Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Olaszország ma is északból és délből áll – de a két rész már nem egymással, hanem a régi római elittel és az unióval néz farkasszemet. Az olasz nép valóban dühös és változást akar, és most tényleg egy olyan koalíció alakul, amely a leginkább kifejezi a választói akaratot. A kormányról csak annyit tudni, hogy egy teljesen ismeretlen, homályos múltú figura vezetheti majd. És még ez sem biztos.
A kötelező oltás ellenzői fellélegezhetnek Olaszországban: a nemsokára felálló új jobboldali-baloldali kormány lazítja a nemrég bevezetett kötelezettséget. A nemzeti szuverenitás védelme ugyanis nem csupán a menekültek elleni szigorúbb politikában és az Európai Unióval várható konfliktusosabb irányvonalban jelenik majd meg.
Majdnem három hónappal a március elejei olaszországi parlamenti választások után szinte késznek tűnik az új olasz kormány. Noha a római politikai elit – Brüsszel és Berlin drukkolása mellett – mindent elkövetett azért, hogy az eddigi politikai irányvonal folytatódjék, végül nem tudott olyan kormány alakulni, amely „a piacoknak” vagy az eurózóna többi pénzügyminiszterének tetszene. A márciusi választásoknak azonban éppen ez volt az üzenete: az olaszok túlnyomó többsége nemet mondott a régi politikai elitre – Silvio Berlusconitól Matteo Renziig – és válaszaira.
Új értelmet kapott észak és dél kettőse
A választásokon három nagy blokk versengett: a jobbközép, amelyet a választások napjáig Berlusconi még a saját táborának hihetett; a balközép, amely gyakorlatilag Matteo Renzi kissé gyors és kissé elhamarkodott reformjainak folytatását ígérte; és az Öt Csillag Mozgalom, amelynek politikai besorolásával még mindig adós a politológia. A választások meglepetést hoztak: az olasz pártszerkezet összeomlott. Berlusconi húsz év után elvesztette a jobbközép irányítását, táborán belül ugyanis a polgári szeparatista mozgalomból mára összolasz, EU-, euró- és idegenellenessé vált, északi jelzőjét elhagyó Liga jött ki győztesen. A balközép Matteo Renzivel kapitulált. A pártok versenyét pedig az ötcsillagosok nyerték.
Az ország korábbi kettészakadtsága (északon mindig a jobboldal, délen a baloldal tarolt) megmaradt, de új értelmet nyert: mind északon, mind délen az elégedetlenek kerültek többségbe. Az észak- és közép-olasz körzeteket – a hagyományosan balra húzó Dél-Tirol és Toszkána kivételével – a szélsőjobboldali Liga húzta be, a délieket pedig – néhol a szavazatok több mint felét is megszerezve – az ötcsillagosok szerezték meg. Olaszország ma is két részből, északból és délből áll – de e két rész már nem egymással, hanem a régi római elittel és az Európai Unióval néz farkasszemet. Az olasz nép valóban dühös és változást akar. Miután mindenféle terelő hadművelet kudarcot vallott, most Rómában tényleg egy olyan kormány jön, amely – akár tetszik ez nekünk, akár nem – a leginkább kifejezi a választói akaratot.
Hová tűntek Berlusconi szavazói?
