Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
"Megtévesztő az a narratíva, hogy Magyarországnak a Nyugattal és a Kelettel is egyaránt és minden körülmények között jó kapcsolatokra kell törekedni" – Györffy Dóra és Rácz András hozzászólása a Beszélgetések a jövőről vitasorozathoz.
Magyarország egy új világrend hajnalán „a senki földjén ténfereg” írja Szent-Iványi István vitaindítójában, és ez veszélyes helyzetet teremt. Mik ezek a veszélyek, és kinek jó ez a ténfergés?
A helyzet értékeléséhez a Nyugat, Kína és Oroszország hegemón törekvéseinek megértése szükséges. A hegemón azokon a területeken, amelyeket befolyásolni képes, gazdasági, katonai, intézményi és ideológiai dominanciájára építve közösségi javakat hoz létre és működteti a nemzetközi együttműködés szervezeteit. Megszabja a szabályokat, piacot biztosít a termékeknek, fenntartja a tartalékvalutát és stabilizációs szerepet játszik gazdasági recessziók, valamint katonai konfliktusok esetén. Az USA elkötelezettsége és képessége ezeknek a szerepeknek a további felvállalásához a kudarcos háborúk és a pénzügyi válság okán már korábban is meggyengült, de Donald Trump elnöksége alatt egyértelműen megkérdőjeleződött. A kérdés tehát az, hogy mennyire képesek betölteni a kialakult vákuumot a feltörekvő hatalmak, és mit tudnak nyújtani Magyarország számára.
Trump világa
Elöljáróban fontos leszögezni, hogy bár hegemón szerepe meggyengült, az USA napjainkban is a nemzetközi rendszer legerősebb szereplője. Továbbra is a legnagyobb gazdasága 24 százalékkal, itt vannak a legnagyobb vállalatok, a legtöbb innováció, a dollár a világ első számú tartalékvalutája. Katonai ereje messze felülmúlja a többi államét, Oroszországnál majdnem tízszer többet fordítva védelmi kiadásokra. A hegemón szerep fenntartásában lényeges szerepet játszik az identitás, illetve az össze ideál. A liberális demokrácia és piacgazdaság eszméi etnikai, vallási vagy regionális hovatartozáson túl is lehetőséget biztosítanak az azonosulásra. A kiterjedt szövetségesi rendszere azt is biztosítja, hogy ezek az értékek akkor sem maradnak képviselet nélkül, ha az USA időszakosan meggyengül.
Trump elnöksége az amerikai rendszer sebezhetőségére mutat rá, ám hatalomgyakorlásának korlátai egyben a fékek és ellensúlyok működéséről is képet adnak. Trump kampánya, majd elnökké beiktatása számos társadalmi feszültséget felszínre hozott – nők és férfiak, fehérek és nem-fehérek, városiak és vidékiek, alacsonyan és magasan képzettek között. Megosztó, a káosz és a tragikomédia elemeit sem nélkülöző kormányzása azonban jelentős ellenállásba ütközik mind az intézményrendszer, mind a társadalom részéről.
Az FBI már 2017 óta nyomozza azt a vádat, hogy az elnök Oroszország ügynökeként az USA destabilizációját segíti elő, és a nyomozás beolvadt Robert Mueller különleges ügyész vizsgálódásaiba megválasztásának körülményeiről. A Mueller-vizsgálat mostanra Trump számos korábbi bizalmi embere ellen folytat eljárást, és közülük többen is vádalkut kötöttek a különleges ügyésszel. A Trumppal szembeni társadalmi elégedetlenséget jól mutatja, hogy a Demokrata Párt 1974, a Watergate-botrány óta, a legnagyobb győzelmet aratta a Kongresszusban. Az alsóházi demokrata többség jelentős szerepet játszik Trump törvénytelenségeinek feltárásban, és ezek a vizsgálatok még akkor is rendkívül meggyengítik az elnököt, amennyiben elkerüli a vádemelést. Ezzel együtt, a hegemón szerep gyengülése ellenére is továbbra is eltúlzottnak tekinthetők az USA hanyatlásáról szóló eszmefuttatások, különösen, ha megnézzük, mi van Oroszország jelenlegi ereje mögött, és mennyiben várható, hogy Kína átveszi a hegemón szerepét.
