Százmillió forintot ajánlok fel induló támogatásként a tanulási jogaiktól megfosztott, elkülönített körülmények között tanulni képtelen roma és nem roma gyerekek tanulási – és ezzel élet- – esélyeinek javítására. Ezt az összeget – és ennek reménybeli többszörösét, amit a honfitársaink jövőjéért velem együtt aggódók és tenni akarók szintén erre szánnak – a beilleszkedést és tanulásfejlesztést segítő iskolai programokra kell fordítani.

Megírtam, amikor kénytelen voltam egyetérteni a rasszistákkal; szerintem sem szolgáltat igazságot a gyöngyöspatai ítélet. Persze, nem a kártérítés megítéléséért tartom igazságtalannak, hanem mert nem lehet néhány „kiválasztott” roma honfitársunknak odavetett pár százezer forintos kártérítéssel egy egész népcsoport évszázados kirekesztettségét, gyerekeik jövőjének szisztematikus elrablását megfizetni. Ráadásul bocsánatkérés, a konzekvenciák levonása nélkül.

A Bíróság – minden fokon – tette, amit tehetett. Kimondta, hogy jogtiprás történt, és kártérítés fizetésére kötelezte a jogtiprókat. Igazságot azonban nem szolgáltatott. Az nekünk, elkövetőknek a feladatunk.

A jóvátétel egyik módja, ha a (köz)milliárdokat uszítás-propaganda helyett az igazság helyreállítására költjük. Költtetjük.

Most, hogy mégis sikerült érvényt szerezni a bíróság ítéletének, és az iskola-fenntartók helyett a kormány kifizeti a jogsérelmet szenvedők (egy szabad szemmel alig látható töredékének) kártérítését, igyunk áldomást a demokráciára. De maradjunk józanok, és vegyük észre, a civil kurázsi továbbra sem nélkülözhető. Épp ellenkezőleg: az ítélethirdetést követő, a politikai elit által gerjesztett hisztéria és annak folyományaként az ítéletre adott törvénykezési és kormányzati válasz megmutatta, nincs kegyelem. Fel sem merül, hogy a nyomorúságból éppen az integráció erősítése, az oktatás demokratizálása (ami nem más, mint esélyteremtés az évszázados szegregáció helyett) emelhet ki.

Helyesebben (éppen azért, mert a rafináltabbja tisztában van azzal, hova is vezetne a társadalom egésze számára is üdvözítő esélyteremtés), demokratizálás helyett a hatalom – a közakaratra hivatkozva, annak képviseletében tetszelegve – a(z elithez nem tartozó) gyerekek nevelését inkább bízza (képzetlen, botcsinálta, ki tudja, milyen indulatokkal/előítéletekkel felhergelt) rendfenntartókra, mint (képzett, elhivatott, jól fizetett) pedagógusokra. Azt üzenik: a „genetikailag” renitens, már az anyatejjel a tanárverés vágyát magába szippantó, és ezért eleve rabszolgasorsra (bocsánat, közmunkára) ítélt cigánypurdé mellé csendőrt kell állítani. (A csendőrökre bízott roma integrációról ld. Heindl Péter szomorúan tényszerű írását). A „közakarat” azonban nem más, mint a hatalom szította rasszizmusra épülő gyűlölködés, ami az eleve elítélt embercsoportot örök nyomorúságra kárhoztatja.

Vecsei Miklós szerint „a nyomor jobban öröklődik, mint bármelyik genetikai kód”. Csakhogy ez nem a Természet, vagy a Mindenható általi eleve elrendelés. Miközben a tehetetlenségét beismerő(?) kormánybiztos csak kezeit mossa, az őt alkalmazó hatalom tudatosan tesz is a nyomor öröklődése érdekében. Reakciója az ezt elítélő bírósági (értsd ez esetben: emberiességi) felszólamlására – a maga módján – a lehető legőszintébb. A lopakodó Lex Gyöngyöspata arról szól, hogy eztán büntetlenül, bármiféle retorzió veszélye nélkül, az Istenadta Nép Jogos Felháborodásától és ebből fakadó (köz)Akaratától vezérelve, szinte kötelező lesz a szegregáció. Az áldozat, ha cigány, és jobb sorsra vágyik – minden más áldozattól eltérően –, nem részesülhet valódi kártalanításban. Sőt, ha lehet, halmazati büntetésként értelmetlen utó-megalázásokat is el kell szenvednie. Ha perelni támad kedve. A területen napi szinten dolgozó civilek határozott állásfoglalását a Magyar Helsinki Bizottság közvetítette az ombudsman felé.

Váltig reménykedem, hogy a hatalom elitje csak a legelvetemültebb, legostobább rasszisták kegyeit keresve böfögi lélekmérgező, kereszténység(meg)csúfoló (i)gazságait, amikor a förtelmesen antihumánus és minden honfitársunkat hátrányosan érintő elkülönítés mellett szónokol.

