Hont: Változóban az Orbán-rendszer: ami nincs ellenére, az van

Aki nincs ellenünk, az tulajdonképpen a dolog lényegét tekintve velünk van.

(Kádár János az MSZMP VIII. kongresszusán 1962. november 24.)

Ez a Kádár-mondat a Kádár-korszak kezdete, másodpercre.

(Esterházy Péter: Javított kiadás)

Táguló gyűrűkben konszolidációt hullámzott a szép Balaton

(Bereményi Géza-Cseh Tamás: A hatvanas évek)

Orbán Viktorral kevéssé rokonszenvezők két jellegzetes hibát szoktak elkövetni a miniszterelnök képességeinek és lehetőségeinek megítélésekor.  Túlértékelik és alábecsülik – sokszor egy gondolatmeneten belül. Azok is Orbán rendkívüli tehetségét hirdetik, akik egyedül neki tulajdonítják a ’89-es rendszer bukását és azóta történt restaurációs kísérletek kudarcait, és akik szerint – ebből következően – nem szabad mással foglalkozni, mint Orbán eltávolításával. Ugyanakkor közülük nem kevesen elkezdik fölvázolni a rendszerdöntés atombiztos forgatókönyveit, nem is föltételezve, hogy az azokban foglaltakkal a kormányfő maga is számol, készül rájuk, figyeli, mit terveznek ellenfelei. Mondom, egyszerre tartják zseniálisnak, és kezelik balfékként.

• Címszereplő vagy főszereplő?

Szűkítve a fókuszt, csak a NER tíz évére koncentrálva ugyanezt a kettőséget figyelhetjük meg. A legvehemensebb ellenzékiek még elkövetett politikai gyilkosságokra is tesznek homályos utalásokat (például az alcsúti juhász, Váradi András vagy a „vállalkozó” Welsz Tamás esetében) azt alátámasztandó, hogy a Fidesz bármire képes a hatalomért. Azonban, ha egy botrányos ügy kipattan, vagy a NER számára kedvezőtlennek tűnő fordulat áll be, akkor azt úgy interpretálják, mintha a hatalom annak ugyanúgy csak passzív elszenvedője lenne, mint bárki más. Pedig a rendszer jellegéből fakadóan az első kérdés, amelyet föl kell tenni, hogy egy adott cselekménysorban mi a szerepe Orbán Viktornak és szűk körének. Például, ha valami számára/számukra ártalmasnak tűnik, akkor próbálták-e megakadályozni, ha nem, miért nem, és ha igen, miért nem sikerült? Azért kell ezt megkérdezni, mert a körülményekre, amelyek közt élünk, Orbán szándékainak komoly hatása van, és ennek alig van köze a személyes képességekhez.

Nem szívesen merülnék el a „zseni vagy nem zseni” dilemmában, a tárgyalni kívánt téma szempontjából félrevisz, és az alábbiakban azt igyekszem bizonyítani, hogy egy bizonyos értelmi szint fölött és valamennyi politikai érzék birtokában ez szinte mindegy is.

Nem az a lényeges, hogy mennyire fantasztikus/ördögi Orbán Viktor, hanem az, hogy milyen a pozíciója a struktúrán belül, azaz Orbán rendszere-e az Orbán-rendszer.

Gondoljunk bele, a Simicska Lajos ellen folytatott háborúig erre nem volt olyan könnyű kapásból és egyértelműen felelni. Ám, ha a kérdést úgy fogalmazzuk meg, hogy működhetne-e ez a rendszer nélküle, a válasz már akkor is határozott nem lett volna. Valószínűleg éppen ez a felismerés vezette, amikor hozzáfogott hatalmát kizárólagossá tenni, és – ismétlem – ez kisebb részben köszönhető egyéni kvalitásainak, mint helyzetének.

Orbán Viktor az uralmon lévő (vagy az uralkodáshoz nevét kölcsönző) szervezet alapítója, a pártlegendárium kultikus hőse. Akik valami hasonlót elmondhatnak magukról, azok a mozgalom veteránjai. Amennyiben egy nem várt helyzetben közülük lépne valaki Orbán örökébe, nem tudná betölteni azt a szerepet, amelyet a jelenlegi miniszterelnök. Hiányzik hozzá a hátországa, kapcsolatrendszere, többségének az ambíciója is. Ám, ha mégis akadna e körből bárki, akinek lenne lehetősége, szerencséje és kedve megszerezni mindazt, amit ma Orbán birtokol, akkor is bő évtizedig tartana, tehát hetven fölött vagy annak közelében jutna orbáni szerepbe. Bár a veteránok mostanság mellékszereplők (ebben a rendszerben az államfő és a házelnök is az), egy föltételezett posztorbáni világban döntő szavuk lenne.