Le lehet-e írni Oroszországot?
A Szovjetunió megkérdőjelezhetetlenül világhatalom volt. Vétójoggal rendelkező, állandó tagja volt az ENSZ Biztonsági Tanácsának, nukleáris ütőerejét tekintve paritásban volt az Egyesült Államokkal, hagyományos fegyveres erői pedig a hidegháború egyes szakaszaiban még fölényben is voltak. Területileg a Föld legnagyobb országa volt, közel háromszázmillió fős saját lakossággal. Kiterjedt szövetségi rendszerrel rendelkezett, és a szovjet rendszernek volt egy koherens ideológiai háttere is, amelyben – minden hátulütője ellenére – világszerte milliók hittek.
A mai Oroszországnak az egykori szovjet nagyhatalmi eszköztárból csak az ENSZ BT állandó tagság és a nukleáris ütőerő maradt meg. Bár e két tekintetben továbbra is globális szereplő, minden más szempontból regionális hatalom szintjére süllyedt vissza, és a nemzetközi közösség páriájává vált. A keleti blokk, majd a Szovjetunió felbomlásával szövetségi rendszere semmivé lett. 2014 óta Moszkva korábbi legszorosabb szövetségese, Belarusz is igyekszik lazítani a függést Oroszországtól. Hagyományos katonai erő tekintetében csak a posztszovjet térségben maradt domináns, amint azt a 2008-as grúziai háború és a Krím félsziget 2014-es elfoglalása jelezte.
Az ország gazdasági teljesítménye kisebb, mint Olaszországé, katonai kiadásai pedig egyre inkább lemaradnak Kína, és főképp az Egyesült Államok mögött. A demográfiai kilátások katasztrofálisak, leginkább a lakosság egészségügyi állapota miatt. Sokatmondó, hogy az orosz férfilakosság várható átlagos élettartama alig néhány hónappal haladja meg a hivatalos, 2018-ban megemelt nyugdíjkorhatárt.
Az orosz rendszer ideológiai szempontból is gyengébb, mint a Szovjetunió volt, igazi pozitív üzenete ugyanis nincs. Hiába próbál a konzervatív értékek védelmezőjeként mutatkozni, saját elitjének mindenki számára nyilvánvaló életmódja ezt erősen hitelteleníti. A népszerűség megőrzése érdekében felkorbácsolt, erősen nacionalista ideológia csak a magukat politikai lojalitás tekintetében orosznak érzők számára lehet vonzó, mindenki másnak azonban inkább fenyegetést jelent. Az ukrán ortodox egyház közelmúltbeli elszakadása a moszkvai patriarchátustól pedig minden korábbinál nagyobb csapást mért Moszkva soft power erejére.
Az energiaexportra épülő orosz gazdaságot roppant súlyosan érintette az olajárak 2014-ben kezdődő radikális csökkenése, valamint kisebb részben az Európai Unió és az Egyesült Államok által bevezetett szankciók is. A gazdasági, pénzügyi nehézségek, amelyeket tovább súlyosbít a még magyar szemmel is elképesztő mértékű korrupció, immár minden szektorban látszanak. Ezek következménye volt a fentebb említett, komoly társadalmi felháborodást kiváltó nyugdíjkorhatár-emelés, és a katonai kiadások radikális csökkentése is.
Mindez nem jelenti azt, hogy szabad volna „leírni” Oroszországot. Az orosz politikai, gazdasági és katonai-biztonsági elit igen hatékony abban, hogy az ország gyengeségét a rendelkezésükre álló eszközök kreatív, a nemzetközi rendszer kialakult szabályait tudatosan figyelmen kívül hagyó használatával kompenzálja. Ennek a gyakran hibridnek is nevezett orosz eszköztárnak integráns része a katonai erő használata, vagy az azzal való fenyegetés, illetve a gazdasági nyomásgyakorlás, törekvés a célországok elitjének korrumpálására, az agresszív titkosszolgálati műveletek, valamint a kiterjedt információs hadviselési arzenál alkalmazása is. Ráadásul Moszkva az állam központosított jellege miatt nyugati riválisainál jóval hatékonyabban tudja koordinálni a rendelkezésre álló hatalmi eszközöket.
