Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Magyar Honvédség két katonájával beszélgettünk az afganisztáni misszióikról. Ellentmondásos vidékként emlékeznek az országra, ami bár gyönyörű, de senkinek sincs biztonságban az élete.
Számtalanszor volt olyan, hogy vártam egy helyen a főnökeimet, majd mikor megérkeztek és távoztunk, rövid időn belül felrobbant az a hely, ahol én másfél órán át álltam.
Sokszor repeszek estek a detonáció után a kocsinkra" – meséli a hvg.hu-nak egy Afganisztánban járt magyar katona. A neve elhallgatását kérő katona és nevét vállaló társa, Hankóczki Zoltán arról mesélt kérdésünkre, hogy milyennek látták az országot, ahol a Magyar Honvédség missziója 18 éven át volt jelen, a Magyar Honvédség Tartományi Újjáépítési Csoport utolsó katonája néhány nappal a NATO-misszió lezárása előtt, augusztus 25-én hagyta el a húsz év után újból a tálibok kezére került országot.
Hankóczki Zoltán 2005 és 2009 között teljesített külszolgálatot Afganisztánban, hadijogász törzstisztként segítve a hadsereg munkáját. „Az első missziómban jellemzően jelenlétet kellett Kabulban demonstrálnunk: érzékeltettük, hogy ott vagyunk, és megvédjük a lakosságot. A második missziómban egy tartományi újjáépítő csoportban vettem részt, ami a helyiek számára még kézzelfoghatóbb segítséget jelentett. Iskolákat építettünk, kutakat fúrtunk, klinikákat láttunk el felszerelésekkel. Akkor még nem volt jelentős menekülthullám Európa felé, de a missziónk célja pont az volt, hogy ott, helyben segítsük a lakosságot” – mondta.
Mindketten azt mondják: a helyiek viselkedése vidékenként változó. A fővárosban nyitottabb, kevésbé hagyományőrző lakosok élnek, míg az ország más régióiban sokkal régimódibban gondolkodnak a helyiek. A missziókban éppen ezért az elmaradott vidéki részek fejlesztése is nagy hangsúlyt kapott, ahol a tálibok mindig nagyobb befolyással bírtak.
Mindkét katona kiemeli:
sosem bízhattak meg teljesen a helyi vezetőkben.
„Opportunisták voltak velünk szemben, ami több évtized háborúskodás után valahol érthető. Tudták azt, hogy nem leszünk ott örökké, és minket csak azért tűrtek meg, mert látták, hogy anyagilag támogatjuk a településeket, és sok afgán boldogulásához adunk kezdőlökést. De minden helyszínen elmondtuk a vezetőknek, hogy ha támadás ér minket, akkor befejezzük az összes projektet, bevesszük magunkat a táborba, és onnan már csak a hazamenetelhez megyünk ki. Ők ehhez tartották magukat, szerencsére kevés konfliktussal megúsztuk. Ha olyan tárgyalási alap volt, amiből nem akartunk engedni, és a helyi vezetők is kötötték az ebet a karóhoz, nem egyszer mondta a parancsnokom, hogy ha nem vagyunk jóban, majd jönnek helyettünk az amerikaiak, ez pedig minden alkalommal kijózanítóan hatott.”
A NATO 72 milliárd dollárnyi ellátmányt és felszerelést szállított Afganisztánba 2021-ig. Amerika 2001 októbere és 2020 decembere között 955 milliárd dollárt fektetett a húszéves háborúba, az emberek mégis féltek tőlük, és megszállókként kezelték őket. Ezért használta az amerikaiakat megfélemlítésre a többi nemzet. A Sigar (az afganisztáni újjáépítésért felelős hatóság) összesítése szerint a fenti összegből 19 milliárd dollár elveszett 2009 és 2019 között, a korrupció és a sikeres tálib szabotázsok következményeként.
„Amerika rengeteg hadianyagot adományozott az ANA-nak (ez az afgán nemzeti hadsereg rövidítése), de az afgán katonák a felszereléseiket sokszor eladták, akár a többi nemzet által delegált erőknek is. Nekünk például rendszeresen amerikai esőkabátokat és bakancsokat árultak fillérekért” – meséli Hankóczki Zoltán.
