Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Silvio Berlusconi maga volt a megtestesült összeférhetetlenség és a mértékét vesztett hiúság. Milliárdosként pár hónap alatt felépített pártja győzelmei révén húsz éven át háromszor került a miniszterelnöki székbe, miközben óriási médiabirodalma és a kézivezérelt törvényhozás minden balhés ügyből kimentette. A Berlusconi-varázs már régen elmúlt, de a politikájának hatása annyira megmaradt, hogy most is azok a pártok kormányoznak Olaszországban, amelyekkel 1994-ben elképzelte. Személyisége pedig már azelőtt mémmé vált, hogy ezt a fogalmat bárki ismerte volna.
1994. január 26-án mindaddig példa nélküli esemény történt Olaszországban. Az ország egyik legtekintélyesebb vállalkozója, a világverő AC Milan tulajdonosa kilencperces televíziós üzenetben fordult az országhoz, és jelentette be, hogy 57 évesen beszáll a politikába, és elindul a választásokon. A jól megkomponált, egyszerre érzelmes és jövőbe néző beszéddel nem volt nehéz eljutnia a választókhoz, azt ugyanis a kezében lévő három országos tévécsatorna egy időben sugározta, majd számtalanszor megismételték, hogy senki ne maradjon le róla. Ezzel elkezdődött annak a Silvio Berlusconinak a példátlanul sikeres politikai pályafutása, aki média- és reklámos vállalkozóként a legjobban értett ahhoz, hogy hogyan kell a politikát a korszerű kommunikációs eszközök révén termékként eladni egy egész országnak. Nem sokkal korábban alapított pártjával, a Forza Italiával egyből meg is nyerte a választásokat.
Amikor 2022. szeptember 1-jén 85 évesen ugyanő – immár a kiscsapat Monza tulajdonosaként – úgy határozott, hogy jócskán lemaradva a fiatalabb vetélytársaitól felmegy TikTokra kampányolni, már csak egy olyan idős embert láthatott a közönség, aki meg akarja mutatni, hogy a fiatalos önbizalma töretlen, de senki nem mer szólni neki, mennyire erőltetett a lazasága.
A két időpont között Silvio Berlusconi Olaszország sok szempontból legsikeresebb politikai vállalkozójává vált, a modern olasz populista politika megteremtőjévé, aki annak ellenére végig meghatározó szereplő maradt a politikai jobboldalon, hogy legutóbb már hiába próbált valamiféle haza bölcse szerepben köztársasági elnökké válni, kudarcot vallott.
Ha tehetné, pápává választatná magát. És ha ez megtörtént, az ellenpápa is ő szeretne lenni
– a kétezres évek elején így jellemezte az akkori olasz miniszterelnököt egy firenzei tanár ismerősöm, akit irritált Berlusconi magát mindenben kompetensnek mutatni akaró, végtelen önbizalma, amellyel megpróbálta folyamatosan elhitetni, hogy az olaszok hálával tartoznak neki, amiért nagyvállalkozói tapasztalatait és féktelen munkabírását, amivel addig minden csúcsot elért, a naplopó politikai elittel szemben az ország üdvére fordítja.
De hogyan is lett Berlusconiból az, aki? Az biztos, hogy
pályáját belengte a minden helyzetben magabiztos kereskedelmi ügynök szelleme,
és ennek csak egy érdekes momentuma, hogy fiatalon valóban házaló porszívóügynökként keresett pénzt, miközben a milánói jogi karra járt. Aztán belefogott az ingatlanozásba, Milánó környékén egész lakónegyedeket húztak fel projektcégei. Számos történet szól arról, hogy már ekkor mennyire profi érdekkijáróvá vált, sikerült kilobbiznia például, hogy a Milano 2 néven épült új kerület fölött húzódó légifolyosó útvonalát megváltoztassák, többek között éppen annak az épülő kórháznak, a San Raffaelének érdekére hivatkozva, ahová két hónappal ezelőtt bevitték, hogy leukémiáját kezeljék, és ahol hétfőn elhunyt.
Berlusconi kezében a 90-es évekre egészen példátlan médiahatalom összpontosult, a televíziós biznisz pedig eredetileg az ingatlanozásból jött, először ugyanis az általa felhúzott Milano 2 lakónegyedben indított zárt kábeltévé-programot. Ebből lett azután a Canale 5 nevű országos kereskedelmi adó és a három országos csatornát birtokló Mediaset nagyvállalat, amely remekül használta ki azt a piaci rést, hogy az állami televíziókban (RAI 1, 2, 3) csak különféle korlátozásokkal lehetett reklámozni, nála viszont bárhogyan. Három országos tévécsatorna egyetlen nagyvállalkozó kezében – ilyen elképesztő hatalmi koncentráció más demokratikus országban alighanem elképzelhetetlen lett volna, de az olasz médiajogi szabályozás hiánya ezt is lehetővé tette.
