Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egyre több egyértelmű bizonyíték utal arra, hogy az elmúlt napokban a világsajtó címoldalaira került damaszkuszi vegyi támadást az Aszad-rezsim közvetlen utasítására hajtották végre, ezzel pedig az átlépte azt a “piros vonalat”, amit Obama elnök szabott meg az amerikai katonai beavatkozás feltételeként. Az, hogy lesz-e beavatkozás, és ha igen, akkor milyen formában, még eldöntetlen kérdés, ám ha sor kerül rá, akkor jelentősen átrajzolódhatnak a térségben a hatalmi erővonalak.
A 2011 áprilisa óta tartó szíriai felkelés az “Arab Tavasz” eseményeinek legvéresebb és legtovább húzódó konfliktusa. A polgárháború kitörése óta közel százezer halott és több millió menekült terheli a konfliktus számláját, az áldozatok pedig többségében civilek. A líbiai konfliktus lezárásához hasonló gyors befejezést az áldozatok magas számának ellenére sem tudott eddig a nemzetközi közösség megvalósítani, és ennek több oka is van.
A legfőbb ok Barack Obama húzódozása attól, hogy Amerikát egy újabb katonai konfliktusba keverje a Közel-Keleten. Ennek hátterében egyrészt az ENSZ Biztonsági Tanácsa felhatalmazásának hiánya, másrészt az iraki kudarc nagyon is közeli emléke áll. A BT-felhatalmazás hiánya főként a Szíria közeli szövetségesének tekinthető Oroszország (és a vele “együttérző” Kína) kategorikus ellenállásának köszönhető, míg az iraki kudarc fájóan emlékezteti az amerikai vezetést arra, hogy konkrét bizonyítékok hiányában, illetve ENSZ-jóváhagyás nélkül háborút indítani egy mégannyira renitens állam ellen is kockázatos lépés. Egy harmadik nagyon súlyos indok a beavatkozás ellen pedig az, hogy a jelenlegi szíriai ellenzék hatalomra kerülve egyáltalán nem biztos, hogy Amerika-barát külpolitikába kezdene, ez pedig komolyan veszélyeztethetné Washignton térségbeli érdekeit.
Ez már csak azért is valószínű, mert (az egyébként erősen fragmentált) szíriai ellenzéki erők között szép számmal akadnak iszlamista/dzsihádista milíciák, melyek egyértelműen kapcsolatba hozhatóak az al-Kaida terrorhálózattal, vagy akár annak helyi csoportjainak is tekinthetők. Így könnyen előfordulhat az a nem kevésbé ironikus szituáció, hogy az Egyesült Államok beavatkozása közvetlenül segíti az al-Kaida térségbeli harci erőfeszítéseit, ez pedig az amerikai közönségnek nehezen eladható politikai lépéssé teszi a beavatkozást.
Árulkodó jelek
Hogy mindezek ellenére most mégis közel került egy korlátozott katonai akció lehetősége, annak több árulkodó jelét is kiolvashatjuk a közelmúlt eseményeiből. Az első figyelmeztető jel a tartuszi orosz katonai támaszpont júniusi kiürítése volt, aminek a jelentőségét Moszkvából kissebíteni igyekeznek, de mivel ez az egyetlen támaszpont a Földközi-tengeren, amin keresztül Oroszország közvetlen katonai jelenléte biztosított a térségben, ennek önkéntes kiürítése akár egy amerikai katonai beavatkozásba „belenyugvó” gesztusnak is tekinthető. Több jel utal arra is, hogy a „Genova II” békekonferencia-tervezet, melynek célja a harcoló felek egy asztalhoz ültetése lett volna, többszöri halasztás után végleg feledésbe merült a felek kibékíthetetlen ellentétei miatt. A legutóbbi események pedig - Obama összehívta az USA nemzetbiztonsági tanácsát, négy amerikai romboló pedig már meg is közelítette a szíriai partokat - kézzelfogható közelségbe hozták a beavatkozást. Mindezzel együtt még mindig nem vehetjük biztosra a támadás közeljövőbeni megindítását, de ha erre mégis sor kerül, az valószínűleg egy a líbiaihoz hasonló „gyors és fájdalommentes” akcióként képzelhető el, melynek során rombolókról indított Tomahawk rakétákkal tehetik részlegesen harcképtelenné Bassár el-Aszad hadseregét, ezzel jelentős előnyhöz juttatva a felkelőket.
A legújabb diplomáciai fejlemények is az utóbbi forgatókönyvet látszanak alátámasztani: Nagy-Bitannia külügyminisztere már odáig merészkedett, hogy kimondta, szerinte ilyen súlyos humanitáriánus fenyegetettség esetén nincs már szükség ENSZ-felhatalmazásra a támadás megindításához, ezzel nyíltan érvelve az azonnali beavatkozás mellett. Franciaroszág elnöke pedig már napok óta hangoztatja meggyőződését, hogy a gáztámadást a rezsim követte el, és ez azonnali megtorlást kíván. Ami viszont még ennél is érdekesebb az az, hogy a hagyományosan beavatkozás-ellenes Németország képviselői is már egy “erős válasz” szükségességéről beszélnek, amennyiben a helyszínre érkezett ENSZ megfigyelők egyértelműen bizonyítani tudják, hogy vegyi fegyvert vetettek bea civil lakosság ellen. Egyedül Lavrov orosz külügyminiszter intette nyugalomra a feleket, kijelentve: az Egyesült Államok valószínüleg nem kívánna újra abba a hibába esni, hogy konkrét bizonyítékok és ENSZ felhatalmazás nélkül megtámad egy másik államot. Ez az ellenérv márpedig minden bizonnyal hatásosabb Obama kételyeit ismerve, mint bármilyen kemény hangvételű fenyegetőzés.
