Csempészáruval is mesterien játszotta ki a kolera elleni karantént a legnagyobb magyar

„Ennélfogva én lelkemben meg vagyok győződve, hogy

az elzárás, legalább illyes mértékben, mint ahogy parancsoltatik, s általunk effectuáltatik, egyrészről haszontalan, másrészről rettenetes következésű”

– vonta le a tanulságot pár hónapos működése után a karanténról a sátoraljaújhelyi „veszteglőházakra felügyelő táblabíró”. Jelentésében Kossuth Lajos az 1831-es nyári kolerajárvány idején szerzett tapasztalatait írta le, s tartotta a karantént e járvány legyőzésére használhatatlan eszköznek.

Valóban, hiába voltak a városonként elrendelt „veszteglőházak” 1831-ben a Magyarországon végigsöpört járvány idején, nem segítettek a kolera terjedésének megállításában. Pedig már 1830 decemberében a határokon kordonokat helyeztek el a beérkezők feltartóztatására, ám az intézkedést három hónap múltán visszavonták, a tiszai vízi fuvarosok pedig behozták a kórt. A birodalmi vezetés ezután visszaállította a megszorításokat, ám nem sok eredménnyel. Egyes községek, városok is próbálkoztak a bezárkózással, hatástalanul.

Kolerajárvány Magyarországon /// Isten 'öldöklő Angyala'

Horváth Szabolcs / Magyar Nemzeti Levéltár

Debrecenben például – a helyi orvos emlékezései szerint – „a legnagyobb sietséggel és pontossággal háromszoros strázsákat” állítottak, ám a fertőzés

„a legszorosabb vigyázat mellett is olyan háznál s olyan embereken ütött ki, akik a városból kinn sem voltak, sem nálok semmiféle idegen, kivált akkor tájban meg nem fordult”.

Komárom és Győr megye határán, a dunai átkelőknél állítottak fel karantént, a Dunán senkit sem engedtek át „10 napi tisztulás nélkül”. Őröket vezényeltek minden útra, egyes falvak úgy zárták el magukat, hogy árokkal vágták át a hozzájuk vezető utakat. A legtöbbször ez sem segített, a kolera terjedt tovább.

Mindez meglepte a közigazgatást, hiszen korábban a karanténokkal magyarázták, hogy a középkor óta a veszedelmes pestist visszaszorították.