Berlusconi a kilencvenes évek elejéig egymást váltó korrupt szocialista és kereszténydemokrata kormányaihoz is behízelegte magát, amikor tehát a szocialista Bettino Craxi megbukott, a kereszténydemokrata kormány alatt is lényegében Berlusconira szabott médiatörvényt fogadott el a törvényhozás. A médiabirodalom pénzgyárrá vált a beömlő reklámpiaci bevételek nyomán, és ahhoz az évtizedek során sajtóbirodalom (az Il Giornale című napilap és a Panorama hetilap), filmforgalmazás, könyvkiadó-vállalat (Mondadori, Enaudi), áruházi hálózat is csatlakozott. A tévéadóival az olasz háztartásokba a könnyed szórakoztatást, a szappanoperákat és a fedetlen kebleket elhozó Berlusconi a tömegszórakoztatást más szinten is folytatta, 1986-ban megvette az épp mélyponton lévő AC Milant, hogy sztárfocisták (Van Basten, Gullit, Rijkaard) és sztáredzők (Arrigo Sacchi, Fabio Cappello) szerződtetésével repítse a csúcsra.
Ezek még soha életükben nem dolgoztak, majd én terelgetem őket – mondta a 2022 őszi választás napján az olasz jobboldal két legfőbb vezetőjéről, koalíciós társairól, Giorgia Meloniról és Matteo Salviniről, akiknek pártjai végül egyaránt több szavazatot gyűjtöttek, mint az addigra meggyengült Forza Italia. Máskor is meggyőződéssel hangoztatta, hogy annak köszönheti szakértelmét, életerejét, hogy mindig is dolgozó ember volt, pedig már pártja alapításakor is a nagyhercegek világát élte milliárdos vállalkozóként. Il Cavaliere, vagyis a Lovag néven is emlegették, ami még akkor ragadt rá, amikor 1977-ben a politikának kedves nagyvállalkozóknak járó Munka Lovagrendje kitüntetéssel jutalmazták.
Berlusconi üzleti felemelkedése aligha egyedül üzleti zsenijének, célratörő stílusának köszönhető, már kezdeti ingatlanos sikereit is körüllengte a gyanú, hogy a délolasz maffia pénzeinek tisztára mosása révén jutott pluszforrásokhoz, a politikai döntéshozókat kenőpénzekkel győzte meg, hogy a számára kedvező jogszabályok útját egyengessék, állami bankoktól pedig úgy kaptak cégei kedvezőbb hitelt, hogy ugyanezen bankok vezetőivel együtt egyazon szabadkőműves páholy tagjai voltak. Bár őt magát a maffiavádak nem érték el, egyik közeli munkatársának, Marcello Dell’Urtinak bizonyíthatóan voltak maffiakapcsolatai.
Berlusconit különösen fontos kapcsolat fűzte a nyolcvanas években a szocialista párti Bettino Craxihoz, így amikor az addig váltógazdálkodásban kormányzó szocialisták és kereszténydemokraták a kilencvenes évek elején az egész országot felforgató politikai kenőpénzbotrány nyomán megbuktak, Berlusconi maga indult a választáson. Bár kommunista veszéllyel riogatva szállt ringbe, minden bizonnyal a politikai vezetéshez fűződő évtizedes kapcsolatát féltette, attól tarthatott, hogy egy új formáció – mondjuk akár a posztkommunisták – felszámolja médiapiaci kiváltságait. Teljes média-, marketing- és üzleti birodalmát irányba állította az 1994-es választás előtt, és szó szerint úgy árulta pártját, mint egy mosóport: hosszú pártprogram helyett rém egyszerű, egymondatos szlogenekkel plakátolta ki az országot.
Berlusconi egészen más hangon szólalt meg színrelépésekor, mint az olasz politika bikkfanyelvet beszélő képviselői, egyszerű, egymondatos üzenetekkel operált. A most a Fidesztől ismerős receptet is ő írta: megkutatták, mire vágynak a választók, azután szabtak rá egy reklámkampányt. Lesz adócsökkentés, nyugdíjemelés, egymillió új munkahely, jobb közbiztonság.
A politikából teljesen kitörölte a népnevelési faktort, ugyanúgy, ahogy a tévécsatornáinak sem volt semmilyen missziója, csak a szórakoztatás. Azokhoz szólt, akik vevők voltak az ideológiamentes önérvényesítésről szóló kampányszövegre, azt üzente a választóknak: ha rám szavazol, eljuthatsz oda, ahová én. Volt, aki egyenesen úgy értelmezte: Berlusconi a nyolcvanas években a saját szórakoztató tévéadóival teremtette meg azt a választótípust, amelyik aztán 1994-ben valóban rá szavazott.
