Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A várakozásokat felülmúlóan jól teljesített a szélsőjobboldali induló, a zöldek jelöltje azonban még legyőzheti őt a második fordulóban. De az osztrák politikában semmi sem lesz már olyan, mint korábban.
„Minden nagyon szép volt, mindennel meg voltam elégedve” – idézte a konzervatív Néppárt (ÖVP) jelöltje, Andreas Khol Ferenc Józsefet, amikor azt kérdezték tőle, elbukott-e vasárnap este a második osztrák köztársaság. Valóban minden nagyon szép volt, és mindennel meg lehetnek elégedve az osztrákok – azonban az 1945 óta tartó, Ausztriának jólétet és semlegességet jelentő korszak tényleg lezárult.
A tegnapi elnökválasztásokon a jelenlegi koalíció pártjai, az Ausztriát hetven éve meghatározó szocdemek (SPÖ) és néppártiak (ÖVP) csúfosan leszerepeltek: jelöltjeik tíz százalék körüli eredménnyel szorultak a negyedik és az ötödik helyre. Ausztriát hetven éve e két párt irányítja: ők adták a kancellárokat, az államfőket, és legtöbbször nagykoalícióban eleve ők együtt irányították az országot. Most vasárnap azonban a szavazók majdnem nyolcvan százaléka ellenük voksolt. Az első három helyezett mindegyike a jelenlegi szocdem-néppárti koalícióval szemben határozza meg magát.
Majdnem húsz százalékot szerzett például a magát polgári liberálisnak tartó, független Irmgard Griss egykori legfelső bíró, aki a korrupciós ügyek felgöngyölítésével vált ismertté. A mögé szerveződő civil mozgalom számos kiábrándult néppárti szavazót tudott megszólítani, még az ÖVP volt elnöke, Erhard Busek is őt támogatta. Végül nem Griss, hanem a fővárosi szavazók többségét megszerző, zöldpárti Alexander Van der Bellen jutott húsz százalék feletti eredményével a második fordulóba. Van der Bellen a hírt mégis leforrázva fogadta az ORF közszolgálati tévé stúdiójában: hátránya ugyanis az első helyezett Norbert Hoferrel, a szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) jelöltjével szemben olyan tetemes (majdnem tizenöt százalék), hogy nagyon szoros meccsre kell felkészülnie a második fordulóban.
Persze az FPÖ még mindig nem a többség: Hofer harmincöt százalékával szemben ott áll hatvanöt százaléknyi szavazó. Alexander Van der Bellen azonban e matematikára – noha közgazdászprofesszor – nem bízhatja a győzelmét, mert nem feltétlenül adódnak össze a nem FPÖ-s szavazatok. A néppárt jelöltje például nem adott tippet arra, kire szavazzanak hívei (márpedig Khol szavazói között sokan szimpatizálnak az FPÖ-vel), de Irmgard Griss szavazói is akár inkább otthon maradnak, mert nem feltétlenül értenek mindenben egyet Van der Bellennel. A konzervatív Wiener Zeitung szerint behozhatatlan az FPÖ-s jelölt előnye, a balliberális Standard meg már azon időkről spekulált, amikor egy szabadságpárti politikus tolja még „jobbrább” államfőként az osztrák közéletet. A Die Presse főszerkesztője szerint a magyarországihoz és lengyelországihoz hasonló jobboldali autoriter út sem zárható ki. A szocdemek és a konzervatívok stratégiája, hogy az FPÖ után kullognak – például a határzár bevezetésével –, láthatóan nem vett el szavazókat az FPÖ-től, legfeljebb hiteltelenítette a kormányt.
Nem szabad azonban csak Norbert Hofer óriási győzelmére koncentrálni. Önmagában az a tény, hogy Ausztriában egy zöld politikus karnyújtásnyira került az államfői széktől, bizonyítja, hogy a nagykoalícióval szembeni elégedetlenség nemcsak szélsőjobboldali, de baloldali alternatívát is szülhet. Van der Bellen igazán nem kacsingatott jobbra kampánya során, nem táncolt el semennyit menekültpárti véleményétől, és előre bejelentette, hogy FPÖ-s politikust akkor sem nevezne ki államfőként kancellárrá, ha az FPÖ nyerné a választásokat. Egy kemény, karcos, szilárdan balos Van der Bellen áll a szélsőjobboldallal szemben.