Láthatatlan ellenséggel harcoltunk
„Kabulban nem a tűzpárbaj volt az elterjedt, hanem az öngyilkos merényletek. Egy láthatatlan ellenfél, hiszen nem tudod, melyik autó vagy melyik motor van átalakítva, melyik alatt vár egy pokolgép. Emiatt nekünk is az volt a célunk a munka közben, hogy minél kevésbé tűnjünk ki. A katonai ruhát sokszor civilre cseréltük, és sisakot sem vettünk föl, persze főnöki beleegyezéssel, mert ez egyébként kötelező. A katonásnak számító napszemüveget a táborban hagytuk, és elég ritkán borotválkoztunk.
Volt olyan, hogy háromcsillagos tábornokkal mentünk ketten egy helyszínre, holott neki öt-hat személygépkocsiból álló konvoj lenne a kötelező kísérete. Csak ugye a sok autó feltűnő és valószínűbb, hogy megtámadnak” – emlékszik vissza nevét nem vállaló megszólalónk.
Hankóczki Zoltán szerint a láthatatlan ellenfél nem csak az ellenállókra vonatkozik: „Sosem tudod, ki az ellenség és ki a barát. Ez az igazán ijesztő, nem a robbantások. Az ellenállók nem egyenruhában harcoltak, hanem civilben. Azaz bárki bármelyik pillanatban öngyilkos merénylővé változhat. Persze mindannyian megkaptuk a kiképzést az öngyilkos merénylők felismerésére, de éles helyzetben azért minden más. A helyiekben sem bízhattunk meg teljesen: nappal velünk voltak, éjjel pedig a felkelőkkel.”
Szerették is, hogy ott vagyunk, meg nem is
„Nagyon nehéz ez az egész, mert sohasem tudtam megmondani, hogy örültek-e az afgánok annak, hogy ott vagyunk, vagy sem. Az egyszerű ember nyilván örült, mert iskolákat meg hidakat építettünk. De szerintem már nem is emlékeznek rá, milyen egy háborúmentes világ. Most aztán nagy a baj, de az elmúlt húsz évet is megszállásnak nevezték” – idézi fel megszólalónk.
A katona emlékezett egy olyan esetre, mikor a táboron kívül támadták meg őket a feldühödött helyiek. „Van egy hírhedt útszakasz, ahol a legtöbb öngyilkos merénylet és robbanás történt, ott volt egy katonai bázis. Mikor én arra jártam, egy amerikai konvoj előző nap elütött egy kisgyereket, és nem álltak meg segíteni, hanem az összes HMMWV-val átmentek rajta. Ezen feldühödtek a helyiek, és másnap mindent, ami kijött a táborból, sziklákkal meg kövekkel próbálták bezúzni. Ezeken az autókon többnyire nincs rendszám, így nem tudták, hogy az adott konvoj melyik nemzethez tartozik, és hiába voltak páncélozottak, miszlikre törték őket. Nekem szerencsére még sikerült épségben átjutnom a tömegen.”
Ezek a történetek sokakban félelmet keltettek, és ezek nyomán terjedtek rémtörténetek az afgánokról a NATO katonái között.
Arra a kérdésre, félt-e, a katona így válaszol: „Nem. De nem tudom, miért. Nagy fiú voltam, hajtott a kíváncsiság. Ha féltem volna, nem megyek ki, de az is lehet, hogy az érdekesség nyomta el ezt az érzést."
"Mikor szünetünk volt, vagy szabadnapunk, mindig elmentünk kirándulni – mondja a katona, aki a missziók folyamán is bejárta az egész országot, és a harcok ellenére gyönyörű vidéknek tartotta.
A legtöbben nem értették, minek keressük a veszélyt, hiszen aki a terepen dolgozott, többnyire örült neki, ha a munkaidő végeztével bemehetett a táborba. De azon a vidéken sehol sem lehetsz teljes biztonságban. Voltak olyan belövések, amikor a táborban lakók haltak meg.
