Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Lapunknak meséltek arról, mit láttak, és mi történt velük, miután hazatértek.
A csernobili katasztrófa 30. évfordulójára megjelent írásainkat itt találja:
- Fáj, amikor mások azt mondják: Szia, Apu!
- "Az ovisokat vitték ki a napra, a szabadba"
- Ötmillióan "léteznek" Csernobil árnyékában
- Mit köszönhetünk Csernobilnak?
- Egy katasztrófa krónikája – Nagyítás-fotógaléria
Sokáig az 1986. április 26-án bekövetkezett tragédia – és annak a mai napig erősen ható, megannyi szörnyű következménye – volt a vezető híre az Ukrajnáról szóló cikkeknek. Ám az elmúlt évek folyamatos belpolitikai villongásai, a két Majdan, Krím visszacsatolása és a donbászi belháború elterelte róla a figyelmet. Most az évforduló miatt ugyan újra beszélnek Csernobilról, de ez csak időszakos, pár nap múlva ismét az ukrán–orosz nagypolitikai hírek viszik majd a prímet, miközben az atomkatasztrófa még ma is szedi az áldozatait.
Az akkori átgondolatlan és elkapkodott mentésben tízezreket vezényeltek a csernobili övezetbe. Olyanokat, akiknek halvány elképzelésük sem volt arról, mekkora veszélynek vannak kitéve. Kárpátaljáról is több ezren segédkeztek a mentésben. Egy nyilvánosságra került felmérés szerint az elmúlt harminc esztendőben ezernél is több olyan kárpátaljai férfi vesztette életét, akik "szolgálatot" teljesítettek a zónában.
Ukrajnában nincsenek pontos adatok a robbanás következményeként elhunytak számáról. Egy 1990-ben elhangzott állítás szerint az elhárító munkálatokban 8–10 ezren vesztették életüket, ám 1994-ben a Csernobil Szövetség már 90 ezer halottról beszélt. Más források 260 ezer halálról tudósítanak. Nyikolaj Bohovec belarusz újságíró 1996-ban így fogalmazott: "Félhivatalos források szerint 120 ezer ember vesztette eddig életét, de a 240–360 ezer közelebb jár a valósághoz". Mivel a független szakértőknek a mai napig nincs szabad hozzáférésük a valós adatokhoz, talán sohasem tudjuk meg, mi az igazság. Néhány ezer vagy 250 ezer áldozat volt valójában?
Az ukrán orvostársadalom abban viszont egyetért, hogy az országban rohamosan növekvő pajzsmirigyrákos és leukémiás esetekért Csernobil a felelős. A ma már egyáltalán nem működő atomerőmű 30 kilométeres vonzáskörzetében 4 ezernél is több gyermek szenved pajzsmirigyrákban. A fehérorosz Homel városában és a járásban 50 ezren betegedtek már meg ebben a kórban. Mivel a pajzsmirigyrák kialakulásának lappangási ideje akár 35 év is lehet, még mindig halálosan hathat 1986 tavasza. A Kárpátaljai Megyei Klinikán a nyolcvanas években nyitották meg a haematológiai osztályt, ahol javarészt vérrákban szenvedőket kezelnek. Az osztályvezető, Drobotenko Ljudmila a hvg.hu-nak elmondta, az első években alig volt egy pár betegük, a kórtermek többsége üres maradt. A kilencvenes évek második felétől viszont ugrásszerűen megnőtt a leukémiások száma. Képtelenek mindenkinek helyet biztosítani. Az orvosnő ezt egyértelműen a csernobili hatásokkal hozza kapcsolatba.
Csemet Sándor sebészt, a megyei onkológiai gondozó főorvos-helyettesét harmincévesen, 1986 májusában vezényelték Csernobilba pályakezdő mentősként. Hetekig volt ott. Örül annak, hogy a szerencsésebbek közé tartozik, és bár krónikus panaszai vannak, de legalább él, sőt dolgozhat is. "Emlékszem, amikor csak megérkeztünk, tudtuk, itt nagy lehet a baj. A levegőnek vasszaga volt, marta a torkunkat, volt, akinek véres lett a köpete. Megijedtünk, féltünk. Semmit sem mondtak nekünk. Életem egyik legborzalmasabb időszakát töltöttem ott" – emlékszik vissza a doktor.
