Az iskolai zaklatás nem csupán a zaklató és az áldozat között történik

Mi dolgunk a világon?

– teszi fel a kérdést Márta néni, a Szent Kamilla Gimnázium igazgatónője a tanévnyitón.

„Létezni?” – dobja fel a kérdést egy diák, majd egy osztálytársa követi: „Bulizni?”

„Küzdeni” – vágja rá a talpig pinkbe öltözött, kissé neurotikus igazgatónő (Feuer Yvette). A beszédet nem csak Andris (Pászik Cristofer) és Cintia (Farkas Franciska) hallgatja végig, hanem a többi diák is, jelen esetben a nézők. Márta néni ugyan puffogtatja a jól ismert közhelyeket arról, hogy akkor jó a gyerek, ha rossz, és milyen jó, hogy újra együtt vannak a diákok, igazából más sem érdekli, minthogy az általa vezetett elit iskola idén is taroljon a versenyeken, hiszen csak akkor nyerheti el a gimnázium az Oktatási Minisztérium modelliskola minősítését.

Reviczky Zsolt

Mert elit ez a javából, igazi versenyistálló, ahol – idézzük – nem „hátrányos helyzetű kis maffiózókat”, hanem a legjobbakat képzik, és kőkemény felvételi kell ahhoz, hogy valaki bekerüljön. Nem is csoda, hogy árgus szemekkel figyeli a tantestület és a többi diák az újonnan érkezett Cserepes Flórát, akit külön eljárással vettek fel az intézménybe a vezető tanár, Ervin bácsi közbenjárásával, ám ennek részleteiről senki nem tud pontos információkat. Az osztálytársak legerősebbike, Viktor rögtön kipécézi az új lányt, és válogatott kínzásokkal keseríti meg az életét.

Cserepes Flórát egyébként egy cserepes növény játssza: az alkotók nem akartak valós személyt helyezni az áldozat szerepébe, egyrészt mert a virág jól kifejezi az ilyenkor érzett tehetetlenséget, másrészt, mert ezzel is fel akarták hívni a figyelmet arra, hogy tulajdonképpen bárki könnyen zaklatás célpontjává válhat, nem kell különösebb ok, személyiség- vagy külső jegy ahhoz, hogy kiszemeljenek valakit.

A problémára egy darabig senki nem reagál, csak Andris és Cintia, akik tudomást szereznek róla, hogy Viktor ráborította a főzeléket Flórára, sőt, a kezébe nyomott egy cetlit, amin az új lány elsírta magát, az erről készített felvételt meg nyilván még a netre is feltöltötte. Andrásék félnek, hogy megismétlődik a tavalyi eset: Rolika elment az iskolából, mert rendszeresen és módszeresen zaklatták az iskolatársai, a két kiváló tanuló pedig hiába próbált beavatkozni, majdhogynem ők kaptak büntetést miatta. Dilemmáznak, szóljanak-e tanároknak, a helyzet ugyanis egyre súlyosabb, Flóra uzsonnáját folyamatosan ellopják, a cuccait meg lepisilik.

Maguk is boncolgatják, hogy a bántalmazott lány miért nem lép az ügyben, aztán egyikük felveti: jó, de te nem félnél, ha lehugyoznák a cuccaidat? Végül az osztálytárs-nézőknek szegezik a kérdést: „nekünk kellene szólnunk?”

Válasz egyelőre nincs, csak kínos feszengés.

Reviczky Zsolt

Farkas Franciska és Pászik Cristofer nem csak a diákokat keltik életre, hanem a tanári kar karikatúraszerűen megrajzolt tagjait: az óriásszemüveges, lelkiismeretes, de semmibe vett és ettől jócskán megfáradt iskolapszichológust, a vonalzóval hadonászó, ingerlékeny matektanárt és a kedves, de mérsékelt befolyással bíró tanítónőt. A szerepek között – finoman vezetve a nézőket – a kellékek segítségével ugrálnak.

A háta mögött csak Pitbullnak becézett Márta nénit túlságosan lefoglalja a smúzolás meg a versenyszezon, úgyhogy amikor a pszichológus értesíti róla, hogy negatív légkört érzékel Flóra körül, az igazgató tökéletes érzéketlenséggel ignorálja a problémát. Ráadásul az ő szemét is szúrja az új diák, attól fél, hogy a teljesítményének a statisztika látja kárát. Amikor megjelenik a mentálhigiénés szolgálat munkatársa, hogy megoldást keressen a problémára, az igazgatónő hárít: nem kell erről tudnia a nagyvilágnak, majd mi megoldjuk, szemléltető órára és nyílt kommunikációra pedig semmi szükség.

