Boris Johnson olyan hangosan távozik, ki tudja, lehet, hogy éppen megérkezik

– a britek jó része napok óta találgathatja, mire is készül a volt miniszterelnök, aki a péntek este jelentette be: lemond képviselői címéről a brit parlament alsóházában. Ez volt Johnson utolsó választott politikai pozíciója, a Downing Street 10-et már tavaly szeptemberben elhagyni kényszerült, miután kiderült: a szigorú Covid-előírásokat semmibe véve a miniszterelnöki rezidencián is tartottak bulikat.

Ha majd valaki egy történelemkönyvben olvassa a fenti mondatot, elcsodálkozhat, hiszen a partik nem követeltek emberéleteket, nem keletkezett anyagi kár, és elég valószerűtlen az is, hogy a világjárvány terjedéséhez érdemben hozzájárult volna az, hogy Johnson és környezete megivott pár üveg bort a rezidencia kertjében.

És azt még nem is tettük hozzá, hogy ha valaki még alaposabban megnézi majd azt a történelemkönyvet, Boris Johnson neve mellett sokkal súlyosabb dolgokat talál: megtévesztette a közvéleményt, amikor újságíróként jobbára légből kapott történeteket írt az EU-ról, megalapítva az „euromítoszként” emlegetett álhírműfajt. Hazudott a választóknak a Brexit-népszavazás kampányában, 2019-ben törvénytelen módon oszlatta fel a parlamentet, és megkérdőjelezhető indokkal (mert ellentmondtak neki) rúgta ki saját frakciója 21 tagját (hogy aztán pártja legfényesebb sikerét arassa az ezt követően kiírt választáson).

Boris Johnson a nyakkendőjét igazgatja egy kabinetülés elején a Downing Street 10-ben 2022. május 23án

AFP

Belehalt valaki? Nem. Ért valakit súlyos anyagi kár? Véleményes.

Átírta az Egyesült Királyság modern kori történelmét? Határozottan.

Aligha valószínű, hogy Johnson mindezek után, 58 évesen beéri annyival, hogy bukott politikusként nevelgeti majd a kisgyerekeit, akik közül a harmadikat épp most várja harmadik felesége, Carrie Johnson. (Akivel egy elfajult veszekedés majdnem a miniszterelnökségébe került.)

Miért pont most?

Boris Johnson távozását a partygate újabb fejezete előzte meg: a Covid-bulikról szóló, széles körben még mindig nem publikált vizsgálati jelentés előrevetíthette a képviselő felfüggesztését, az pedig egy választás kiírását, amelyet választókörzetében könnyen elbukhatott volna, hiszen – az Economist hasonlatával élve – népszerűsége még a torykét is alulról verve Hszi Csin-ping kínai vezetőével vetekszik. Johnson így a védekezés vagy a kockázatvállalás helyett a támadást választotta: 22 év képviselőség után maga döntött a távozásáról egy terminátori búcsú („I'll be back”) kíséretében, mellesleg kiváló alkalmat teremtett arra, hogy megint lehessen beszélni róla.

Lemondása újból a felszínre hozta a pártján belüli feszültségeket is. Azokat a feszültségeket, amelyek már az előtt is feszítették a Konzervatívokat, hogy Johnson 2019-ben felküzdötte magát a pártvezetésig, és amelyekről csak azért nem hallunk mostanában minden áldott nap, mert a Brexit hosszúra nyújt lezárása óta a kutyát nem érdekli a szigetországon kívül, mi történik a szigetországban.

Ott azonban annál többeket: az energia árának növekedése megélhetési válságot idézett elő, az egészségügy krízise a Covid óta nemhogy enyhült volna, de tovább súlyosbodott részben épp a Brexit előidézte munkaerőhiány miatt,

a londoni vezetés pedig ezzel láthatóan nem tud mit kezdeni, az egymást váltó miniszterelnökök legfeljebb kisebb-nagyobb sikerrel próbálnak improvizálni.

Nem véletlen, hogy a párt népszerűsége jó ideje alatta marad a Munkáspárténál (előbbi 30, utóbbi 40 százalék körül mozog). Ez magyarázhatja azt is, hogy a Konzervatívok inkább a hatalom megőrzésére koncentrálnak – köszönhetően annak a többségnek, amelyet a Johnson által puccszerűen kiírt 2019-es karácsonyi parlamenti választáson szereztek meg.

Johnson bejelenti a lemondását a Downing Street 10 előtt 2022. május 9-én

AFP / Ben Stansall

Jól látszik azonban az is, hogy ebben a belső marakodásban Johnsonnak már nem osztanak lapot, így felismerte: jobban jár, ha egyszerűen átlép a párton, egy minidráma keretei között lemond tisztségéről és alanyi jogon próbálkozik a visszatéréssel.

A kérdés az, milyen formában teszi ezt meg.

