Amit szeretünk, az fog tönkretenni – írta Aldous Huxley 1932-ben. A Szép új világ olyan emberiséget ír le, amely 2540-re belerokkant a tudatlanságba, az állandó szórakozásba, a technológiába és az anyagi javak bőségébe. Donald Trump megválasztásával úgy tűnik, az Egyesült Államok 500 évvel hamarabb teljesíti a tervet.

Az amerikai tömegkultúra régóta gyanakodva tekint az értelmiségre. Időnként elhangzik, hogy a kreativitást és a kapitalizmust az segíti, ha a műveltség és az intelligencia sem jár előjogokkal. Az előrejutáshoz nem kell semmi, csak bátorság és kitartás.

Ez az alapállás egészen vonzó volt valaha az olyan országokban, mint a Szovjetunió, amely közelebb állt George Orwell jövőképéhez, az 1984-hez. Ott, ahol a kormányzat minden kulturális kreativitást a föld alá kényszerített, az amerikai egyenlőség álomszerűnek tűnt.

Csak hogy az orwelli világokban a politikai nyomás idővel felgyűlik, robban, és elsöpri a rendszert – ahogy történt a Szovjetunióval. Ha viszont az embereknek megvan mindenük, és agyatlan szórakozásra is van idejük, akkor elvész az akaraterő. Végül úgy leépül a tudásuk és képességeik, hogy nem tudnak nemet mondani erre az életre akkor sem, ha szeretnének. Az a világ, amelyről a szovjet alattvalók álmodtak, másfajta börtönné vált – nem olyan kényelmetlen ugyan, de nehezebb is innen a menekülés.

Amerika szórakoztatóipara régóta megfertőzte a politikát. A politikusok filmszereplők egyben. A hollywoodi esztétika 1960-ban, a fiatal, napbarnított John F. Kennedyvel költözött be a Fehér Házba. A jóképű playboy rabul ejtette a szíveket, ám nem volt barátja a butaságnak. Már 1963-ban kimondta: „a tudatlanság és az analfabetizmus rongálja szociális és gazdasági rendszerünket”.

A következő mozihős Ronald Reagan volt, egy valódi színész, aki tényleg játszott már cowboyt. A tudásról viszont mást gondolt, mint Kennedy. Milliókat győzött meg arról, hogy Amerika fényes jövőjének kulcsa a „kisebb kormány”, vagyis a szövetségi költségvetés leépítése. Beleértve az oktatást.

Reagan profi rutinnal játszotta szerepét elnökként, szándékosan Hollywood ízlése szerint. A Stratégiai Védelmi Programot, amely a nukleáris erőegyensúly felborítását célozta, úgy becézték: Csillagok Háborúja. Republikánus ikonná vált annak köszönhetően, hogy ötvözte a filmsztár sármját és a cowboy brutalitását. Igaz, szerencséje is volt: a hidegháborús győzelem nem jött volna össze Gorbacsov nélkül.

A győzelem végképp megerősítette Amerikát abban, hogy a bátorság fontosabb a tudásnál. Bill Clinton máig idézett jelszava az volt, hogy „a gazdaság a lényeg, te hülye!”. Pedig pontosan az amerikai gazdaság butította el az amerikaiak nagy részét.

2000-re Amerika készen állt George W. Bushra. Egyszerre volt herceg és átlagember, egyesítette apja keleti parti kékvérűségét és az egyszerű texasi észjárást. De ő nem filmsztár volt, hanem reklámszínész, és háborúkat adott el.

Mára a szórakoztatóipar új szakaszba lépett – és vele a politika is. A valóságshow-k, a nyári kasszasikerek és a közösségi hálók egyre szűretlenebbek, direktebbek és pillanatnyiak. Alapos tudásra és részletes vitákra kevesen vágynak – annál többen mémekre, követőkre és lájkokra.

És jött Trump. Botrányos gyűlésekkel, éjjel fél háromkor kilőtt, 140 karakteres „politikai programokkal”. Tévésként pontosan tudja, hogyan játsszon annak a dühös tömegnek, amely alig tudja megfogalmazni kínjait. Maga Trump is – aki állítólag saját tévécsatornát tervezett a választás után, mert úgy vélte, veszíteni fog – a közösségi médiának tulajdonítja győzelmét.

Egyes Trump-szavazók azt állítják, őket a „józan ész” vezette, és a fellendülés meg az adósságcsökkentés ígérete, továbbá a hadsereg megerősítése és a bevándorlás reformja. De közelebbről nézve látszik, hogy ezeknek az üzeneteknek nem volt tartalmuk – nem tartja össze őket semmi.

Valójában ők a The Apprentice című sorozat főhősére szavaztak – aki maga Trump. A kemény főnökre, aki gondolkodás nélkül kirúg – vagy deportál – bárkit. Arra a fickóra, akiről feltételezték, hogy John Wayne filozófiáját követi: „ha nem minden fekete vagy fehér, akkor az a kérdésem: miért nem?” És sokan vissza akartak térni abba az időbe, amikor a fehér férfiak cowboyok vagy hódítók voltak.

Trump megválasztásával – és fehér felsőbbrendűséget hirdető főtanácsadójával – Amerika átléphet Orwell világába. Ez tragédia lenne, de akkor is ott a remény, hogy előbb-utóbb létrejön az ellenállás, és elsöpri a rendszert. De ha meg is áll az újfasizmus előtt egy lépésre, olyan Egyesült Államokat teremthet, amely egyre kevesebbeké. És közben a választópolgárok szorgosan osztogatják a cicás képeket és álhíreket az interneten, míg végül lassan képtelenek lesznek megkülönböztetni valóságot és fantáziát.

A cikket a jogtulajdonos Project Syndicate engedélyével közöljük.