Állj mellénk! Legyél pártoló tag!
Mi lesz Ukrajnával a forradalom után?
Világ G. D. 2014. február. 23. 14:14

Mi lesz Ukrajnával a forradalom után?

Az megjósolhatatlan hogy mik lesznek Oroszország közvetlen reakciói, az viszont biztosnak tűnik, hogy a játszma még nem ért véget. Az orosz geopolitikai győzelmet ezúttal nem az EU nemzetközi szereplése akadályozta meg, hanem kizárólag a tüntetők elszántsága és lelkesedése.

Ukrajna számára az elmúlt napok történései egyértelmű sikert jelentenek, ugyanakkor Janukovics elnök eltávolítása elfedi azt a megoldatlan és hosszú távon is problémásnak látszó kérdést, hogy mi fog történni Ukrajnával egy erősödő és egyre agresszívabb Oroszország és egy gyengélkedő, koordinálatlan EU befolyási övezet határán. A válasz egyáltalán nem egyértelmű, főleg ha a körülményeket sorra vesszük.

Oroszország félresiklott integrációja és a kiújult hidegháború

Az első ilyen szempont Oroszország szerepének elemzése a közelmúlt történelmének szempontjából. A (nyugati és magyar) közvélemény hajlamos ugyanis Putyin Oroszországát, mint készen adott „gonoszt” kezelni, aki az ukrán sztoriban egyértelműen az ukrán nép szabadságvágyának elnyomójaként és Ukrajna áhított nyugati integrációjának legfőbb akadályaként jelenik meg. Arra viszont már ritkábban utalnak, hogy Oroszország mikor és hogyan „vívta ki” magának ezt az előnytelen pozíciót, és hogy mostani helyzetének mélyebbre visszavezethető okai is vannak.

Ha csak a Szovjetunió széteséséig megyünk vissza időben, feltárul előttünk egy nyugati integrációra nyitott, demokráciára és piacgazdaságra vágyó Oroszország képe, mely inkább példaként mint ellenségként viszonyult a nyugati tömb államaihoz. Ekkor még Oroszország is új és európai demokráciaként kerül be a „nyilvántartásba” Kelet-Európa posztszocialista államaival együtt. A jelentős nyugati anyagi segítségnyújtás mellett (IMF-hitel és segélyezés) még a jövőbeni euroatlanti integráció és NATO-tagság lehetősége is felmerült.

Ami viszont ezután következett Jelcin Oroszországában a kilencvenes években, azt nyugodtan nevezhetjük gazdasági és szociális katasztrófának. A keleti tömb, mint gazdasági struktúra szétesése minden tagját érzékenyen érintette, és a gazdasági kapcsolatok valamint egymás piacainak elvesztése komoly válságot okozott az összes ex-szocialista államban. Ezt leginkább a  rendszer magja, Oroszország sínylette meg az átalakulást. Ehhez társult még az IMF elhibázott megszorító csomagja illetve az átláthatatlan privatizációs folyamat, melyek hatására a munkahelyek jelentős hányada megszűnt és a szociális védőháló összeomlott.

A körülmények ilyen szerencsétlen összjátéka viszonylag hamar meghozta „gyümölcsét”: Oroszország 1998-ra gazdaságilag összeomlott. A jelcini évtized negatív csúcspontjának is tekinthető évben már jól látszott, hogy Oroszország nyugati integrációja teljesen félrecsúszott, és egy erős demokratikus piacgazdaság helyett egy iparát és piacait elvesztett, nyugati segélyeken és hiteleken tengődő periferiális szereplővé süllyedt az ország. 1999 végén aztán Jelcin „váratlanul” lemondott, és elkezdődött a máig is tartó putyini éra, mely a kilencvenes évek tapasztalataiból tanulva feladta a nyugati integráció illúziójának kergetését, és inkább ismét saját lábára állva, saját regionális centrum szerepét erősítve képzelte el az ország jövőjét.

Ez a különutas magatartás persze idővel óhatatlanul elvezetett a Nyugattal való konfrontációhoz, hiszen egy független gazdasági-politikai alrendszer (újra-) kiépülése nem kompatibilis az egységes globális rendben gondolkodó nyugati elképzelésekkel. A kezdetekben még meglepően kooperatív Putyin (gondoljunk itt pl. az afganisztáni akcióban vállalt szerepére) az ország főként energiaexporton alapuló megerősödésével párhuzamosan vált egyre inkább önjáróvá és veszélyessé. A medvegyevi „enyhülés” időszakát leszámítva a grúziai, szíriai és legújabban az ukrán események is jól mutatják a kompromisszumkészség csökkenését és a saját geopolitikai érdekek egyre keményebb felvállalását.

