Több mint egy évtizede – a Fidel Castro betegségéről elterjedt hírek nyomán - írtam egy cikket az esetleges halálát követő eseményekről. A „forgatókönyv” olyan szomorúra sikerült, hogy végül sehova nem küldtem el, csak a honlapomra került fel és el is felejtkeztem róla. Egy éve, amikor felvetődött a kubai „rendszerváltás” lehetősége, egyszer csak eszembe jutott, és a 2006-os cikket – tudatosan, szinte változtatás nélkül - leközölte a Népszabadság véleményrovata. Ma ez a cikk – az ismert szomorú események miatt – nem hozzáférhető. És most, Fidel halálát követően, szembesültem a nekrológok meghökkentően széles – a fenntartás nélküli dicsérettől az ellentmondásos személynek kijáró zavart, ’egyrészről-másrészről’ típusú értékelésen át, egészen a „gazember-diktátor” minősítésekig terjedő – spektrumával. Ezért úgy döntöttem: előveszem az írást és újra az olvasó elé tárom egy „forgatókönyv” következményeit.

„A rossz, mit ember tesz, túléli őt – mondja Antonius Caesar búcsúbeszédében - a jó gyakorta sírba száll vele. Ez légyen Caesar sorsa is.” Ez légyen hát Castro sorsa is? – kérdezhetnénk Shakespeare-rel. Az utókor értékelését ugyanis alapvetően a történet folytatása határozza meg. Erre utalt az egykori vicc: „A kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön!” Ám viccen kívül: tényleg elkerülhetetlen a rendszerváltások kudarca? Képtelenek volnánk tanulni a történelemből?

2011-ben – írtam 10 éve - egy ENSZ jelentés így vonja meg a Kubában, Castro váratlan szívrohamát és halálát követően lezajlott hatalomváltás mérlegét: Kuba a polgári demokrácia és a piacgazdaság játékszabályainak formális értékelése alapján, 5 év alatt felemelkedett a régió átlagos színvonalára. A rendszer működésének minősége azonban – tekintetbe véve a kormányzati hatékonyságot, a korrupció szintjét és a hatalmi túlkapások mértékét - elmarad még a környező országok egyébként sem túl magas szintjétől is. Mindeközben egészségügyi és oktatási rendszerének teljesítménye – amely egy évtizede még egyedülállóan kimagasló volt Dél-Amerikában, és bizonyos vonatkozásokban (pl. a csecsemőhalandóság mértéke) elérte Kanada szintjét – zuhanásszerűen, a dél-amerikai elmaradottság átlaga alá esett. A munkanélküliség, az AIDS és a kábítószer-fogyasztás dél-amerikai átlagot meghaladó szintű. Kuba ma ismét Észak-Amerika nyilvánosháza. 

A szomorú történetért mindenki mást okol. A régi rendszer Kubában maradt tagjai, és a nyugat-európai baloldal képviselői a - döntően a bűnözéssel összefonódott floridai emigrációból rekrutálódott – új uralkodó elitre mutogatnak. Az új vezető réteg viszont - az amerikai politikai és üzleti körökkel egybehangzóan - a Castro-diktatúra súlyos örökségére hivatkozik. Egyben felszólítják az emberi jogi és jótékonysági szervezeteket - amelyeknek több képviselőjét ölték meg a politikához kapcsolódó bűnöző bandák az elmúlt években –, ne támogassák a régi rendszer képviselőit, akik kihasználva a demokráciát, szervezkedni igyekeznek. Abban azonban mindenki egyetért, hogy az, ami történt, előre jelezhetetlen volt, és ezért ért váratlanul mindenkit.

2006 augusztusában, Fidel Castro halálát néhány napnyi bénultság követte. Sem a rendszer elitje, sem pedig az amerikai titkosszolgálat nem készül fel arra, ami következni fog. Az eseményeket nem emberi szándékok irányították. Kuba történelmét a káosz forgatókönyve írta. A korábban eltávozott személyek most minden elérhető járművel, hajóval, repülővel tömegesen igyekeztek vissza Kubába. Ők már tudták mi következik: földcsuszamlás-szerű rendszerváltás. Aki jó időben, jó helyen, jó pozícióban van, és erkölcsi gátlások nem kötik, az most kiszakíthatja magának a közösből a vágyott vagyont. Elkezdődött a hajsza a régi rendszer emberi után. Az első hónapokat a miamiak által szervezett, és az amerikai sajtó által szított bosszú-hadjárat határozta meg. Akire bármilyen szempontból rávetült a „rendszer kiszolgálója” vád, azt így vagy úgy meghurcolták.

A legszervezettebb, pénzzel és washingtoni kapcsolatokkal legjobban ellátott csoportot a floridai kubaiak alkották. A hatalmi harcban jól tudták hasznosítani a maffia-kapcsolataikat is. A 2006 végén felállított ideiglenes kormány döntően az ő befolyásuk alatt állt. Egy éven belül a sziget legfontosabb hatalmi posztjait ők, rokonaik, barátaik, üzletfeleik és lekötelezettjeik töltötték be. A nemzeti vagyont privatizáció címén két év alatt széthordták, és ebből a legnagyobb részt az említett csoport hasította ki. A legnagyobb üzletté a mulatók és nyilvánosházak nyitása vált. A női munkanélküliséget – a miami bártulajdonosból munkaügyi miniszterré avanzsált Carlo Suarez cinikus megfogalmazása szerint – a prostitúció mint a legdinamikusabban növekvő iparág úgyis enyhíteni fogja. Fontos versenyelőnyként (sic!) értékelte, hogy Kubában – összevetve az ebben a tekintetben konkurens Karib-tengeri országokkal - alacsony volt az AIDS és a nemi betegségek aránya.