Az orosz állam a nemzetközi rendszeren belüli, fokozódó elszigeteltségét azzal igyekszik tompítani, hogy a rendszer alapjait próbálja aláásni, elsősorban a NATO és az EU gyengítésére koncentrálva. A nemzetközi kapcsolatok norma- és intézményrendszerének kiüresítésével ugyanis az érdekérvényesítés eszközeként egyedül a nyers erő maradna, ezen a téren pedig Oroszország relatív fölényben van, nemcsak minden szomszédjához, de számos európai uniós országhoz képest is. Ebből adódóan tehát a jelenlegi orosz politikai rendszer a Nyugat szempontjából kifejezetten és tudatosan destruktív.
A valódi rivális
A nyugati világ számára Oroszország fontos biztonsági fenyegetés, de valódi rivális a jövőben Kína. Négy évtizede tartó gazdasági fejlődése biztosítja a diktatórikus rendszer legitimációját, ám az elmúlt évtizedben az ütem lecsökkent – míg korábban rendszeres volt a 10% feletti növekedési teljesítmény, 2012 óta nem volt 8% feletti érték, és az ütem folyamatosan csökken. A trend visszafordulása nem várható, mivel az egykepolitikának köszönhetően Kína hamarosan szembesül a fejlett országokban jól ismert öregedő társadalom összes problémájával – az előrejelzések szerint 2050-ra a társadalom harmada 60 éven felüli lesz. A lassuló kínai növekedés ellensúlyozására és a meglevő kapacitások lekötésére hozták létre a 68 országot (köztük hazánkat is érintő) Új Selyemút programot. Emellett jelentős befektetéseket kezdeményeztek Afrikában is, ahol a nyersanyagok mellett az olcsó munkaerőt is kihasználják, hisz Kínában a fejlődésnek köszönhetően már nem olyan alacsonyak a bérek, mint korábban.
Az ország katonailag is növekvő erőt képvisel, de a fegyverkezés célja egyelőre az ország területi egységének a megőrzése, amit számos kihívás fenyeget Tajvantól Hongkongon át Hszincsiang ujgur tartományig. Kínának emellett számos regionális konfliktusa is van a szomszédjaival, Indiától Japánig.
Kína növekedésében csökkenő, ám továbbra is jelentős szerepet játszik az export, ami azt jelenti, hogy Oroszországgal ellentétben messzemenően érdekelt a nemzetközi szabad kereskedelem és a kapcsolódó intézményrendszer fenntartásában. Területi problémái rendkívül érzékennyé teszik az elszakadási mozgalmakra, amelyeket sehol nem támogat, ellentétben Oroszországgal, amely a világ számos pontján teszi ezt.
Kína jelenleg tehát érdekelt a nemzetközi rend fenntartásában, és ezt rendszeresen ki is fejezi például a Párizsi éghajlatvédelmi egyezmény, illetve a szabad kereskedelem melletti kiállásával is. Nemzetközi vonzerejét az adja, hogy olyan országok számára biztosít fejlesztési programokat, amelyek gyenge hitelképességük okán máshonnan nem nagyon kapnának pénzt. Amikor azonban ezek az országok nem tudják fizetni az adósságot, Kína gazdasági vagy politikai kedvezményeket vár el helyette – az adósságcsapda immár Kína egyik külpolitikai eszközévé vált. Belső rendszere és ideológiája azonban messze nem olyan vonzó, mint a liberális demokrácia és a piacgazdaság párosítása. A kínai modell, amely a társadalmi rendet és a rezsim fennmaradását a fejlett technológiákra építve egy orwelli világot idéző módon igyekszik biztosítani, inkább félelmet, mint csodálatot vagy azonosulást idéz elő.