Luigi Di Maio, az ötcsillagosok politikai vezetője és Matteo Salvini, a Liga elnöke igen rövid idő alatt megalkudott az új kabinetről, amelyet ők nem koalíciónak, hanem szerződésnek neveznek. Mivel Berlusconinak nem sikerült sem saját utódot kinevelnie, sem magának megőriznie a jobközép vezetését, a jobboldali szavazók tömegével mentek át a Forza Italiától (amely tűnik el az olasz politikai térképről) a Ligához. Bár Matteo Salviniék Marine Le Pennel ülnek egy frakcióban az Európai Parlamentben és Putyint istenítik, ma ők vezetik az egész olasz jobbközép tábort is. Mindez mutatja, mennyire jobbra tolódtak Berlusconi egykori polgári szavazói is. Berlusconi 2011 őszén vesztette el a kormányfői pozícióját, utána a politikus – hol titokban, hol nyíltan – támogatta mind Mario Monti technokrata kormányát, mind a balközép Matteo Renzi német nyomásra bevezetett liberális gazdasági és munkaerőpiaci reformjait. Mögüle eközben viszont elment a tábora. Hiába bízott Brüsszel és Berlin abban, hogy a volt kormányfő – aki az idei kampányban kifejezetten felelősségteljes, EU-párti hangokat pengetett – majd ismét összehoz a háttéralkudozásokban egy újabb reformkormányt, Berlusconi már múlt az olaszoknál.
Miközben a jobboldal Matteo Salvini mögött – és ezzel egy nyíltan EU-ellenes programot elfogadva – szerveződött újjá, a baloldali szavazók nagy részét, főleg Rómától délre, elhozta az Öt Csillag Mozgalom. A komikus Beppe Grillo által fémjelzett képződmény az alternatív baloldalról indult, Grillo maga is anarchista, és az Öt Csillagot a mai napig támogatják szélsőbaloldali értelmiségiek is. Baloldalinak a mozgalmat mégse lehetne nevezni – ahogy persze jobboldalinak se. Az Öt Csillag alapgondolata ugyanis a vegytiszta populizmus: a párt a véleményét internetes szavazásokon és kommentfolyamokban alakítja ki, így mindenről mindig azt mondja, ami e virtuális térben többségi álláspontként jelenik meg. Éppen ezért a mozgalom akár hónapok alatt képes homlokegyenest ellenkező dolgokat mondani – attól függően, hogy éppen mi az „internet népének“ hangulata. Pár éve még az eurózónából való kilépést szorgalmazta – azon magasröptű érvvel, hogy az egykori lírának nagyobbak voltak a címletei, tehát biztosan többet is ért –, a mostani koalíciós szerződésben viszont mind az EU, mind az euró mellett elkötelezte magát Luigi Di Maio, aki Grillo kiválasztottjaként irányítja a napi politikát.
Az Öt Csillag Mozgalom kormányzati részvétele a római helyzetet teljesen bizonytalanná teszi. Matteo Salvini Ligája mégiscsak kiszámítható: menekültellenesség, EU-kritika, Moszkva-pártiság, azaz egy klasszikus szélsőjobboldali program. Mintha Párizsban Marine Le Pen győzött volna tavaly. Persze e kiszámíthatóság kevéssé hat megnyugtatóan Olaszország európai partnereire. Az Öt Csillag Mozgalom jelenléte azonban a kiszámítható negatív következmények mellé még bizonytalanná, szeszélyessé is teheti a római politikát. Miközben a kormány hitet tett mind az EU, mind a NATO, mind az euró mellett, a lábjegyzetekben van a lényeg: igen az EU-ra, de csak ha nem folytatódik az integráció bővítése; igen az euróra, de csak ha Olaszországnak nem kell tartania magát a maastrichti kritériumokhoz; igen a NATO-ra, de az orosz kapcsolatok mélyítése mellett.