A putyini rendszer mentegetése nélkül azért érdemes itt belegondolni a „mi lett volna ha...” jellegű kérdésekbe, leginkább abba, hogy a demokratikus Oroszország „cserbenhagyása” mennyiben írható fel a nyugati demokráciák számlájára. A legendás Jelcin-Clinton barátság mellett a gazdasági-politikai viszonyok egyre barátságtalanabbá válása és Oroszország perifériába süllyedése nagymértékben volt annak is köszönhető, hogy a Nyugat legyőzött ellenfélként tekintett az országra, nem pedig integrálandó szövetségesként (mint például a világháború utáni NSZK-ra).

Ez a szemléletmód és az éppen csúcspontjára futó neoliberális gazdasági terjeszkedés megakadályozta a kölcsönösen előnyös integráció létrejöttét és a közeledés gazdasági előnyeinek döntő részét a „győztes” oldalára csoportosította. Ezt az előnytelen alkut rúgta fel végül Putyin és döntött a távolodás stratégiája mellett, ami a fent említett konfliktusok kialakulásához és a hidegháború újjáéledéséhez is elvezetett. Putyin „felmentése” nélkül azért érdemes tehát azt is belátnunk, hogy valamennyire magának is konstruálta őt és rendszerét a rövid távra építő nyugati stratégia és most Ukrajna kapcsán (is) ennek a látványos visszahatására vethetünk egy szomorú pillantást.

Az EU szerepe: ellensúlyozni a csökkenő amerikai jelenlétet és stabilizálni a “szomszédságot”

A másik ilyen érdekes és ritkábban érintett szempont az EU geopolitikai szerepének tágabb értelemben vett áttekintése. Az ukrán társulási szerződés aláírása elmaradásának és az ebből fakadó elégedetlenségnek jelentős szerepe van a mostani feszült helyzet kialakulásában, de az EU stratégiai szerepe a Nyugat-Oroszország konfliktus „sakktábláján” ennél árnyaltabb megközelítést igényel.

Az Egyesült Államok politikai-gazdasági és katonai figyelmének Csendes-óceánra való újra-fokuszálásával csökkentette érdeklődését és ezzel párhuzamosan jelenlétét az EU közvetlen környezetének számító régiókban, úgy a Közel-Keleten, mint Kelet-Európában. Ezek a régiók az EU közvetlen szomszédságát alkotják, ezért logikusnak tűnő elvárás lehet amerikai oldalról, hogy itt vegye át az EU a kezdeményező szerepet és lépjen fel regionális stabilizáló erőként (jó példa erre Líbia).  Ezt az elvárást teljesítendő és saját geopolitikai érdekszféráját kialakítandó, az EU 2004-ben elindította „szomszédságpolitikáját”, melynek pontosan az említett két régió „normalizálása”, EU-hoz közelítése és biztonságossá tétele a fő feladata. Ez az ambíció viszont éppen szembe megy (nem csak Ukrajnában, de ott a leginkább) a fentiekben felvázolt újjáéledő orosz hatalmi törekvésekkel.

Az EU szomszédságpolitikája „papíron” csak szeretne létrehozni egy stabil, kiszámítható és gazdaságilag is előnyös lehetőségeket kínáló környezetet maga körül. Ha térségben zűrzavar van, ha megszaporodnak az EU felé tartó menekültek, és ha instabil és megbízhatatlan rezsimek kerülnek hatalomra, akkor az jelentősen kihat az unió biztonságára is. Innen nézve tehát teljesen legitimnek is tűnhet a gazdasági-politikai szerepvállalás a szomszédos államok ügyeiben. Az orosz hatalmi stratégia szempontjából viszont nem más ez, mint a tradicionális érdekszférák megbolygatása, és a volt szovjet tagállamoknak az „elragadására” tett gazdasági és politikai jellegű kísérlet. Ezt a feltevést ráadásul erősítik az ukrán társulási szerződés egyes pontjai, melyek kizárják a két tömbhöz való párhuzamos tartozás (EU és Eurázsiai Unió) lehetőségét, valamint a teljes ukrán gazdaság EU-prédává tételét próbálják meg kieszközölni a kereskedelmi és befektetési akadályok lebontásával.