Az oktatási és egészségügyi rendszer három év alatt teljesen összeomlott. A korábbi jól szervezett egészségügyi ellenőrzés, a mindenkire kiterjedő és ingyenes gyógyítás és oktatás lényegében megszűnt. Az orvosok és a tanárok jó része kivándorolt, részben a szervezett bűnözés, részben a kaotikus politikai viszonyok miatt. A turizmus és a szórakoztatóipar viszont látványos fejlődésnek indult. Az államilag irányított ipar azonban egy éven belül szétesett. A korábban gyakorlatilag nem létező munkanélküliség ugrásszerűen megnőtt, és 2008-ban elérte a 35%-ot, egyes vidékeken 80%-ot. A gazdaság visszaesése miatt az ország egésze, de ezen belül a legtöbb vidék és a városok – ha ez egyáltalán lehetséges - tovább szegényedtek. Ám ez az „új szegénység” alapvetően különbözött a mindenkire kiterjedő és egyenletes „színvonalú” régitől. A kubaiakat sokkolta az általuk soha nem tapasztalt, elképzelhetetlen méretű egyenlőtlenség. Az Európából és Amerikából érkező - de a korrupció és bűnözés nyomán jelentős mértékben magánvagyonná konvertálódó – segélyek és támogatások ellenére egész térségek süllyedtek hihetetlen nyomorba. Az infrastruktúra szétesett, az oktatás, a környezet és az egészségügyi szolgáltatások színvonala minősíthetetlenné vált. A korábbi, számtalan helyen lyukas, de mindenkire kiterjedő szociális háló szertefoszlott. A bűnözés – részben a magas munkanélküliség, részben az áttelepült maffia miatt – hatalmas méreteket öltött.

Az ENSZ-jelentés a következőképpen zárult: „Ha előre láthattuk volna egy ilyen rendszerváltás valóságát, sok tragédia megelőzhető lett volna. Akkor elkerülhető lett volna, hogy ma, Kuba lakosságának 46 %-a ért egyet azzal, hogy „addig volt jó, amíg Castro élt.” Kár, hogy a politikai forgatókönyvek kiagyalói és a hatalmas pénzekkel gazdálkodó titkosszolgálatok – minden arrogáns nagyképűségük ellenére - legfeljebb egy merénylet kigondolására vagy egy államcsíny megszervezésére képesek. Arról, hogy mi történhet egy országban, amelynek politikai rendszere szétesik, fogalmuk sincs. Talán ha valaki felhívta volna a figyelmet arra, mik is a szétesés következményei, az átmenet könnyebbé tehető lett volna. De sajnos ilyen figyelmezetés nem hangzott el.”

Az egykori cikkem - a felületes benyomással ellentétben - nem a lezajlott „rendszerváltások” hiábavalóságát bizonygatja. Nem gondolom, hogy a társadalmak elhamarkodták, amikor a gyökeres átalakulás mellett döntöttek. Még azt sem állítom, az átalakulással együtt járó gazdasági visszaesés, politikai zűrzavar érv lehetne a változások ellen. Az elmúlt 25 évből – másokkal ellentétben – éppen arra a következtetésre jutottam: elkerülhetetlen volt az átmenet és rosszabbul jártunk volna, ha elmulasztjuk társadalmunk gyökeres átalakítását. Miközben azonban úgy gondolom, hogy az átalakulással együtt járó zavarok egy része nem „megspórolható”, a későbbi kiábrándulás enyhíthető lett volna, ha körültekintőbbek, és várakozásainkban reálisabbak vagyunk.

Francis Fukuyama új könyvében - Political Order and Political Decay: From the French Revolution to the Present. 2014. Profil Books - továbbgondolja sok kritikát kiváltott nézeteit. Arra a megállapításra jut: egy társadalom jövője nemcsak azon múlik, modernizálja-e intézményeit, hanem azon is, milyen sorrendben teszi azt. A polgári átalakulás felé alapvetően két út nyílik. Az „északi” úton - a skandinávok és a németek - előbb teremtettek hatékonyan és átláthatóan működő államot, és csak azután tették általánossá a demokráciát. A „déli” úton viszont - a görögök és az olaszok - a hatékony gépezetként működő állam megteremtése előtt terjesztették ki a társadalom legszélesebb rétegeire az általános választójogot. Emiatt szinte azonnal elindult a hatalmi csoportok harca az állam „elfoglalásáért”, aminek fő eszköze a választók ígéretekkel történő elcsábítása volt.

Az oligarchák harca megakadályozza a független szakemberek által működtetett állam létrejöttét. Lehetetlenné válik az intézmények munkatársainak rátermettségi alapon történő kiválasztása, és az állam - polgárai általi - ellenőrzése. Ez magyarázza, hogy a „rendszerváltások” nem a népmesék - „és boldogan éltek, míg meg nem haltak” - megnyugtató befejezése szerint alakultak. Félek, Kuba jövőjébe is az eseményeknek ez a szomorú fordulata van „beprogramozva”. Nem azért, mintha a kubaiak képtelenek lennének a demokráciára, vagy ne volnának megfelelően képzett szakembereik. A döntő okok: a politikusok személyes ambíciói, a külföldi támogatók érdekei, az oligarchák önző akarata felülírja az ellensúlyt képző és átláthatóan működtetett intézmények befolyását. Emiatt a politika szükségképpen „elszabadul”, és a kormányon lévők ámokfutásba kezdenek. A csalódást a nyilvánosság, a törzsi ösztönök féken tartása, a kikezdhetetlen intézményi ellensúlyok megteremtése, az oligarchák szabadrablásának megakadályozása, a külföld összehangolt és átlátható segítsége enyhíthetné. Elgondolkoztató azonban, hogy ezt egyetlen rendszerváltónak sem sikerült elérnie.