A szeptember végén Japán miniszterelnökévé választott Abe Sindzo régi politikuscsalád sarja. Apja, Abe Sintaro 1982 és 1986 között külügyminiszter volt, anyai nagyatyja, Kisi Nobuszuke a miniszterelnöki posztot töltötte be 1957 és 1960 között. Nemcsak a mesterség, de a nacionalista eszmerendszer is öröklődik a családban, ez jellemzi legmarkánsabban az új kormányfő programját is.

Abe Sindzót kétharmados többséggel választották meg a minap a kormányzó Liberális Demokrata Párt (LDP) elnökévé két másik pályázóval - Aszo Taro külügyminiszterrel és Tanigaki Szadakazu volt pénzügyminiszterrel - szemben. Ez a siker kikövezte útját a kormányfői poszt felé, hiszen az LDP-nek nagy többsége van a parlamentben, és a japán hagyomány szerint mindenkor a fő kormánypárt vezetője tölti be a kormányfői tisztséget is.

Üstökösként emelkedő utód

Abe Sindzo © AP

Atyja, Abe Sintaro akkori külügyminiszter munkatársaként kezdte tanulni a politika "mesterségét" a nyolcvanas években. 1993-ban jutott be a parlamentbe, de 2002-ig úgyszólván ismeretlen volt a nyilvánosság előtt. Azzal tűnt ki és tett szert népszerűségre 2002-ben, hogy karakán fellépésével érdemeket szerzett az észak-koreai titkosszolgálat által elrabolt japán állampolgárok sorsáról folytatott tárgyalásokon. Elődje és politikai mentora, Koidzumi Dzsunicsiro részben ezen érdemek elismeréseként adott neki tavaly kormányzati posztot, kinevezve őt a kabinet titkárává. A kabinet (miniszteri rangú) titkáraként és szóvivőjeként szinte minden nap szerepelt a médiában, ami ismertséget és jelentős befolyást biztosított számára. Koidzumi politikai neveltje ma már az ország egyik legnépszerűbb politikusa.

Abe Sindzónak nincs még elég kormányzati tapasztalata, hiszen mindössze szűk egy évig látott el korábban miniszteri szintű teendőket. Népszerűsége azonban többet nyomott a latban, mint viszonylagos tapasztalatlansága, amikor az LDP vezető testületei pártelnökké választották. (Feltehetőleg a jövő nyári felsőházi választásokra is gondoltak már, amikor a népszerű Abét emelték pajzsra.)

Nacionalista vénájú kormányfő

Megfigyelők nacionalista héjaként tartják számon az 52 éves új kormányfőt, csakúgy mint legközelebbi munkatársait. Pártjának második számú vezetőjévé a pártelnök-kormányfő Nakagava Hideano volt kormányszóvivőt emelte, akinek azért kellett lemondania kormánytisztségéről 2001-ben, mert felmerült a gyanú, hogy kapcsolatban állt egy szélsőjobboldali csoporttal. Az előző kormány nacionalista nézeteiről ismert külügyminisztere, Aszo Taro megtarthatta pozícióját Abe kormányában. Ráadásul az új miniszterelnök tanácsadói között számos olyan nacionalista történész van, akik szorgalmazzák, hogy hagyjon fel Japán "a mazochista önmarcangolással", ne taglalja immár saját második világháborús bűneit, és ebben a szellemben írják át az iskolai történelemtankönyveket is.

Abe nem kisebb ambícióval vág neki miniszterelnöki tevékenységének, mint hogy "új Japánt akar teremteni", egy olyan Japánt, amely "öntudatosabban lép fel a világpolitika színpadán, magabiztosabban áll ki nemzeti érdekeiért". Megfogalmazásai szerint Japánnak végre olyan rangot kell szereznie a világpolitika színpadán, amely arányos a világgazdaságban játszott kiemelkedő szerepével. Hangoztatja: Japán - mint a világ második legnagyobb nemzetgazdasága, a fejlődő országok második legnagyobb segélyezője, a világszervezet működésének egyik fő finanszírozója - elvárja, hogy állandó helyet kapjon az ENSZ Biztonsági Tanácsában.