Ha ma itthon a Fidesznek felróják, hogy néhány egykori kollégiumi szobatárs kezében milyen komoly hatalom összpontosul, akkor nézzük meg Berlusconit, aki
a saját vállalata, a Fininvest alkalmazottjait, ügyvédeit indította el a választáson, így ők ültek be a parlamentbe, a miniszteri posztokra is. Lényegében a saját cégét apportálta a törvényhozásba.
És behozott a hatalomba két olyan pártot, amely akkor még sok helyen viszolygást váltott ki: a posztfasiszta, főleg délen népszerű Nemzeti Szövetséget, és a délieket, meg a fővárosi adminisztrációt tolvajnak tekintő, gazdag északi tartományok pártját, az Északi Ligát. A hármas szövetség a mai napig működik: van, hogy a Liga erősebb, most éppen a Fratelli d’Italiának nevezett egykori posztfasiszták, de a jelenlegi kormányt is ugyanez a három párt adja.
Berlusconira valamiért mégsem a koalíciókötés, hanem a megúszás művészeként emlékszünk általában, a politikai és üzleti szerepei közötti összeférhetetlenségek, megvesztegetések, tiltott pártfinanszírozási ügyek olyan végeláthatatlan botránysorozata kísérte életét, amelyről azt képzelnénk, valamirevaló európai demokráciában egyenként is lemondást érnének. Meggyanúsították, hogy a gyanú szerint a cége titkos számláról fizette a Craxi-kormányt, csalárd módon megszerzett cégek ügyében indult eljárások során bírákat kent meg, amiért feketekasszából fizették ki a Torinótól az AC Milannak megvett Gianluigi Lentinit, és így tovább, de a perek során vagy elvitték a balhét az emberei, vagy elévültek az ügyek az ítélethozatal előtt, mondjuk éppen azért, mert a Berlusconi-kormány úgy írta át a társasági törvényt, hogy a mérleghamisítási ügyek hamarabb elévülnek.
Berlusconiról igazából mindez lepergett, nem volt olyan maffiavád, kenőpénzügy vagy szexbotrány, ami után ne választották volna meg újra, és világossá vált, hogy Berlusconi számára ezek egyszerűen nem ügyek, csak a rosszindulatú kommunista ügyészek áskálódásai.
A választók pedig tudomást sem szereztek az ellene folyó számolatlan perről, mert teljesen leuralta a médiát. Úgy volt az ország vezetője, hogy a három saját tévéadója mellett már a három állami országos tévét is az ő emberei vezették. Saját újságjai mellett pedig azt is elérte, hogy az állami támogatásban reménykedő Fiat politikai lapjai, a Stampa és a Corriere is a hatalomnak jobban fekvő főszerkesztőket nevezzenek ki. A számára kínos ügyekkel egyre kisebb felületen foglalkoztak a lapok, ügyvédeivel folyamatos nyomás alatt tartották és fenyegették a független médiát, a pártmédia pedig politikai hisztériát keltve lejáratott és kinyírt bárkit, akire Berlusconi rámutatott, az olyan ellenfeleket is, mint Antonio Di Pietro, a Berlusconi-cégek ügyében is nyomozó milánói vizsgálóbíró.
Nem tudni, Orbán Viktor mennyit tanult Berlusconi politikájából, első miniszterelnöksége idején még bizonyára példakép volt a futballklub-tulajdonos politikus, a 2002-es választásra készülve egyenesen a Forza Italia nevéből vett kampányszlogent ültetett át magyarra a Fidesz, és használja azóta is. Az biztos, hogy ugyanazt a receptet alkalmazza, amit az olasz miniszterelnök alkalmazott politikusként:
szerezz többségi kontrollt a média fölött, és panaszold el gyakran, hogy milyen ellenszélben vagy kénytelen dolgozni; az embereket már nem is fogják érdekelni a stiklijeid.
Az ember, aki már a találékony vállalkozó szerepében is folyamatosan azt hangoztatta, hogy a baloldal (a baloldali önkormányzatok, politikusok) elnyomják kirobbanó üzleti zsenijét, a kilencvenes évek elejére már 10 milliárd dolláros vagyont tudhatott magáénak.
Berlusconi fejében az egyébként összeférhetetlen szerepek simán összefértek, és úgy látszik, a választói fejében is. Úgyhogy 2001-ben újra megválasztották, és olasz rekordként akkor már végig is vitte a teljes ötéves ciklust a kormánya, miközben a magát az üzleti világ géniuszának mutató nagyvállalkozó lényegében egyetlen választási ígéretét sem teljesítette.