A szocdemek jelöltje, a szakszervezetis Rudolf Hundstorfer ezért panaszkodott eleve arról, hogy „két szélsőséges” opció kínálkozik csak a második fordulóban. Azt ugyanis ő is tudja, hogy nemcsak a szabadságpártiak, de a zöldek is elutasítják a nagykoalíciós Ausztria, a második köztársaság megfáradt politikáját. Ha győz is Alexander Van der Bellen négy hét múlva a második fordulóban – ami persze irgalmatlanul nehéz feladat lesz számára –, vitathatatlan tény, hogy vasárnap hatalmas többségben mondtak nemet a szavazók az eufemisztikusan „nagykoalíciónak” hívott SPÖ–ÖVP-kormányra.
Miért ekkora az elégedetlenség Európa egyik leggazdagabb, még ma is jól működő jóléti államában? Csupán az az eszmetörténeti ok, hogy Ausztriában mindig is erős volt a szélsőjobboldal bázisa, nem elégséges válasz. Tény ugyanis, hogy a nagykoalíciós kormányok nemcsak jólétet és szociális biztonságot teremtettek, de olyan struktúrákat is, amelyekben csak párttagkönyvvel lehet előrejutni, és amelyekben ezért burjánzik a korrupció. Mindezt az FPÖ mellett a liberálisok is bírálják évek óta. Az FPÖ sikeresen szólítja meg azokat a rétegeket is, amelyek az EU keleti bővítése és a jelenlegi menekültválság kapcsán féltik a saját szociális státuszukat. Nem véletlen, hogy éppen Burgenlandban, ahol az ingázó magyar munkavállalók feszítik a helyi bérversenyt, az FPÖ ezúttal kiugróan magas, negyven százalék feletti eredményt ért el. A nagykoalíció pedig nem mutat irányt: a két kormánypárt egymással vitázik. Az FPÖ e rendszer ellenzékeként építi magát Jörg Haider megjelenése óta. A liberálisok és a zöldek kritikái hosszú ideig túl elitistának tűntek – akinek elege volt, az az FPÖ-t választotta.
Haidernek még csak időlegesen sikerült ezzel a politikával a hatalom közelébe kerülnie, Heinz-Christian Strache jelenlegi pártelnök vezetése alatt azonban a párt stabilan vezeti a népszerűségi listákat: minden harmadik osztrák őt választaná. Ha Hofer lesz az elnök, akár fel is oszlathatja a parlamentet, és még közelebb hozhatja Strache kancellárságát. Ő persze ígéretet tett arra, hogy nem ír ki előrehozott választásokat – de az ORF vasárnap esti műsorában fenyegetően jegyezte meg, hogy „semmi sem lesz olyan, mint eddig, mert mostantól minden lehetséges”.
Igen, ennél több ma valóban nem is jósolható. Lehetséges, hogy Hofer győz, és most vagy 2018-ban Strache lesz mellette a kancellár. A Standard szerint akkor „Magyarország lesz Ausztriából”. Az FPÖ persze már ellenzékből is igencsak meghatározza az osztrák politikát: a tőle való félelemben fordítja egyre jobbra a kormányrudat Werner Faymann szocdem kancellár, akinek néppárti belügyminisztere és szocdem hadügyminisztere gyakorlatilag egész Ausztriát körbekerítené lassan.
Alexander Van der Bellen éppen azért tudott előretörni, mert akik nem kérnek az FPÖ megoldásaiból, azoknak a szocdemek és a néppártiak kormánya nem alternatíva már. Ahogy a liberális NEOS elnöke, Matthias Strolz mondta: ma az a kérdés, hogy Ausztriát „Európában képzeljük-e el, vagy egy körbedrótozott hétvégi telekként”.
A második fordulóban e két opció csap össze. Számos szocdem szavazó azonban inkább a „körbedrótozott hétvégi telekre” mondhat majd igent: a munkás szavazók egzisztenciális félelmeire ugyanis az FPÖ jobban figyel, mint a főleg tanultabb, polgári rétegek között népszerű Van der Bellen. Bécs munkáskörzeteit már tavaly októberben elvitte a szélsőjobb, és idénre meg is tudta tartani őket. Sőt, Hofer ezúttal a vidéket is besöpörte, Van der Bellen csupán a városoknak köszönheti a második helyét.
Kemény négy hét áll Van der Bellen előtt. Egyszerre kell leküzdenie a második köztársaságot, és nem hagynia, hogy annak helyén az FPÖ építsen új államot. A nyugodt, békés Ausztriába visszatértek a politikaibb idők. Igazi ideológiai közelharc ígérkezik. „Igen, emberek, ennyi volt, értsétek már meg” – üzente Michael Fleischhacker, a liberális NZZ.at főszerkesztője a második köztársaságról. Négy hét múlva talán már az is látszik, mi jön helyette.