Abe szerint az ország nagyobb világpolitikai szerepének útjában áll az amerikaiak által kidolgozott 1947-es pacifista alkotmány, amely szűkre szabja a japán hadsereg fejlesztésének lehetőségeit, és kizárja a japán katonák külföldi bevetését, még ha békefenntartó tevékenységről lenne is szó. Abe és munkatársai nem győzik hangoztatni: hatvan évvel a második világháború befejeződése után ideje, hogy a felkelő nap országának végre japánok által írt alkotmánya legyen, le kell végre rázni az amerikai megszállás örökségét, amely megfosztotta Japánt nemzeti büszkeségétől és meggyengítette a hagyományos japán erkölcsöket. A háborús bűnökért elítélt japán politikusok tevékenységét a jövő tudósainak kell majd megítélniük, nem pedig a politikusoknak - véli a miniszterelnök és környezete.

A kormányfő fontosnak tartja a japán társadalom pszichológiai előkészítését az ország (reménye szerint) megnövekedő világpolitikai szerepére. Ezért - mint hangsúlyozta első kormányfői parlamenti beszédében - erősíteni akarja a szigetország iskoláiban a hazafias nevelést. Abban jelölte meg a hazafias nevelés célját, hogy "élessze fel a háttérbe szorult hagyományos japán értékeket és büszkeséget, tegye a japán társadalmat ambiciózussá és méltóságteljessé".

A katonai fejlesztés, a hadsereg hatókörének kiterjesztése, a pacifista alkotmány módosítása és a hazafias nevelés sulykolása sokakból berzenkedést válthat ki a térségben. Abe programjának legradikálisabb bírálói már most is a háború előtti militarizmus újjáéledésével rémítgetnek.

Washingtont nyugtató érvek

Egy ilyen japán kormányprogram sok amerikaiban is rossz emlékeket ébreszthet. Abe úgy akarja lenyeletni a keserű pirulát az ország fő szövetségesével, az Egyesült Államokkal, hogy a gyorsan gazdagodó és felfegyverkező Kína veszélyére, illetve az észak-koreai atom- és rakétafegyverkezés fenyegetésére hivatkozik. Aligha alaptalan az a számítása, hogy ezek az érvek elfogadhatóak lesznek Washingtonban. Másfelől igyekszik meggyőzni az Egyesült Államokat, hogy egy katonailag erősebb és cselekvőképesebb Japán hatékonyabb szövetségese lehet a terrorizmus elleni harcban. Aszo Taro külügyminiszter már fel is ajánlotta amerikai kollégájának, Condoleezza Rice-nak Japán nagyobb szerepvállalását a terrorizmus elleni háborúban.

Abe Sindzo hangoztatja, hogy még az eddigieknél is szorosabb kapcsolatokat kíván ápolni katonai szövetségesével, de hozzáteszi, hogy e szövetségesi viszonynak a jövőben "egyenrangúbbnak kell lennie".

Abe kormánya kényes egyensúlyt próbál fenntartani a felemelkedő távol-keleti hatalomhoz, Kínához fűződő kapcsolataiban. "Bizonyos távolságot kíván tartani" a tekintélyelvű Kínától, és mindent meg akar tenni azért, hogy Japán hatékony regionális ellensúlya maradjon a feltörekvő "Középső Birodalomnak". Ennek érdekében szorosabb kapcsolatokat akar olyan térségbeli demokráciákkal, mint Ausztrália vagy India.

A kínai hatalommal szemben kimutatott bizalmatlansága keresztülhúzhatja ugyanakkor fontos gazdasági számításait. Kína a szigetország legfontosabb kereskedelmi partnere, ezért a stabil politikai kapcsolatrendszer megkerülhetetlen szükségszerűség. Egyetlen hatalom sem engedheti meg magának, hogy kimaradjon a szinte végtelen kínai piacról, különösen ha a világpolitika egyik főszereplőjévé kíván válni. A Koidzumi-korszakban tapasztalt gazdasági lábadozás is nagyrészt annak köszönhető, hogy rohamosan nőtt a kínai kereslet a japán ipari termékek iránt. Japán gazdasági összefonódása Kínával oly mértékben előrehaladt, hogy a japán társadalom széles rétegei megsínylik a két ország közti politikai feszültségeket.

