Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Sejthető volt-e az 1989-es fordulat a rendszerváltás előestéjén a keleti blokk országaiban? Mit gondoltak 1988-ban az állampártok vezetői, hova vezetnek a folyamatos engedmények és a reformok? Megnéztük, merre haladtak a közép- és kelet-európai szocialista országok 25 éve, amikor a rendszerváltás már a levegőben volt.
„Eltúlozzák a többpártrendszer lehetőségeit, felnagyítják vélt előnyeit. Új, korszerű és hatékonyan működő szocializmust tudunk létrehozni, ha nem, az anarchia, és ne legyenek illúzióink, a fehérterror fog eluralkodni” – magyarázta Grósz Károly, az MSZMP első titkára 25 éve, 1988 decemberében az akkor még álló Budapest Sportcsarnokban tartott pártaktíva-értekezleten. Történt mindez kevesebb mint egy évvel a köztársaság kikiáltása előtt.
Grósz beszéde ellenére az MSZMP hónapok óta elkötelezte magát az úgynevezett „reformfolyamatok” mellett, szó volt már új egyesülési és választási törvényről, alkotmánymódosításokról, „viharos gyorsasággal demokratizálódó társadalomról”, illetve új pártokról is: 1987 szeptemberében már megalakult az MDF, 1988 márciusában a Fidesz, 1988 novemberében pedig az SZDSZ, valamint az FKGP. „Magyarország úton van egy olyan jogállam felé, amely szocialista pluralizmusra épül” – írta egy német lap 1988 decemberében, míg egy másik szerint már „semmi nem áll útjában a többpártrendszernek”.
Szomszédok, 1988. december 15.
A rendszerváltás előestéjének, 1988 decemberének eseményeit elnézve, ma már egyértelműnek tűnik, hogy a folyamatok végül hova vezettek. Akkor azonban még nehezen lehetett volna egészen pontosan megjósolni, hogy a Gorbacsov által 1986-ban meghirdetett peresztrojka és glasznoszty programja végül milyen mértékű átrendeződést hoz egész Közép- és Kelet-Európában, és hogy a keleti blokk kommunista állampártjai végül elbukják a taktikázást.
Az Európa keleti országainak politikáját ekkor már több mint 40 éve meghatározó Szovjetunióban is érezhetők voltak már a változások: 1987 óta szabadon lehetett fogni a BBC és az Amerika hangja adását, de 1988 végén az emblematikus Szabad Európa Rádió is zöld utat kapott.
Gorbacsov komolyan gondolta a reformokat is, kortársai szerint egy modern demokratikus szovjet jogállamot képzelt el, és ezt szolgálta volna a tervezett alkotmánymódosítás, illetve az 1988 végén elfogadott új választási törvény is. A reformoktól átitatott hangulatban az egyes tagköztársaságok szívesen próbára tették Moszkva tűrőképességét, amint azonban a függetlenedés felé mutató kérdések kerültek szóba, Gorbacsov bekeményített, és leszögezte: a Szovjetunió valamennyi népének érdekeit szolgálja a szilárd szövetség az erős központ és az erős köztársaságok között.
Nobel-díjas villanyszerelő az ellenzék vezérekéntA Szovjetunió felbomlása 1988 decemberében még nem volt reális opció, ahogyan a keleti blokk országaiban sem volt reális elképzelés az, hogy a hatalom egy asztalhoz üljön és tárgyalópartnernek tekintse az egyébként egyre erősödő ellenzéki csoportokat.
Lengyelországban a Szolidaritás független szakszervezet 1980-as alapításával feltűnt, majd 1983-ban Nobel-békedíjat kapó villanyszerelő, Lech Walesa már 1988 telén kifejtette: eljött az idő, hogy kenyértörésre vigyék a dolgot, mert a fennálló rendszernek nincs jövője. Nyílt antikommunizmusával Walesa gyakorlatilag az ellenzék vezérévé nőtte ki magát. Az amúgy siralmas gazdasági helyzetben lévő (50 és 100 százalék közötti inflációval birkózó, folyamatos áruhiánnyal küzdő) Lengyelországban a kormányzó LEMP (Lengyel Egyesült Munkáspárt) és a hivatalos szakszervezeti mozgalom (OPZZ) azonban következetesen a szélsőségesek közé sorolta a Szolidaritást, és elutasította, hogy hivatalos tárgyalásokat kezdjenek velük.