Mivel az USA és a Nyugat hanyatlásáról szóló beszámolók feltehetően túlzók, míg Kína egyelőre erősen érdekelt a nemzetközi rend fenntartásában és hegemón szerepe előtt komoly korlátok vannak, a következő évtizedek feltehetően a Nyugat és Kína nehézkes egymás mellett éléséről szólnak majd – Kínából nem lesz demokrácia, a Nyugat nem lesz autoriter, de valahogy meg kell tanulniuk egymás mellett élni.
Mit jelent mindez Magyarország számára?
A rendszerváltás idején Magyarország geopolitikai irányultsága nem volt vitatéma, egyértelmű volt a nyugati orientáció, ideértve az EU és egy rövid – a semlegesség lehetőségéről szóló vita után – a NATO-csatlakozást is. A GDP/fő azóta megduplázódott, az 1993-as 8544 dollárról 2017-re 15 647 dollárra nőtt. Az ország jelentős fejlesztési pénzekhez és a világ legnagyobb piacához fér hozzá az EU-ban. Az innen való kilépés még a nettó befizető országok számára is hatalmas megrázkódtatás, ahogy azt a Brexit is mutatja. Az erősen nyitott gazdaságú, saját nyersanyag-forrásokkal nem rendelkező Magyarország számára egy hasonló forgatókönyv pedig a gyors összeomlást jelentené.
A nyugati orientációnak nincs valós alternatívája. Magyarország nem várhat hosszú távú politikai vagy gazdasági hasznot a jelenlegi orosz politikai vezetéssel való bármiféle szövetségből. Az orosz rendszer jellegéből adódóan ugyanis Moszkva számára Budapest leginkább csak eszköz az EU-val és NATO-val kapcsolatos célok elérésére, nem pedig valódi partner. Az együttműködés legfeljebb egyes magyar döntéshozók számára lehet előnyös, Oroszország ugyanis hagyományosan igen sikeres az elitek korrumpálásában, egyéni hasznot kínálva stratégiai előnyökért cserébe. Kína elsősorban az afrikai modellt tudja nyújtani – ebben kínai hitelből kínai cégek infrastrukturális beruházást hajtanak végre (ld. Belgrád–Budapest-vasútvonal) és/vagy a még olcsóbb munkaerőnek kiszervezik az alacsony képzettséget igénylő munkákat. Magyarország számára ennek meglehetősen csekély vonzereje van, össze sem hasonlítható az EU által nyújtott előnyökkel. Mindehhez járulnak azok a pillanatnyilag még nehezen felmérhető (biztonsági, üzleti, társadalmi) kockázatok, amelyek a kínai állam totális megfigyelésre törekvő jellegéből és a kínai elektronikai ipar globális térnyeréséből következnek. Nem megkerülhető kockázat az sem, hogy diplomáciai vagy katonai konfliktus esetén a kínaiak egy teljes rendszert lekapcsolhatnak, vagy ezzel fenyegethetnek.
Megtévesztő tehát az a narratíva, hogy Magyarországnak a Nyugattal és a Kelettel is egyaránt és minden körülmények között jó kapcsolatokra kell törekedni. Ez ugyanis, a fentiek tükrében definíció szerint csak addig lehet érvényes, amíg a Nyugat és a Kelet érdekei nem válnak egymással ellentétessé. Viszont amint ez bekövetkezik, választani kell. Magyarország helye az EU és a NATO keretében van, ezt támogatják a racionális megfontolások és a korábbi népszavazások. Ennek alapján a két szövetség érdekei ellen cselekedni Magyarország érdekeivel is élesen szemben áll.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Magyarországnak el kellene szigetelődnie akár Oroszországtól, akár Kínától. Azonban a kapcsolatok ápolása során mindvégig szem előtt kell tartani, hogy kis államként bármilyen nagyhatalommal szemben egyedül az intézményesített, jogszabályokon alapuló, nemzetközi együttműködés teszi lehetővé a hosszú távon is hatékony, az ország céljait szolgáló érdekérvényesítést, nem pedig az átláthatatlan, egyéni előnyökön alapuló, a meglévő szövetségi rendszereinket aláásó, rövid távú alkuk.
