyarmatosítás: Így lett újra hatalompolitikai eszköz a francia nyelv

„Amint átitat egy nyelv egy népet, annak a népnek minden »faji« jellegzetessége alárendelődik e nyelvnek” – fejtegette 1917-ben megjelent kötetében Onésime Reclus. A francia földrajztudós szavainak különös visszhangot ad, hogy munkássága nem szorítkozott szűken vett szakmájára, hanem elméleteivel a XIX. század végi gyarmattartó politika teoretikusává is vált. Az ő nevéhez fűződik a kolonializmusnak sajátos francia „ízt” adó kulcsfogalom, a frankofónia megalkotása is, amit manapság – egészen más kontextusban – ismét gyakran emlegetnek a Szajna partján.

Az 1870-es porosz–francia háborúban, majd a párizsi kommün alatt is harcolt Reclus-t, akárcsak kortársai jó részét, erősen foglalkoztatta, hogyan lehetne helyreállítani hazája megtépázott tekintélyét, és főleg az, miként lehetne elérni, hogy a francia nyelv és kultúra hosszú távon fennmaradjon. Úgy vélte:

„nincsenek már fajok, hiszen az emberiség családjai a végtelenségig összekeveredtek egymással a világ kezdete óta”,

emiatt az emberekre a legnagyobb befolyással a környezetük és az általuk használt nyelv van. Következésképpen minél nagyobb területen kellene hivatalos nyelvvé tenni a franciát, amire meggyőződése szerint Afrikában nyílna lehetőség (Reclus ezt a Földközi-tenger és a Zambézi medencéje közti, Európánál is nagyobb kiterjedésű területen tette volna kizárólagossá). Mindazokat, akik ezt a közös nyelvet beszélik vagy akarják beszélni, frankofónnak nevezte.