Más magyar nemzetiségű kárpátaljaiak is az utazók közé keveredtek. Fehér Viktornak például fogalma sem volt arról, hova is viszik. Kezdő gyakorló orvosként az volt a dolga, hogy ellássa a pokoli hőségben esetleg rosszul lévő szarkofágépítőket. Valójában csak évekkel később jött rá, s ezzel korántsem volt egyedül, hogy milyen küldetésben vett részt. Mára már az ötvenen is túl jár, de oly sok csernobili társához hasonlóan neki is vannak egészségi panaszai.
Login György, az ungvári autóbuszpark egykori igazgatóhelyettese már nem volt ilyen szerencsés. 1986-ban tucatnyi társával utazott a "halálzónába". A munkások szállítására ügyelt. A rendszám nélkül, csak bizonyos azonosítókkal nyilvántartott járművek nap, mint nap behajtottak a szivárgó atomerőmű közvetlen közelébe. Login György egészségét nagyon megviselte az ott töltött idő. Évente kétszer is szanatóriumi gyógykezelésre szorult, de ez sem segített. Két agyvérzés után teljesen lebénult, ma már nincs az élők sorában.
Szöllősy Tibor szintén orvos. 1986-os emlékeiről így vallott: "Két segítőmmel, egy mentőautóval és némi, otthon összepakolt gyógyszerrel 600, majd idővel 1200 ember egészségének felügyelete volt a feladatunk. Egy hónapot dolgoztunk az úgynevezett 2-es zónában, azaz a Csernobilt és Pripjatyot övező 30 kilométeres területen. Naplót vezettem, ami később A kígyó önmagába mar címmel meg is jelent. Megérkezésünk első óráiban-napjaiban tetten érhető volt, hogy más itt a világ, mint amilyennek azt a hivatalos sajtó találta. A kommunista éra éveiben a szegénység kellős közepébe cseppentünk. A helyzet a legrosszabb értelemben vett középkort idézte. Gyorsan egyértelművé vált: az illetékesek nem készültek fel az esetleges katasztrófa elhárítására, nem tudták kezelni a történteket. Az atomerőmű környékén apokaliptikus fejetlenség uralkodott, a kommunista párt mindent megtett annak érdekében, hogy eltitkolja a szörnyűséget. A mentési munkálatokat végzők embertelen körülmények között dolgoztak. Hiányos volt a védőöltözet, tragikomikus volt a sugárszennyezés mérése. A központi rádió és tévé hazudott."
A ma már nyugalmazott orvos elmesélte még egy megrázó élményét:
"A megbillent, romos reaktor beékelődött egy hatalmas beton víztartályba, amely a reaktor alatt volt arra az esetre, ha bekövetkezik valamilyen helyreállíthatatlan üzemzavar. Azt gondolták, berobbantják a reaktort tartó oszlopokat, elsüllyesztik ebbe a 'sírba', így lefedik, azaz eltemetik. Be is robbantották a tartóoszlopokat, ám egy töltet nem működött, a monstrum megdőlt, beékelődött, a robbanások repedéseket okoztak a reaktor talpazatában. Az első robbanást követően úgy próbálkoztak – többek között – elfojtani a keletkezett tüzet, hogy óriási mennyiségű ólmot dobáltak a máglyára helikopterekből, ami az elképzelés szerint megolvad és így megfojtja a tüzet. Csakhogy az ólom javarésze szublimálódott (légneművé válva mérgévé lett az embereknek, a növény- és állatvilágnak, ma is kimutatható az ott élők szervezetében), egy része – megolvadva – szivárogni kezdett a tartályba a réseken át, melegítve, majd forralva az irdatlan mennyiségű vizet. A keletkezett pára nem tudott távozni, az egyre halmozódó mennyiség elérhette a kritikus szintet, ami újabb, sokkal nagyobb és milliók életét veszélyeztető robbanáshoz vezetett volna.
Felismerve a fenyegető veszélyt, Kemerovo ismert bányászvárosból bányászokat vezényeltek a katasztrófa helyszínére azzal a feladattal, hogy fúrjanak alagutat a tározó irányába, majd elérve annak falát, robbantsák be, így utat nyitva a víznek és a gőznek. A 150 méter hosszúságú alagútban, 50-60 fokos hőségben, tíz-húsz percenként váltva egymást, félmeztelenül, lapátokkal, csákányokkal ástak éjjel-nappal, kitéve magukat annak a veszélynek, hogy ott pusztulnak, amennyiben bekövetkezik a robbanás. A gondviselés kegyes volt hozzájuk, hozzánk: a résekbe szivárgó folyékony ólom – mielőtt a gőz elérte a kritikus mennyiséget – folyamatosan szilárdulva betömte a réseket, azaz nem csepegett a tartályba, így megmenekültünk."