Az államfő nehéz döntések előtt áll
A kormányfői posztot a két párt egyike se tudta magának kiharcolni, így végül egy párton kívüli, de elsősorban a grilloistákhoz közel álló firenzei jogászprofesszor, Giuseppe Conte lehet – ahogy az olasz közjog hívja – a Minisztertanács Elnöke. Hivatalosan azonban még fel se kérték a kormányalakításra, máris botrányba keveredett: kiderült, hogy Conte professzor hazudott az életrajzában. Miközben azt állította, hogy ő a New York-i Egyetemen is tanult volna, az egyetem erről nem tud. Valamint egy nem létező bécsi intézetet is megadott tanulmányai között. Conténak nem csak az életrajza homályos, de politikai nézeteiről is keveset tudni. Ismerősei szerint az Öt Csillag Mozgalommal legfeljebb annyi lehet a kapcsolata, hogy „szereti az ötcsillagos éttermeket“. Az olasz hírekbe eddig legfeljebb azzal került be, hogy ügyvédként védett alternatív gyógyászati módszereket alkalmazó kuruzslókat. Az első kormányfőjelölti tévés interjújában úgy jellemezte magát, mint akinek „mindig baloldalon dobogott a szíve“. Mindazonáltal mind a Liga, mind az Öt Csillag szeszélye olyan gyorsan változik – és akkor Matterella államfő fenntartásairól még nem is beszéltünk, ő sajtóértesülések szerint Di Maiót látná szívesebben a kormány élén –, hogy Conte kormányfőségében majd csak akkor lehetünk biztosak, ha tényleg letette az esküt.
A jövőbeni kormány összetételéről még ennyi se tudni: a Liga állítólag a belügyminisztériumra, míg az Öt Csillag a munkaügyi tárcára tartana mindenképp igényt. A Liga fő ígérete a flat tax bevezetése – amely persze olaszosan gyakorlatilag egy kétkulcsosan egykulcsos adórendszert takarna –, az adókulcsok valóban jelentősen csökkennének: természetes személyek esetén 15 és 20 százalékra (jelenleg a legmagasabb kulcs 43 százalék), cégek esetén pedig 15 százalékra. Az adócsökkentés elsősorban a Liga északi polgári szavazóinak érdeke. Az Öt Csillag emellett főleg a szegényeknek kedvezne, bázisát ugyanis ők adják. Egyfajta feltétel nélküli alapjövedelmet vezetne be az új kormány – igaz, csak a tartósan munkanélküliek számára. Ez 780 euró lenne. Az ötcsillagosok szavazói annyira várták a beígért pénzt, hogy már március negyedikén, a választások másnapján hosszú sorok alakultak ki egyes dél-olasz városok önkormányzati hivatalai előtt, ugyanis a választók azt hitték, azonnal meg is kapják szavazatuk jutalmát. A koalíciós szerződés értelmében a pénz tényleg jönni fog – mindazonáltal szigorodni fog a munkanélküliek ellenőrzése, valamint több pénzt költ majd az állam az átképzésekre is. Miközben a "kétkulcsos egykulcsos adó" csökkentené az állam bevételeit, az alapjövedelem növelné azokat. A koalíciós felek azonban ígérik: a háromszázalékos GDP-arányos hiányt nem fogják átlépni, az államadósság azonban mindenképp nőni fog. E téren tehát viták várhatóak Róma és Brüsszel között.
A gazdasági tárcát a hírek szerint amúgy az a – Matarella elnöknek szintén nem tetsző – Paolo Savona közgazdász kapná, aki már régóta szorgalmazza, hogy Olaszország lépjen ki az euróövezetből, Angela Merkel politikáját pedig nácinak tartja. Miközben a bevándorlással kapcsolatban vélhetően az Európai Unió beletörődik a más tagállamokban is látható szigorításokba és esetleg még a költségvetési hiány kapcsán is nagyvonalúnak mutatkozhat – az olaszok kilépését az eurozónából mindenképp el akarná kerülni. Ezt Sergio Mattarella államfő is megígérte. Míg az európolitikában Róma a nyugat-európai tagállamokkal kerülhet szembe, a bevándorlás ügyében a visegrádi országokkal. Hiába képvisel a Liga és az Öt Csillag orbáni bevándorlásellenességet, a két párt kitart amellett, hogy az Olaszországba bejutott menekülteket európai kvóta szerint kell elosztani. Noha a bejutást szigorítani fogja Matteo Salvini, aki a belügyi tárca várományosa, a tenger felé nem lehet hézagmentesen lezárni a határokat. Róma így tehát a jövőben szolidaritást várna el a többi EU-tagállamtól.