Maga Walesa viszont addig nem kívánt tárgyalni a hatalommal, amíg el nem ismerik a Szolidaritást mint független szakszervezetet. Aztán a pozíciók megmerevedése ellenére az OPZZ vezetője, Alfred Miodowicz és Walesa mégis belement egy nyilvános tévévitába, ez pedig még az addiginál is nagyobb ismertséget és népszerűséget hozott az ellenzékinek, aki a „Szolidaritás nélkül nincs szabadság” jelszavával gyakorlatilag az egész ország előtt kifejthette elképzeléseit. Azt, hogy szerinte fel kell számolni a gazdasági és társadalmi monopóliumokat, a sztálinizmus utolsó maradványait is el kell törölni, és helyet kell adni független csoportoknak.
Részlet Lech Walesa és Alfred Miodowicz televíziós vitájából
Az év végére azután a LEMP is kifejtette téziseit a „szocialista demokráciáról”: elismernék a katolikus hívőket is a párt soraiban, a parlamentnek tükröznie kell a társadalom pluralista jellegét, de csak a rendszeren belüli (ezáltal a szocializmust elismerő) ellenzéknek adna helyet. A párt Központi Bizottságában ekkor már megjelentek olyan hangok, hogy a LEMP elvesztette a tömegek bizalmát, ezért mindenképp kerekasztal-tárgyalásokat kell kezdeni, amire végül két hónappal később, február 6-án kerül sor.
Nemzetiségi kérdés a változásban
1988-ra Csehszlovákiában is komoly múltja volt a rendszerellenes tiltakozásoknak – míg Lengyelországban a szakszervezet és a sztrájkok adták az apropót a megmozdulásokhoz, addig Csehszlovákiában az értelmiség chartákkal (Charta ’77), röpiratokkal és gyűlésekkel tette magát és a követeléseit láthatóvá. Eközben a kormány és a Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) főtitkára, Milos Jakes – szintén demokratizálást, reformokat és átalakítást hirdetve – leszögezte, hogy az ellenzék valójában nyugtalanságot szít, és a társadalom is elhatárolódik tőlük.
A csehszlovák ellenzék legjelentősebb szervezete, az Állampolgári Szabadságért Mozgalom elsősorban a politikai és gazdasági pluralizmust, valóságos demokráciát, demokratikus alkotmányt és jogrendet, valamint egyoldalú leszerelést követelte. Jakes és az állampárt pedig hiába hangoztatta, hogy kiáll a vélemények pluralitásáért, ha közben fellépett a többek között Václav Havel vezette, és a párt szerint a „szocialista rend megdöntésére irányuló ellenzék” ellen.
Míg Csehszlovákiában az ország felbomlása helyett ekkor még csak a demokratizálása vetődött fel, addig a Tito 1980-as halálát azóta is feldolgozni képtelen Jugoszláviában a később háborúkhoz is vezető nemzetiségi kérdések kerültek előtérbe. A reformálással párhuzamosan tervezett alkotmánymódosításnak ugyanis az is a részét képezte, hogy Koszovó és Vajdaság tartományok egyes hatáskörei a szerb tagköztársasághoz kerültek, amely kommunista pártjának élén az a később hírhedtté vált Slobodan Milosevic állt, akit már ekkor nacionalizmussal és populizmussal vádoltak más tagköztársaságok vezetői.
A november végén elfogadott alkotmánymódosítás egyébként különválasztotta a párt és az állami tisztségeket és bevezette a sztrájkjogot, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége, vagyis az állampárt pedig saját átalakítását is napirendre tűzte.
A reformoktól elzárkózók és az óvatos
Az 1954 óta a párt és az ország élén álló Todor Zsivkov Bulgáriája is reformokra készült, még ha nem is önszántából – szovjet nyomásra állami, szövetkezeti vagy magáncégekre épülő gazdaságot próbáltak teremteni. A nyugati kortársak úgy értékeltek, hogy a hatalomban megőszült Zsivkov vezetésével „figyelemre méltó reformok” várhatóak, maga a főtitkár azonban ennél lényegesen óvatosabban fogalmazott, és valószínűleg a reformokat is óvatosabban képzelte el: stílusváltást. Fiatalítást hangoztatott az akkor 77 éves vezető, aki a maga részéről úgy ideologizálta meg a változásokat, hogy 10-15 évente meg kell újítani a szocializmust, ezúttal pedig az önigazgatásra épülő demokrácia, valamint a törvényalapú rend irányába kell elmozdulni.