És itt világít rá a Láthatáron Csoport az egyik legfontosabb problémára: hogy

sok esetben egyszerűen nincs hová menni, nincs kinek szólni.

Az iskolarendszer vagy megpróbál szemet hunyni az eset fölött, vagy tüneti kezelésként eltávolítják a zaklatót, esetleg a bántalmazott szülei döntenek úgy, hogy másik intézménybe viszik át a gyereküket.

Így azonban esély sincs arra, hogy a bántalmazás résztvevői teret kapjanak a kibeszélésre, illetve segítséget a feldolgozáshoz, de nem tudatosul a probléma lényege sem: hogy a zaklatás nem csupán a zaklató és az áldozat között történik. Részesei annak a szemlélők, az osztálytársak is, és azok a felnőttek, akik tudnak róla, de nem lépnek fel ellene, vagy éppen bagatellizálják a problémát, kezeletlenül fenntartva ezzel a helyzetet. És amíg nincs felület a kibeszélésre, nincs lehetőség a közösségfejlesztésre, minden évben jöhet egy új Rolika, egy új Flóra, akit cserbenhagynak és elnyomnak az erősebbek.

Reviczky Zsolt

Ahogy csorog a történet, az osztálytársak egyre inkább bevonódnak, és ennek köszönhetően már befolyással lehetnek a végkifejletre is. A nézők magukévá teszik azt a feloldhatatlannak látszó kérdést, hogy végignézik-e a bántalmazott fél szenvedését, vagy egy adott ponton – annak ellenére, hogy őket is sakkban tartják – kiállnak mellette és fellépnek a bántalmazó ellen. A középiskolások eleinte halkan, kényelmetlenül figyelik az eseményeket, ám egyre nagyobb elánnal szállnak szembe az igazgatónővel, és állnak ki Flóra mellett.

Az interaktív előadást követő csoportfoglalkozáson már nyoma sincs a szégyenlősségüknek. Amikor a Márta néni szerepéből kibújó Feuer Yvette arra kéri őket, hogy azonosítsák, ki volt a zaklató, és ki volt az, akit zaklattak, azonnal kibukik belőlük a válasz, ám amikor a többi karaktert kell elhelyezni a csatlósok, a szemlélők és a védelmezők mezején, már bizonytalanabbak. Nem is csoda: ahogy az alkotók is rávilágítanak, teljes mértékben lehetséges mozogni a szerepek között.

Van-e rá mód, hogy Flóra itt maradjon? – teszi fel a kérdést a csoport. „Támogatni kell, összefogni, beszélgetni vele” – vágják rá a diákok, ott azonban már elgondolkodnak egy picit, amikor arról van szó, hogy mi történik, ha Viktor így sem áll le. Érdekes felvetések születnek, a „hugyozzuk össze mi is a ruháit”, és a „küldjünk rá egy dementort” típusú ötletek után természetesen eljutnak odáig is, hogy vajon mit tehetnének annak érdekében, hogy elvegyék az erejét.

A foglalkozás messze legizgalmasabb pontja, amikor a bántalmazó egyik képzeletbeli csatlósát – egy diákot – arra kérnek, hogy közölje Viktorral: amíg ő távol volt, úgy döntöttek, többé nem hagyják, hogy bárkit is bántson. Pászik Cristofer bravúrosan improvizál, bármit is mondanak neki, Viktorként felülkerekedik, amikor a szemére vetik, hogy Flóra sírása miatta került fel a netre, gyorsan oda is röfögi a csatlóst játszó diáknak, hogy

hiszen te töltötted fel a videót.

Reviczky Zsolt

Végül a fiatalok konszenzusra jutnak: Viktor persze védekezik, hiszen nem egyedül zaklatta Flórát, okosan felismerve és elismerve ezzel: ők sem léptek annak érdekében, hogy ez a mérgező helyzet elmozdulhasson a holtpontról. Hogy Flóra maradhat-e, hogy győzhetnek-e végül azok, akiket sakkban tartanak, az a nézőkön múlik.

A Pitbull Kamilla Gimnázium hiánypótló érzékenyítő előadás, okosan nyeri meg magának a középiskolásokat, akiknek életük egyik leghasznosabb két és fél órája lehet a Láthatáron Csoporttal töltött idő. Még akkor is, ha csak néhány kulcsfontosságú gondolatot visznek el magukkal. Például azt, hogy a közösség erejével igenis ellene lehet menni az elnyomónak, a látszólag hatalmasnak. Nem csak gimnazistaként.