A folyamatos bizonytalanságot Hankóczki Zoltán is kiemeli: „Volt olyan, hogy két bajtársam a végleges hazautazásuk miatt hagyták el a tábort, de száz kilométerre a reptértől meglőtték őket RPG-vel, és hősi halált haltak. Ha jól tudom, az ő feladatuk végig a bázison belül volt, sohasem mentek ki még járőrözni sem. Aki meg rendszeresen kijárt, közülük sokaknak a hajuk szála sem görbült. Szóval nem annyira beosztásfüggő, hogy ki van veszélyben, és ki nem. Teljesen esetleges, hogy melyik nap halunk meg."
Szerinte a katonák többsége attól félt a legjobban, hogy a fegyverhasználata során véletlenül kioltja egy civil életét is. "Sokszor pillanatok alatt kell meghozni egy olyan döntést, amin életek múlnak. Ha túl sokat gondolkozol, meghalhatnak a társaid, vagy te magad, de ha túl gyorsan döntesz, akár egy ártatlan életnek is véget vethetsz. A helyieknél propagálni kellett, a gyerekek ne tartsák a játékfegyvereket katonai járművek felé, mert ez könnyen tragédiába is torkolhatott volna. Szerintem ez volt az egyik legnagyobb stresszfaktor.”
A másik nagy nehézséget az itthon maradt családtagok okozták. Nem minden katona párja viselte jól a hosszú távollétet, ami konfliktusokhoz, hűtlenséghez vezetett, és ez egy olyan helyen, ahol élet-halál kérdése a koncentráltság, könnyen emberi életekbe kerülhetett.”
Ez a feladat mentálisan is megterhelő. „Van, aki helyre tudta ezt tenni magában, és van, aki nem. Nekem a legnehezebb látvány mindig a gyerekek voltak, pedig akkor még nem is voltam apuka – mesélte az egyik katona. – Télen is mezítláb, meg kis műanyag szandálban sétáltak a szabadban, szedett-vedett kis ruhákban fáztak, és szinte öltek a csokidarabokért. Kabulban inkább pénzt kértek már, mint ételt vagy ruhát az utcán lófráló gyerekek, de egyébként ők is ugyan olyan szegények, csak óránként találkoztak katonákkal. Ezt volt a legnehezebb feldolgozni, mert nem tudsz minden kisgyereknek segíteni.
Hankóczki Zoltán sokáig visszavágyott Afganisztánba: „A külszolgálatban bizonyos szempontból egyszerűbb volt az élet, és egyértelműek voltak feladatok is. Pontosan meg volt határozva, mi a dolgom, és érezhettem, hogy békefenntartóként egy nemes és fontos dolognak vagyok a része. A hazajövetel elég nagy váltás volt, mindenkinek időbe telt visszaszokni. Sokszor előfordult velem, hogy mikor elhúzott fejem felett egy utasszállító repülő kelet felé, eltűnődtem, vajon Afganisztánba repül-e.
Több bajtársam belecsúszott az úgynevezett 'missziós betegségbe'. Hat-nyolc misszión voltak már kint, és folyamatosan vágynak a kiküldetésre, mert ez is egyfajta függőség.
Én úgy gondolom, hogy amiért mentem, azt megkaptam, és örülök, hogy jelentkeztem – mondja. – Ez egy nemes cél volt, rengeteg emberen segítettünk, de kalandnak sem volt utolsó, és anyagilag is megérte. De ezt nyilván úgy mondom, hogy én egy darabban jöttem haza. Egyébként mióta jártam Afganisztánban, és láttam azt, hogy ott milyen körülmények között élnek az emberek, hálás vagyok azért, hogy Magyarországra születtem.”
Másik megszólalónk is sokáig visszavágyott Afganisztánba. "Tudom, hogy furcsán hangzik, de én nagyon élveztem a kiküldetést, és sokáig visszavágytam Afganisztánba" – mondja, de azért hozzáteszi: ha meghalt volna egy társa a szeme láttára, valószínűleg nem tudta volna így helyre tenni magában az ottani emlékeket.
"Mikor felrobbantak a helyszínek mögöttem, majd visszatolatva láttam a robbanás nyomait, mindig gyorsan elfordítottam a fejem és reménykedtem, hogy nem ég bele a retinámba a látvány.”