Hiába volt a külsőségekre nagyon adó, ízlésében kifinomult, mondén figura, ha eközben annyi ízléstelenség és sületlenség hagyta el a száját, hogy egy múlt századi anyós- és feleségvicc gyűjteményt meg lehetne vele tölteni. A meghökkentő faragatlanságai után általában azzal oltotta le az elképedve néző hallgatóságát, hogy azok egyszerűen nem értik a viccet, mert élhetetlen, karótnyelt figurák. Ezzel vágott vissza, amikor nem találta senki viccesnek, hogy kápónak nevezte a német szociáldemokrata Martin Schulzot, vagy amikor egy tévéműsorban teátrálisan letörölte a széket egy, az ő ügyeiben cikkező oknyomozó újságíró után.
Miközben az idős, kimért olasz vezetőkhöz szokott európai politika valószínűleg harminc év alatt sem fogadta el Berlusconit komolyan vehető figurának, az olasz vállalkozókat, egyszerű embereket és a fiatalokat megfogta az energikus politikus.
Bukását a 2011-es válság hozta el, a súlyosan eladósodott ország vezetésének olyan megszorító csomagot kellett elfogadnia, amely a koalíciós többség elvesztésével járt, Berlusconi lemondásra kényszerült. Ezzel elvesztette a gazdasági téren kompetens vezető varázsát, az egyszemélyes pártból az elmúlt három évtized legsikeresebb formációjává váló Forza Italia is egyre kisebbre zsugorodott, eközben a baloldali és a jobboldali populista erők (Öt Csillag, Liga, Olasz Testvérek) is beelőzték.
Nagyjából idáig követte Berlusconi fordulatos pályáját Magyar Péter róla írt könyve, amelyet a HVG adott ki, és amelyből ez a cikk is sokat merített.
HVG Könyvek Kiadó - Berlusconi
Pénz, hatalom, botrányok Világos, tényszerű, pontos, elfogulatlan könyv a politikussá lett leggazdagabb olasz üzletemberről, a botránykrónikák főszereplőjéről. Berlusconi sok tekintetben a posztmodern társadalom megtestesítője, a tömegkommunikáció mestere, a fogyasztói társadalom hirdetője és terméke egyben.
A volt kormányfő ambíciói azért továbbra is megmaradtak, 2021 végén komolyan a fejébe vette, hogy államfő lesz, de az, hogy már a jobboldali pártok sem tudtak kiállni mellette, szembesítette azzal, hogy már nem megkerülhetetlen szereplő, bármennyire is próbál úgy tenni, mintha Giorgia Meloni és Matteo Salvini nélküle szédülnének a nagypolitika színpadán.
És van valami, ami a kétezres években még egy milliárdos politikai nagyvállalkozó személyes hóbortjának tűnt, de az utolsó időszakban kifejezetten kínossá vált. A Vlagyimir Putyinnal fenntartott barátságáról van szó: Berlusconi az Ukrajna elleni orosz agresszió óta többször is Putyint mentegető nyilatkozatokat tett, mintha csak sajnálná, ha jó kapcsolatuk tönkremenne. Ebből derült ki, hogy Berlusconinak mennyire fogalma sincs a morálról, és hogy lényegében európai uralkodók személyes trécselésének fogta föl azt, amit egymás közt politika címén művelnek.
Nem csak politikailag gyengült meg az elmúlt évtizedben. A külső megjelenést minden másnál előbbrevalónak tartó, mérhetetlenül hiú Berlusconi ugyan szépészeti beavatkozásokkal, hajfestéssel és -beültetéssel, valamint fiatal barátnőkkel próbálta tagadni az idő múlását, és hívei szemében örökké egy legyőzhetetlen oroszlán maradt, az utolsó évtizedben előjöttek egyre súlyosabb egészségügyi problémái: prosztatarákja volt, húgyúti fertőzésen, bélelzáródáson esett át, pacemaker-beültetésen, majd szívbillentyű-műtétje volt az évtizedek során. Sérülékeny korosztályhoz tartozó milliárdosként a Covid alatt egyszerűen elment az országból hónapokra franciaországi kastélyába.
Áprilisban derült ki, hogy leukémiás. 45 napos kórházi kezelése alatt többször is videóüzenettel jelentkezett pártja fórumain. "Miattatok öltönyt és nyakkendőt vettem!" – hozta szokásos formáját beszédében, amelyet egyébként baki nélkül, tökéletesen mondott végig. De hiába ismételgették párttársai, hogy Silvio örök, már ekkor is az okozta a legnagyobb fejtörést, hogy az alapító és abszolút vezető Berlusconi helyét ki tudná átvenni. Úgy fest, jelenleg erre Antonio Tajani jelenlegi külügyminiszternek van a legnagyobb esélye. Mindenesetre akik utoljára látták videóbejelentkezését, azok számára az elnyűhetetlen, örökké fiatal testbe zárt dinamikus self made man legendája megmarad.
Meloni tudja, hogy Salvinit fogják az oroszok – Stefano Bottoni az olasz kormányváltásról