A lehetőségek persze meglehetősen korlátozottak. Adja magát, hogy egy nagy poszt-Brexit összeborulást produkálva Nigel Farage-zsal, a valaha volt euroszkeptikus protesztpárt, a UKIP vezetőjével áll össze. Farage, aki nagyjából betöltötte történelmi szerepét azzal, hogy az ő népszerűségétől tartva írta ki David Cameron tory miniszterelnök a brit EU-tagságról szóló referendumot, 2021-ben visszavonult a politikától, azóta pedig megmondóemberként és a Union Jack színeiben piacra dobott „hazafias gin” készítőjeként tölti napjait.

Persze bármikor kész a visszatérésre. Mint arról a napokban, Johnson távozása kapcsán nyilatkozta: „Tíz éve olyan egyformák voltak a három nagy párt vezetői, hogy egy cigarettapapír nem fért volna közéjük, miközben űr tátongott köztük és az emberek között. Most ez a távolság még nagyobb, és ahogy akkor, most is készek vagyunk kitölteni.” Farage nem titkolja, hogy együttműködne Johnsonnal, aki szerinte a „Brexit egyetlen letéteményese”, szemben a brit politikai elittel, amely a mai napig inkább behódol az Európai Uniónak ahelyett, hogy igazi független állammá tennék az Egyesült Királyságot. Farage arra is utalt, hogy „legalább tíz tory képviselő” csatlakozhat az új szövetséghez.

Farage roppant szórakoztató gintonic-keverése és érvelése mögött persze húzódik egy alapvető ellentmondás: a Brexit hatásairól jó ideig lehet még vitatkozni, azt azonban illúzió lenne gondolni, hogy bármilyen szinten megerősítette volna a szigetországot a szeparáció,

Johnson legnagyobb politikai érdeme sem a Brexit lett, hanem az, hogy több éves kínlódás után képes volt pontot tenni a Brüsszellel folytatott vita végére.

Farage-zsal vagy nélküle?

A másik nagy kérdés pedig az, akar-e Johnson Farage-ból? Annál is inkább felvetődhet ez, mivel Farage igyekszik úgy tenni, mintha a Brexit az ő érdeme lenne, Johnsonnak leginkább a lelkes másodhegedűs szerepét szánja. Márpedig Johnson igazi vezéregyéniségnek tartja magát: Anthony Seldon és Raymond Newell Johnson miniszterelnökségéről szóló, nemrég kiadott könyve szerint egyszer mindenható tanácsadóját, Dominic Cummingst is azzal teremtette le, hogy „Én vagyok a Führer” - márpedig Cummings aligha saját hírnévre tört, amikor a miniszterelnök szerint átlépte hatáskörét.

Farage-zsal kapcsolatban azonban azt is érdemes felidézni, hogy Johnson miniszterelnökként mindent megtett azért, hogy a hozzá hasonlóan ripacs populistának tartott vezetőktől – Farage mellett elsősorban Trumptól – minél nagyobb távolságot tartson, és emlékezhetünk arra, hogy Orbán Viktor lelkesedése is meglehetősen egyoldalú Johnson iránt. Ha tehát valamiféle pártot alapít, azt aligha egy Farage-szerű figurával teszi, inkább igyekszik maga mellé állítani a konzervatívoknak azon politikusait, akik még nem orroltak meg rá, és akik nyitottak arra, hogy kilépjenek a brit politika jól szabott öltönyeinek a világából.

Johnsonnak ráadásul a hazafias ginnél sokkal erősebb eszköz van a kezében ahhoz, hogy ne csak trollkodjon, de aktívan formálja az így is eléggé összezavarodott brit választók világát:

alapvetően mégiscsak egy újságíróról beszélünk.

Lemondásáról szóló levelében is csodálatosan vagdalkozik, sikeres projektjeit, a vesztét okozó naivitását és a konzervatívok által megtorpedózott (az Európai Unióval közös!) intézkedéseket emlegetve, mindeközben hozzátéve azt, biztos benne, hogy a párt visszanyeri varázsát és ambícióit a következő választásokig.

A káosz mestere

Kritikusai és a róla szóló könyv szerzői szerint Johnson zseniális káoszteremtő képessége annál nagyobb gond, mivel – bár egy-két dologban, mint a hazafiasság, a nagy infrastrukturális fejlesztések vagy a szociális ellátórendszer rendbetétele – őszintén hisz, és láthatóan képes megszerezni a hatalmat, nincs koherens képe arról, hogyan kellene vezetnie egy országot.

AFP

Johnson hívei erre persze azt mondják: neki legalább vannak céljai, és ezek eléréséhez karizmája is, ellentétben párttársaival vagy éppen az ellenzék vezérével, Keir Starmer munkáspárti vezetővel. (Arról meg diszkréten hallgat Farage kivételével mindenki, hogy a szociáldemokrata, Skócia függetlenségéért küzdő Skót Nemzeti Párt vezetése, beleértve Nicola Sturgeon volt első minisztert is megjárta az elmúlt időszakban a rendőrséget a párt finanszírozása körüli botrány miatt.)

Így a nagy kérdés az lesz:

ha Johnson visszatér, ahogy ígérte, akkor a briteknek vagy a brit politikai elitnek van több félnivalója.