A budapesti választók negyvenhárom százalékának egyharmada fogta magát, és leszavazott Bokros Lajosra. A fele Tarlóst választotta, és az ő döntésüket könnyű megérteni. Én is tudnék érvelni mellette. De nem azzal kezdeném, hogy a fél egyenlő az egésszel. Inkább az érdekelne, mi baja a másik félnek.

Bokros Lajos eredményét nehezebb helyén kezelni. Az ő szavazói annyit biztosan tudtak róla, hogy városvezetéssel eddig nem foglalkozott, abba most kell belerázódnia. Azonkívül még azt, hogy második keresztneve Csomag. És hogy három héttel a választás előtt lett jelölt. Olyan szervezetek támogatásával, amelyek városvezetéssel foglalkoztak ugyan korábban, de előtte egy nem túl okos lovat indítottak Budapest élére, csak aztán elszégyellték magukat. Ekkor a legnagyobb ellenzéki párt rábízta a fővárosi balhét egy kiskunmajsai lányra, és elment szabadságra.

Komoly nekikeseredés kell ahhoz, hogy mindezek után Bokrosra adja valaki a szavazatát.

És ez a keserűség megvan.

Ez az egyharmad már bárkit elfogad, aki nem fideszes. Ez a viselkedése egyben garantálja, hogy még sokáig képviselje őket az a rongyosgárda, amelyet baloldali ellenzéknek nevezünk.

Tarlós István fölénye megnyugtató, ám súlyos tévedés volna elhinnie a miniszterelnök csaholását: nem igaz, hogy az egész ország velük van. A demokrácia nem a többség diktatúrája. Nem, nincs egység, hanem a magyarok különbözőek, és joguk van különbözni. Minél inkább úgy érzik, hogy ezt a jogukat nem ismerik el, annál elszántabban állnak be teljesen képtelen figurák mögé csak azért, hogy kiosszák a maguk kokiját.

Egyik nagy előnye a szabad választásoknak, hogy megadja az esélyt már a mérsékelt ellenzéknek is, és nem várja meg, amíg radikális és gátlástalan személyek, illetve módszerek kényszerítik ki a váltást. Mindenki jobban jár így végül.

Magyarország nem győzött.

Közismerten korrupt, kiskirály vagy egyenesen bűnöző hírében álló, ormótlanul rongyrázó, felkapaszkodott prolik maradtak a helyükön annak ellenére, hogy harácsolásuk és alkalmatlanságuk országos hír volt, a városukban vagy kerületükben pedig mindenki tudott róluk. És még a tiszta kezűekre is igaz közülük, hogy asszisztáltak az önkormányzatiság turbó-Bokros-csomagjához: feladták szó nélkül iskoláikat, kórházaikat és intézményeiket. Azóta is kussban nézik, ahogy állami kézben rohadnak.

Nekik lejtett a pálya, nem kicsit, nagyon. A bamba Európa gondoskodott róla, hogy mindannyian időben átadhassanak valami kicsempézett főteret vagy felújított fahidat. A kormánypárt pedig arról, hogy ahol rezeg a léc, ott besegítsen az országos hatalom eszközeivel. Hogy a közmédia ezek közé tartozik, az nem meglepő. Sajnos az sem, hogy az ügyészség is.

De ez már a rendszer lényege, nem mai felismerés. A mai is csak annyi, hogy Orbán Viktor téved, ha elhiszi a saját meséjét az országról, ahol csak a maroknyi rosszak szavaznak ellene. Valójában ijesztő belegondolni, milyen indulat kellett már ahhoz is, hogy ezt a csekély eredményt elérje az ellenzék. És hogy ez az indulat összenyomható-e, vagy olyan, mint a víz, ami azért az úr.