Ezeken felül az is jól látható, hogy az EU szomszédságpolitikája amellett, hogy nem kínál semmilyen kézzelfogható EU-tagság felé vezető jövőképet Ukrajna számára, leginkább csak az Európa-barát ukrán politikai formációk indirekt támogatására jó, és arra, hogy ezzel párhuzamosan felkeltse Oroszország ellenszenvét és gyanakvását. Ráadásul a gyenge koordináció és az EU „sokfejűségéből” adódó cselekvésképtelensége még az amúgy sem túl ambiciózus program koherens végrehajtását is megakadályozta, ezzel aláaknázva saját hitelességét. Az erősödő és agresszív orosz geopolitikával szemben tehát egy gyenge és koordinálatlan európai stratégia áll szemben, aminek mérsékelt sikereit kizárólag az ukrán lakosság elégedetlenségének lehet köszönni, és ami ezzel együtt is csak a jelenlegi patthelyzet előállítására volt elegendő. Az, hogy mennyire nem hozza az amerikai elvárásoknak megfelelő eredményeket az európai szomszédságpolitika, abból nemrég kiszivárgott trágár megjegyzésből is sejthető amiben Victoria Nuland európai ügyekért felelős amerikai külügyi államtitkár-helyettes szidta az Európai Unió Ukrajna-politikáját.

Forgatókönyvek két világ határán: szétválás vagy föderáció mint a legkisebb rossz?

Mindezeket összevetve felmerül a kérdés, hogy milyen jövő-forgatókönyvekkel számolhatunk Ukrajna esetében. Egy ilyen geopolitikai patthelyzetben egy egységes és erős Ukrajna fennmaradására kevés reális esély kínálkozik. Ráadásul maga a lakosság is megosztott mind nyelvi-kulturális, mind pedig orosz- és EU-barátság szempontjából. Ehhez jön, hogy az orosz-barát kelet és az EU-barát nyugat egyaránt nyűgnek érzi a másik fél jelenlétét, a motivációk a szétválásra tehát úgy belülről, mint kívülről nézve erősek.

Ugyanakkor a teljes szétválás (pláne annak erőszakos megvalósulása) egyelőre túl radikális és egyben nemkívánatos forgatókönyvnek tűnik. A jelenlegi rendszer fennmaradásának esélye azonban a feszültségek és kölcsönös ellenérzések növekedésével párhuzamosan csökken. Ahogy az többek közt már itt is előkerült: „A demokratikus Ukrajna a dél-keleti tartományok nélkül sokkal erősebb, stabilabb és sikeresebb volna, mint velük együtt. Nem csak a regionális politikai identitás, hanem az egész ottani nagyipari csődtömeg miatt....Egy orosz orientációjú, tehát fél-autoritárius Ukrajna is sokkal erősebb és stabilabb volna a nyugati tartományok nélkül, amelyeket soha nem lenne képes megszelídíteni....A fenti érvek alapján akkor a nemzetközi szereplőknek meg kellene barátkozniuk Ukrajna “particionálásának” gondolatával.” Végül pedig egy pro-EU fél-Ukrajna európai integrációja az EU számára is könnyebbséget jelentene a teljes (és megosztott) ország integrációjával szemben.

Lenne viszont egy ennél finomabb, kevésbé radikális megoldás is: a föderáció létrehozása. Ennek a realitása viszont már éppen a jelentős orosz befolyás miatt is kérdéses, egy országon belül – még ha az egy gyengén kötődő föderáció is – nem fér meg két teljesen szembemenő geopolitikai orientáció. Sajnos itt egy skót/svájci példa helyett inkább a dél-oszét példát kell szem előtt tartani, és azt hogy Oroszország számára minden egyes geopolitikai veszteség kompenzációs logikát von maga után, vagyis egy esetleges nyugat-ukrán veszteség a kelet-ukrán területek feletti erősebb hatalomgyakorlás kívánalmát generálja.

Ukrajna hatalmi övezetek közötti őrlődése tehát előreláthatólag még el fog tartani egy jó darabig Janukovics eltávolítása ellenére is. Az megjósolhatatlan hogy mik lesznek Oroszország közvetlen reakciói, az viszont biztosnak tűnik, hogy a játszma még nem ért véget. Az orosz geopolitikai győzelmet ezúttal nem az EU – amúgy igen gyenge – nemzetközi szereplése akadályozta meg, hanem kizárólag a tüntetők elszántsága és lelkesedése. Ez viszont nem tarthat örökké, ezért a tüntetők és saját érdekei miatt is az EU kénytelen lesz idővel felvenni a kesztyűt az orosz befolyással szemben, még ha ez részben ellent is mond saját pacifista és poszt-nacionalista elképzeléseinek.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.