Szíria: egy újabb proxy-háború
Arról csak találgathatunk, hogy a beavatkozás és a felkelők esetleges győzelme miként érintené a jelenlegi hatalmi viszonyokat a térségben, az viszont már most is biztos: a szíriai felkelés nem csupán Aszad és az ellenállók „belügye”, hanem egészen komplex nemzetközi érdek-hálózatok metszéspontjában fekszik. A már említett Oroszországnak, Aszad fő támogatójaként elemi érdeke lenne a diktátor túlélése, és ez alapján az amerikai beavatkozást akár egy Vietnam-szerű "proxy-háborúnak" (ún. helyettesítő háború, amikor a felek másokat felhasználva küzdenek meg) is tekinthetnénk a két nagyhatalom között.
Ez az eset azonban jóval komplikáltabb, a helyi középhatalmak egész szövetségi rendszerét fedezhetjük fel, ha benézünk a függöny mögé. A lázadókat Washington mellett nemcsak a szövetséges EU támogatja (az élen ismét a státuszukat bizonyítani akaró Nagy-Britanniával és Franciaországgal), hanem Törökország és az Öböl-menti arab államok is. Mind a törökök, mind az Öböl-menti arab kormányok elemi érdeke ugyanis az Irán-barát Aszad rezsim megdöntése, és egy szunnita vezetésű baráti Szíria létrehozása lennne. Az Öböl-országok támogatják is anyagilag és fegyverszállítmányokkal a felkelőket, míg Törökország jogos önvédelemre hivatkozva katonailag megerősítette Szíriával közös határát, illetve többször is „visszalőtt” szír célpontokra, amikor egy-egy határközeli szíriai akció török területeket is megsértett. Ankarának újkeletű neo-ottomán regionális vezetői törekvéseit is jelentősen elősegítené egy esetleges baráti rezsimváltás a szomszédban.
A szembenálló koalíció is legalább annyira komplex, mint az Egyesült Államok körül kialakult ad-hoc szövetség. A „tradicionális barát” Oroszország mellett egy másik tradicionális szövetséges is Aszad mellett áll, mégpedig Irán. A polgárháború folyamán Teherán mind fegyverszállításokkal, mind pedig önkéntesek küldésével támogatta a rezsimet a vele szövetséges libanoni Hezbollah csoporton keresztül. Utóbbi idén már odáig merészkedett, hogy nyíltan felvállalta a rezsim katonai támogatását, és a csoport fegyveresei átlépték a libanoni-szíriai határt. A szunnita Törökországgal és a szintén szunnita Öböl-menti arab országokkal szemben (akik a szunnita lázadókat támogatják), a síita Irán és a vele szövetséges Hezbollah a síita iszlám alavita ágát képviselő Asszad rezsimet támogatják. Mindebből tisztán látszik, hogy a klasszikus Washington-Moszkva nagyhatalmi konfrontáció mellett a polgárháború megtestesít egy regionális síita-szunnita szembenállást is.
A beavatkozás után: lehetséges végjáték-forgatókönyvek
Az Obama elnök előtt álló nehéz döntést viszont kevésbé határozzák meg ezek a lokális erővonalak, és amíg Irán befolyásának visszaszorítása akár közvetlen célja is lehet az Egyesült Államok vezetésének, addig az orosz „passzív ellenszenv” sem igazán tántoríthatná el a beavatkozástól. A döntést az teszi igazán nehézzé, hogy Szíria sorsa egy esetleges lázadó-győzelem után is erősen kérdéses marad. Legjobb esetben születhet egy mérsékelt szunnita vezetésű, nyugat-barát Szíria, de erre minimális az esély - már csak az eddigi nyugati benemavatkozás imázsromboló hatása miatt is. Legrosszabb esetben létrejöhet egy Szomália-szerű bukott állam iszlamista milíciák által szétszabdalva, és erre sajnos már a komolyabb esély is megvan. A kettő közötti, de az optimálistól szintén távoleső forgatókönyv lehet Szíria több államra szakadása, egy Libanonhoz hasonló alavita miniállamra - Asszad vezetésével - a tengerparti régióban, és egy lázadók-vezette szunnita „belső-Szíriára”. Ehhez harmadikként még akár a kurdok lakta területek elszakadása is társulhat, de ezt valószínűleg a rossz precedens miatt a környező kurdok lakta államok (főként Törökország) megakadályoznák.
Bárhogy is dönt tehát Obama, a „megoldás” rövid távon csak a jelenlegi polgárháború eldöntéséhez vihet közelebb, de egy stabil és egységes Szíria megteremtéséhez még nem. Ha viszont a nemzetközi közösség továbbra is tétlenül szemléli a vérengzések folytatódását, akkor az áldozatok számának további növekedése mellett saját hitelességének rohamos eróziójával is számolnia kell. Ez pedig rossz precedenst teremthet világszerte, és más autoriter vezetők akár még bátorító gesztusnak tekinthetik ami a beavatkozásnál sokkal rosszabb hatásokkal is járhat hosszútávon.
Szíria: Németország is beavatkozna, ha bizonyítják a gáztámadást
Obama összehívta biztonsági tanácsadóit Szíria ügyében
"Minden óra számít" – későn kezdték kivizsgálni a szíriai támadást?
Ellenőröket küldtek a feltételezett szíriai gáztámadás helyszínére
Egyelőre finomkodnak az amerikaiak Szíria ügyében
Szíriai vegyi támadás: megszólalt a magyar külügy