Míg Bulgáriában azért elindult a gazdasági átalakítás, addig az NDK és Románia is igyekezett ellenállni a változásnak. A román állampártot 1965 óta vezető Nicolae Ceausescu, aki 1988 decemberében minden platformon igyekezett megvédeni az általa „szisztematizálási tervnek” nevezett falurombolási projektet, egy alkalommal kijelentette: a peresztrojka gyakorlatilag szovjet belügy, vagyis Romániának nem feltétlenül kell követnie a reformok útján.
Románia egyébként 1988. december 1-jén ünnepelte az Erdéllyel „egyesülés” 70. évfordulóját, amely amellett, hogy a magyar kérdés megoldottságát igyekezett nyilvánvalóvá tenni, óriás méretű demonstrációként hirdette a rendszer fennállását is: mintegy százezren vonultak fel Bukarestben a pártot éltetve.
Kelet-Németországot ekkor szintén egy régi, jól bevált kommunista vezette immár 27 éve: Erich Honecker, aki keményen ellenállt a reformfolyamatoknak. Az NSZEP (Német Szocialista Egységpárt) főtitkára kijelentette, ő nem fél ugyan az átalakítástól, de nem érez indíttatást más országok lemásolására, Kurt Hager, a párt ideológiai kérdésekben illetékes titkára pedig közölte, „ha a szomszéd újratapétázza a lakását, abból még nem következik, hogy nekünk is tapétázni kell”.
A két Németország egyesülése ekkor gyakorlatilag fel sem merült, a nyugatnémet Kohl kancellár csalódottan állapította meg, hogy míg a többi országban változásokra törekednek, addig az NDK-ban stagnálás tapasztalható, és „nincs ok annak feltételezésére, hogy a német egység ügyének megoldódása közelebb került volna”. Az NDK egyetlen viszonylagos engedménye a kérdésben az utazási szabályok rendezése volt, ezen túl azonban olyannyira ragaszkodtak a jól bevált világrendhez és eszmékhez, hogy még a Szovjetunióban kiadott, Szputnyik című lapot is kivonták a forgalomból, mert szerintük eltorzítottan ábrázolta a történelmet.
Szocialista pluralizmus vagy valódi többpártrendszer?
A közép- és kelet-európai kommunizmus utolsó teljes évének decemberében tehát – néhány országot leszámítva – jobbára már megjelentek azok a szereplők és jelenségek, akik és amelyek végül az egyes államokban a rendszerváltásnál jelen voltak: Walesa az ellenzék megkerülhetetlen vezetője volt, Havelék röpiratokkal árasztották el Prágát, Gorbacsov a decemberi ENSZ-közgyűlésen pedig a haderőcsökkentés részeként részleges kelet-európai csapatkivonást helyezett kilátásba. Ekkor azonban még úgy tűnhetett, hogy a szembenálló felek, a hatalom képviselői és a radikális, mondhatni „rendszerváltó” erők álláspontjai sok esetben kitérő pályákon mozogtak: bár a „reform”, a „jogállam”, a „demokrácia”, és a „többpártrendszer” kifejezések a napilapok szinte minden oldalán visszaköszöntek, általában a „szocialista” jelzővel együtt emlegették őket, a „valódi politikai pluralizmust” követelő ellenzéki megnyilvánulásokat pedig szélsőségesnek bélyegezték.
Ám mai szemmel nézve talán meglepőnek is mondható, milyen vékony határvonalat próbáltak/mertek/tudtak húzni a kommunista-szocialista pártok az ellenzék által követelt többpártrendszer, jogállam és demokrácia, valamint az általuk favorizált demokrácia, pluralizmus és jogállam közé. Így pedig, 1988 decemberének hangulatát felidézve, egyenesen törvényszerűnek mondható, hogy az ellenzéknek tett engedmények, a „reformok” sorozata addig sodorta az átmenet felé a keleti blokk országait, hogy egy idő után már egyszerűen nem is volt lehetőség visszalépésre a „szocialista” világrend felé.