Ám ha Abe ragaszkodik nacionalista nagyhatalmi programjának megvalósításához, nem nehéz megjósolni, hogy nem lesz tartós a magas szintű japán-kínai párbeszéd. A kínai legfelső vezetőség nem volt hajlandó találkozókra Koidzumi előző japán miniszterelnökkel és kormányának tagjaival, mert felháborította, hogy Koidzumi rendszeres látogatásokat tett a japán háborús halottak, köztük elítélt háborús bűnösök emlékét ápoló tokiói Jaszukuni-szentélyben. (Kína és a térség több más állama Japán militarista múltjának magasztalását látta ezekben a látogatásokban.) Felháborodás hulláma söpört végig Kínán akkor is, amikor napvilágot látott Japánban egy történelemkönyv, amely mentegette a japán császári hadsereg második világháborús tetteit.

Gazdasági kényszerpályán a kormányfő

Japán nemzetközi súlyának növeléséhez elengedhetetlen, hogy az ország gazdasága ismét növekedési pályára álljon, ehhez viszont javítani kell annak versenyképességet - hangsúlyozza az új kormányfő. Folytatni akarja tehát a Koidzumi-kormány által megkezdett reformokat, a nehézkes államkapitalista szektor lebontását, és szigorú takarékossággal meg kívánja fékezni Japán hatalmas (a fejlett világban az egyik legnagyobb) költségvetési hiányának növekedését. Ezt persze könnyű programként megfogalmazni, de nagyon nehéz lesz megvalósítania. Egyrészt azért, mert saját pártján, a kormányzó LDP-n belül és az államgépezeten belül is meg kell küzdenie azokkal a bürokratákkal, akik nagy hasznot húztak a bénító hatású államkapitalista szektorból. A nagyvonalú és könnyed Koidzumi hanyag eleganciával figyelmen kívül hagyta ezek tiltakozásait, Abénak azonban, aki nélkülözi Koidzumi karizmáját, könnyen beletörhet a bicskája.

További probléma, hogy a sok megszorítással járó gazdasági reformok tovább szélesítenék a szakadékot a lakosság vagyonos és szerényebben élő rétegei között. Márpedig az LDP szavazóbázisának jelentős részét éppen a lecsúszóban lévő szegényebb rétegek alkotják, s az LDP-ben van egy befolyásos frakció, amely e rétegek védelmezőjeként lép fel, és rájuk hivatkozva akadályozza a reformokat. Ráadásul az Abe-kormány olyan időszakban készül radikális takarékossági intézkedésekre, amikor az öregedő népesség miatt minden eddiginél nagyobb tömegek szorulnak rá az állami gondoskodásra.

A Távol-Keleten és azon túl is sokan gyanakodva figyelik Nippon új öntudatra ébredését. Az aggódók emlékeztetnek arra, hogy Tokió nem tett eddig jelentős erőfeszítéseket imperialista háborús múltjának feldolgozásáért, sőt hol dacosan hallgat róla, hol meg szépítgeti. Koidzumi alatt csak erősödött ez a kétértelmű hozzáállás, Abe Sindzo pedig - a jelek szerint - még kevesebb hajlandóságot mutat az imperialista múlttal való kritikus szembenézésre.

Mások ellenben azt hangoztatják: a Nyugatnak nincs mit tartania egy magabiztosabbá, öntudatosabbá váló Japántól. A távol-keleti ország stabil demokrácia, Amerika szövetségese, és valószínűtlen, hogy egyik napról a másikra nacionalista tévelygővé válnék. "Még ha vannak is hiányosságok történelmi múltjának feldolgozásában, Japán megbízható demokratikus szereplője a világpolitikai színpadnak, ezért ha most magabiztosabban lép is fel, mint korábban, bizalmat érdemel, feltétlenül többet, mint a kínai diktatúra".