Külpolitikában a kormány egyrészről nagy vonalakban megmaradna az euroatlanti integráció mellett – de közben gyakorlatilag lazítaná annak kereteit. Matteo Salvini és Beppe Grillo közismerten Vlagyimir Putyin hívei, az Oroszországgal szembeni szankciókat a Liga teljesen el is törölné. Az oroszpártiság irányába mutat, hogy az olasz sajtó szerint Giampiero Massolo kaphatja a külügyi tárcát: a Varsóban született diplomata a nyolcvanas években a moszkvai olasz nagykövetségen dolgozott, kiválóan beszél oroszul, mindazonáltal jó kapcsolatokat ápol az EU-s vezetőkkel is. Politikailag Olaszországban már mindenféle színezetű kormányt szolgált diplomataként. Francesco Cossiga egykori kereszténydemokrata államfő mindazonáltal „fasiszta-kommunistaként” jellemezte Massolót, aki jelenleg egy hajóipari óriás igazgatója.
Ilyen lesz a 21. század politikája?
A most formálódó olasz kormány jelentősége – már ha Mattarella államfő végül tényleg rábólint a kormányra – azért nagy, mert Olaszország – noha politikája kívülről sokszor mulatságosnak hat – számos európai folyamat előhírnöke volt már a történelemben. Akár az állam intézménye, akár a fasizmus példa arra, hogy olasz földön jelent meg az, ami aztán egész Európában elterjedt.
A mostani kormányt – amelyben két alapvetően elitellenes és ebben az értelemben populista párt fog össze – szintén egy új korszak nyitányának is tarthatjuk. Matteo Salvini és Beppe Grillo egyaránt egyetért abban, hogy a politikai küzdelem ezentúl nem a jobb- és a baloldal, hanem a nép és a (tudományos, politikai, kulturális, gazdasági) elit között zajlik. Persze, hogy ki a nép, azt a populisták mindig a lehető legszűkebb értelemben határozzák meg: az, aki őket választja. A retorika erején ez azonban mit sem változtat. Ráadásul az Öt Csillag Mozgalommal – és igazán ők tekinthetőek valami új előszelének – a digitális forradalom is megjelent a politikában. A pártot megálmodó filozófus-informatikus Gianroberto Casaleggio, akinek fia a mai napig vasmarokkal tartja a pártot és főleg annak internetes adatbázisait, egy olyan mozgalmat akart 2009-ben, amely nem csupán a bal-jobb megosztottságot haladja meg egy „néppárti“ elitellenességgel, hanem a politika hagyományos tereit is. A legtöbb ötcsillagos alig nyilatkozik tévének, újságnak, csak blogokban, Facebook-videókban kommunikál – a nép feladata pedig az, hogy a kinyilatkoztatásokat szavazásokban megerősítse. Az Öt Csillag Mozgalom a legjobb példa arra, hogy milyen jól megfér egymás mellett az autoriter irányítás és a bázisdemokratikus működés. A pártot a mai napig Grillo kis köre fogja: ha kell, internetes gyűlöletkommentfolyamot zúdítanak pártbeli kritikusaikra, miközben a tagság és a szimpatizánsok, akiknek legszemélyesebb adataikról is tudomása van a mozgalomnak, látszólag bázisdemokratikusan megy mindig arra, amerre az informális vezérek – azaz Grillo maga és az elhunyt Casaleggio fia – irányítják.
Olaszország most tehát egy új pudingot próbál ki. Nem a Liga EU- és menekültellenessége az újszerű – ilyen kormányok már ma is vannak Európában, és vélhetően csak növekedni fog a számuk. Az igazán újszerű és a parlamentáris demokrácia számára történelmi kihívást a bázisdemokrácia és az autoritarizmus új keveréke jelent. Ami olasz földön most alakul, az bukásával, de főleg esetleges sikerével sok mindent előrevetíthet abból, milyen lehet a 21. század politikája.
A választási vereség után lemondott Renzi