Abban is bízom, hogy jó gyakorlatok felmutatásával, okos szóval az érintettek és az átlagpolgárok is meggyőzhetők az együtt-tanulás áldásairól. Ha pedig az így létrejövő új többség ezt hangerővel is bírja, a politikai hatalom – épp fundamentális elvtelensége okán – alkalmazkodva a „népakarathoz”, megoldja a problémát, és más húrokat pengetve talál magának régi-új ellenséget. A pirézek mindig kéznél lesznek. Ha a legelnyomottabbak is képesek és hajlandók lesznek kifejezni választói akaratukat, a hatalomra törekvők, a hatalmon maradni akarók nem csak a határon túli szavazókat veszik meg – többek között – milliárdokból felújított iskolaépületekkel.

A jobbító szándék nem merülhet ki demonstrációkban, petíció-aláírásokban. Fel kell mutatni a valódi, kézzelfogható hajlandóságot: önként és dalolva költsünk a köz javára, magunkmutogatással kényszerítsük a döntést hozókat, a pénzünkkel kufárkodókat cselekvésre.

A halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek tanulási, tudáshoz jutási esélyeinek növelése, végső soron az integrált oktatás általánossá válása révén elért társadalmi, nemzetgazdasági szinten megjelenő „profit” legfeljebb a népegészségügyi befektetések hozamával mérhető.

A tehetséggel való pazarlás versenyképtelenné tesz, nagyságrendekkel többet vesztünk rajta, mint amennyibe az esélyteremtés kóstálna.

Ez a(z indító) százmillió forint nagy lépés nekem (a civil aggódónak), de kis lépés az emberiség(et képviselők)nek. Ennyi kártérítést ítélt meg a bíróság a 60 gyöngyöspatai diáknak. Kerekítési hiba, az évente propagandára költött közpénzeink kicsivel több, mint egy ezreléke. Az iskolacsendőrség éves költségvetésének huszonegyed része.

Csak az arányszámolgatás kedvéért: az éves propaganda-költségvetésből és a kormánymédia-támogatásból 160.000 /egyszázhatvanezer/, az állami oktatásban nem, vagy csak alig üdvözült, egy életre – hetedíziglen – nyomorra ítélt okos, jóravaló magyar gyerek részesülhetne gyöngyöspatai-mértékű kártérítésben. (És mennyivel jobban szolgálná a nemzetgazdaságot, hiszen a teljes összeg a fogyasztási kiadásokat növelné, szemben a propagandaforintok „felszívódásával”.) Ha ezt a pénzt ráadásul (évről évre!) a mindenki számára esélyt teremtő iskolai programok fejlesztésére, az emlegetett okos, jóravaló, ámde a társadalom által örökös nyomorra ítélt gyerekek tudáshoz juttatására fordítanánk, öles léptekkel kerülnénk közelebb a fejlett világhoz, a jóléti társadalomhoz, a boldogabb élethez. Magyar magyarok, romák, tótok, svábok, zsidók, ateisták, vegetariánusok, húsevők, akvaristák, kőfaragók és balett-táncosok. Mindannyian.

Hiteles, tapasztalatokon nyugvó, komoly tudományos vizsgálatok egyértelműen bizonyítják, hogy a szegregáció mindenkinek rossz. A szakemberek mégsem látják mindenhol egyik napról a másikra megoldhatónak az integrációt, éppen a tudatosan épített bizalmatlanság, egymásra-uszítottság miatt, így én sem vagyok meggyőződve, hogy tűzzel-vassal erőltetése önmagában célravezető-e. Következésképp már annak is örülnék, ha az oktatás gyakorlati szakemberei példákat mutatnának, alternatív utakat jelölnének ki arra, hogyan lehet tanulási esélyhez juttatni a kirekesztettek százezreit. Mire kellene az oktatási költségvetést a mi adózói akaratunkból, adóforintjainkból fordítani. Ha az esélyt megkapják a gyerekek, abban már biztosak lehetünk, hogy a befektetésünk megtérül.

Ezt a közös gondolkozást, a létező jó gyakorlatok megismertetését, hatásainak kiterjesztését kívánom elősegíteni a felajánlással. Felhasználásának előkészítését a Polgár Alapítvány az Esélyekért munkatársaira bízom, kérem, hogy minden csatlakozni vágyó keresse őket. Amennyiben létrejön a terv, amelynek finanszírozását más támogatók is hasonló nagyságrendben vállalják, akkor az első program 2021-től indulhat.

Ahogy a Világbank szegénységi jelentésében levonja a következtetést: társadalmunk annyira erős, amennyire a leggyengébb tagja.

A szerző üzletember, mecénás, a Polgár Alapítvány az Esélyekért alapítója